A ‘igazság’ címkével jelölt bejegyzések

Chesterton szerint „a felvilágosodás elképzelhető formái közül a legrosszabb az, amit… Benső Világosságnak neveznek”. (Igazságot!, 108) „Valamennyi szörnyvallás közül a legszörnyűbb: a bennlakó isten imádása.” Pedig ez az isten mostanában több bizalmat kap, mint bármely más isten, beleértve az egy, igaz Istent. A Benső Világosságot a kultúránk iránytűként használja, amikor a valóságról, az életről, a szeretetről, a hasznosságról, az élet értelméről, az identitásról gondolkodik. „Hallgass a szívedre!” – halljuk szinte naponta a kultúra papjaitól és papnőitől. „Az vagy, aminek érzed magad. Vállald fel az érzéseidet! Légy önmagad! Élj harmóniában azzal, amit belül érzel!” Bármily meghökkentő és abszurd, a kultúránk ezt még arra is kész kiterjeszteni, amit a biológiai valóságunkról érzünk. Ha a Benső Világosság azt mondja, hogy férfi testem ellenére nő vagyok, akkor engedelmeskedek neki. Ha azt mondja, hogy az istenkapcsolatom rendben van, elhiszem. Akkor is, ha az Ige teljesen mást mond, mint a szívem. Mert a Benső Világosság az isten. Időnként keresztények között is.

Tovább a teljes cikkre »

Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

Tovább a teljes cikkre »

János első levele több olyan mondatot tartalmaz, amelynek ismeretelméleti jelentősége van. Ilyen mondat például az, amikor János kétféle bizonyságtételről beszél, amelyek által bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Az egyik az apostoli bizonyságtétel, a másik a Lélek bizonyságtétele. Az egyik emberek bizonyságtétele, a másik Istené. János szerint az utóbbi az erősebb. „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.” (1Jn 5,9) Isten tehát maga tesz bizonyságot a Fiáról, közvetlenül, nem csak emberek által, és ez a két bizonyságtétel közül az erősebb.

Tovább a teljes cikkre »

Krisztus keresztje megmutatta, hogy az igazság és az irgalom egyaránt fontos a Biblia Istenének. Ő könyörületes és irgalmas Isten, aki megbocsátja a bűnt, de soha nem hagyja azt büntetlenül. Istenben az igazság és az irgalom együtt van jelen. Vannak azonban a Szentírásban olyan történetek, melyekből furcsa mód az derül ki, hogy az igaz cselekedet nem mindig a könyörület, és olyan történetek is, melyekből viszont az látszik, hogy az Isten által helyesnek tartott irgalom időnként mintha felülírná az igazság elvét. Szeretnék megmutatni mindkettőre egy-egy példát. Először lássunk egy epizódot, amelyből az látszik, hogy az igazság nem minden.

Tovább a teljes cikkre »

Semmilyen reprezentatív felméréssel alá nem támasztott megfigyelésem szerint kétféle ember létezik. Az emberek egyik fajtája nem képes meghallani az igazságot addig, amíg nem tapasztalja az irgalmat. Az emberek másik fajtája nem tud az irgalomra gondolni addig, amíg nincs kimondva az igazság. Ez a kétféle ember kritikus helyzetekben nehezen ért szót egymással, mert mindketten máshonnan akarják kezdeni a beszélgetést. Aki az irgalomtól indulna, irgalmatlannak érzékeli azt, aki az igazság kimondása után akar könyörülni. Aki viszont a helyzet tisztázásával kezdené a beszélgetést, hazugnak látja az igazság kimondása nélküli irgalmat. Ez a kétféle ember ezért általában elbeszél egymás mellett és a másikat vádolja irgalmatlansággal vagy hamissággal. És aztán a széthúzás következtében (vagy más okból) bele is esnek az irgalmatlanság vagy a hamisság bűnébe. A kommunikációs zavart hadd szemléltessem két égető társadalmi vitán keresztül.

Tovább a teljes cikkre »

Az előzőhöz hasonló, bár attól némileg különböző hangsúllyal bíró igéről lesz most szó, szintén János evangéliumából. A szavak Jézus Krisztus szájából hangoznak el, ugyanúgy, mint a János 7 mondatai. Jézus ott az engedelmesség készségének ismeretelméleti feltételére mutatott rá. A most következő igék egy lépéssel tovább vezetnek és rámutatnak a tanítványság episztemológiájára: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31-32) Nézzük meg, mit tanulhatunk ebből a mondatból a hallgatólagos dimenzióról és a megismerés személyes folyamatáról!

Tovább a teljes cikkre »

Időnként észreveszem, hogy internetes vitákban rám hivatkoznak, majd gyorsan hozzáteszik: „Szabados Ádám nem minden gondolatával értek egyet”. Sok kérdésről leírtam már a véleményemet, úgyhogy ezen nem csodálkozom, furcsa is lenne, ha valaki mindenben egyetértene velem. Természetesen arra törekszem, hogy amit leírok, az mindig átgondolt és megalapozott legyen, mégis inkább ijesztő számomra a lehetőség, hogy egyszer valaki gondolkodás nélkül mindent el fog fogadni, amit mondok. Félreértés ne essék, örülök annak, amikor egyetértenek velem, de nem tartanám egészségesnek, ha az egyetértés túl olcsó volna akár nekem, akár az olvasóimnak. Az igazsággal dolgoznunk kell. Nem csak nekem, hanem az olvasóimnak is. Szabados Ádámnak én sem minden gondolatával értek egyet, hiszen szerencsére én is tanulok és folyamatosan változok. Nem vagyok tévedhetetlen. A gyülekezetemtől sem vártam el soha, hogy minden szavamat készpénznek vegyék. Az igazság ugyanis nem nálam van.

Tovább a teljes cikkre »

Az igazság és az irgalom sok keresztény fejében egymást kizáró fogalmak. Ha az igazságot hangsúlyozzuk, irgalmatlanok vagyunk. Ha az irgalmat, akkor viszont szembemegyünk az igazsággal. „Jézus irgalmas volt a bűnösökhöz” – mondja az egyik hívő. „Nem, Jézus mindig néven nevezte a bűnt” – mondja a másik. „Jézus azt mondta, hogy ne ítéljünk és ő sem ítélt el senkit.” „Dehogynem ítélt, sőt, sokkal mélyebbre is vágott, mint a farizeusok!” „De Jézus sírt Jeruzsálem felett!” „Igen, de azért, mert megtéretlenül, kemény szívvel gyűjtöttek magukra haragot!” „Miért, te nem gyűjtesz?” És így tovább. Szerintem mindannyian részt vettünk már ilyen vagy ehhez hasonló vitákban.

Tovább a teljes cikkre »

Tévedhetetlenség, csalhatatlanság, verbális inspiráció, szó szerinti ihletettség, tévedésmentes, hibátlan szöveg. Ezek azok a kifejezések, amelyek a Bibliával kapcsolatba hozva kiugrasztják a nyulat – pontosabban a fundamentalistát – a bozótból. Na meg a liberálist. „Hiszed, hogy a Biblia tévedhetetlen?” „Igen”, mondja az egyik, és azonnal fundamentalista lesz belőle. „Nem”, mondja a másik, és máris megkapja a „liberális” címkét. Lehet, hogy joggal. Nem tudom, melyik címke a rosszabb, de rám aggatták már mindkettőt. Voltam „bemerevedett ultrafundamentalista”, és voltam „kretén liberális”. Talán nem is lehet máshogy evangéliumi szolgálatot végezni. Persze a szíve mélyén mindenki örül annak, ha mások középre pozicionálják, és kiderül, hogy tőle jobbra és balra vannak a szélsőségek. Ezt a pozíciót pedig csak úgy foglalhatjuk el, ha bírálnak bennünket jobbról is, balról is, fundamentalista körökből is, és liberális oldalról is.

Tovább a teljes cikkre »

Néha úgy érezzük, a globális világ egyre sokrétűbb és kiismerhetetlenebb valóságában lehetetlen bármiféle bizonyosat állítani, a kulturális meghatározottság növekvő tudata ismeretelméleti bénultságot okoz bennünk. Az objektív igazság fogalmát egyre kényelmetlenebbnek érezzük, helyette a különböző hagyományok közösségi meggyőződéseiről, szubkulturális beidegződésekről beszélünk. Olyan hosszúnak tűnik az út a feltételezésektől a bizonyosságig, hogy az igazsággal kapcsolatos paralízisünkben inkább az átmeneti biztonságot jelentő cinizmust választjuk. Ebben a helyzetben a több mint másfél száz éves távolság ellenére Kierkegaard meglátásai meglepően időszerűek, még evangéliumi keresztények azon nemzedékének is, akik néhány évvel vagy évtizeddel ezelőtt éppen az objektív igazság védelmében utasították őt el. (Elsősorban azokra gondolok, beleértve magamat is, akik először Francis Schaeffer írásain keresztül találkoztak Kierkegaard személyével.) Kierkegaard két – első hallásra furcsa – megállapítást tesz az igazsággal kapcsolatban, melyeket érdemes közelebbről is megvizsgálnunk: 1. „az igazság szubjektivitás”, 2. „a szubjektivitás nem-igazság”.

Tovább a teljes cikkre »

Egy korábbi bejegyzésben amellett érveltem, hogy az igazság és a kegyelem két külön fogalom. Isten soha nem igazságtalan, de a kegyelme (definíció szerint) szabad: annak adja, akinek akarja. Gyakran felmerül ezzel kapcsolatban a kérdés: ha Isten szabadon adja (vagy nem adja) a kegyelmét, nem személyválogató? Nem személyválogatás az, ha a kiválasztás oka kizárólag Istenben van? Hogyan lehetne pártatlan Isten, ha azon könyörül, akin akar?

Szögezzük le: a Biblia valóban többször és nyomatékosan elítéli a személyválogatást. Az Ószövetség hangsúlyozza, hogy a személyválogatás helytelen (pl. 5Móz 1,17; Jób 13,10; 32,21; Mal 2,9), mert Isten az ítéletben soha nem az emberek személyét nézi (pl. 5Móz 17,10; 2Krón 19,7). Az Újszövetség is több ízben megerősíti, hogy Isten nem személyválogató (pl. ApCsel 10,34; 1Pt 1,17; Róm 2,11; Ef 6,9; Kol 3,25; Jak 2,1.9). Hogyan egyeztethető össze a Bibliának ez az egyöntetű tanítása a kiválasztás tanával?

Tovább a teljes cikkre »

„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ez Pál válasza arra a kérdésre, hogy igazságtalan-e a Teremtő, amiért Jákóbot kegyelmébe fogadta, Ézsaut viszont nem. Sok olvasó számára Pál válasza csak tovább súlyosbítja a problémát, hiszen Isten döntését ez a mondat még önkényesebbnek láttatja: az kap kegyelmet, akiről ő így dönt, vita lezárva, pont. Ennyi? És ezt így, hogy?! És miért válasz ez arra, hogy igazságtalan-e Isten? Ha valamitől, hát ettől valóban annak tűnik! Vagy talán éppen ezt akarja Pál is mondani? A mi Istenünk igazságtalan Isten, ez van, mindenkinek kuss! De nem, nem lehet ez a megoldás, hiszen azzal kezdi a válaszát, hogy „Szó sincs róla!” Tehát nem igazságtalan. De akkor ez hogy fair?

Tovább a teljes cikkre »

Utolsó hozzászólások
Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum