A ‘irgalom’ címkével jelölt bejegyzések

Nietzsche a gazdája annak a posztmodern-progresszív gondolatnak, hogy az igazság valójában a hatalom eszköze. Nem az igazságnak van hatalma, hanem a hatalomnak van igazsága – tanította Nietzsche. Mindig a győztesek írják a történelmet, az igazság tehát a győztesek igazsága. Ebből az következik, hogy az igazság helyett a hatalmat kell akarnunk, és ha a hatalom a miénk, akkor lesz igazságunk is. A világ az erős emberé. A természet által kiválasztotté és a kultúra által nemesítetté. A gyengeség ünneplése nem csak meghaladott, de ízléstelen is – mondta Nietzsche. A gyengeséget felmagasztaló kereszténységnek tehát már csak ízléstelensége okán is ki kell múlnia és át kell adnia a helyét az Übermenschnek, amely aztán majd létrehozza saját apollói igazságát.

Tovább a teljes cikkre »

Az irgalom megértésében segíthet, ha összehasonlítjuk a kegyelemmel. John Stott a hegyi beszédről írt kommentárjában idézi a lutheránus Richard Lenskit: „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul; míg a charis (kegyelem) magára a bűnre és vétekre. Az egyik enyhet hoz, a másik megbocsátást, az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.” (A hegyi beszéd. Harmat, 42) Ez a különbségtétel megvilágíthatja, miért nem várjuk el a bűnbánatot ahhoz, hogy segítségére siessünk egy embernek, aki nagy bajba került. Az irgalom nem függ sem a hittől, sem a bűnbánattól, és pont ez a kereszténység egyik különlegessége.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor a társadalom morális tartópillérei omladoznak, és sokan tudatosan is dolgoznak azon, hogy a korábban jó okkal elhelyezett támfalakat lebontsák, keresztényként abba a pozícióba kényszerülünk, hogy az igazság, a bölcsesség, a korlátok, a korábbi morális megfontolások védelmében lépjünk fel. Mint Chesterton szerzetese, aki mielőtt leütötték, azt próbálta elmondani, hogy a lámpaoszlop okkal van ott, ahova tették. Kényelmetlen és népszerűtlen ez a szerep, mert a Jeremiásokat és Savonarolákat soha nem szerették, mégis elkerülhetetlen, hogy valaki kimondja: „Emberek, tényleg nem kellene elmozdítani azt onnan!” Ezt a bejegyzést most mégsem azért írom, hogy a határok és morális korlátok helyessége mellett érveljek. Azért írok, hogy önmagunkat figyelmeztessem: az evangélium nem a határokról, hanem az irgalomról szól.

Tovább a teljes cikkre »

Krisztus keresztje megmutatta, hogy az igazság és az irgalom egyaránt fontos a Biblia Istenének. Ő könyörületes és irgalmas Isten, aki megbocsátja a bűnt, de soha nem hagyja azt büntetlenül. Istenben az igazság és az irgalom együtt van jelen. Vannak azonban a Szentírásban olyan történetek, melyekből furcsa mód az derül ki, hogy az igaz cselekedet nem mindig a könyörület, és olyan történetek is, melyekből viszont az látszik, hogy az Isten által helyesnek tartott irgalom időnként mintha felülírná az igazság elvét. Szeretnék megmutatni mindkettőre egy-egy példát. Először lássunk egy epizódot, amelyből az látszik, hogy az igazság nem minden.

Tovább a teljes cikkre »

Semmilyen reprezentatív felméréssel alá nem támasztott megfigyelésem szerint kétféle ember létezik. Az emberek egyik fajtája nem képes meghallani az igazságot addig, amíg nem tapasztalja az irgalmat. Az emberek másik fajtája nem tud az irgalomra gondolni addig, amíg nincs kimondva az igazság. Ez a kétféle ember kritikus helyzetekben nehezen ért szót egymással, mert mindketten máshonnan akarják kezdeni a beszélgetést. Aki az irgalomtól indulna, irgalmatlannak érzékeli azt, aki az igazság kimondása után akar könyörülni. Aki viszont a helyzet tisztázásával kezdené a beszélgetést, hazugnak látja az igazság kimondása nélküli irgalmat. Ez a kétféle ember ezért általában elbeszél egymás mellett és a másikat vádolja irgalmatlansággal vagy hamissággal. És aztán a széthúzás következtében (vagy más okból) bele is esnek az irgalmatlanság vagy a hamisság bűnébe. A kommunikációs zavart hadd szemléltessem két égető társadalmi vitán keresztül.

Tovább a teljes cikkre »

Az igazság és az irgalom sok keresztény fejében egymást kizáró fogalmak. Ha az igazságot hangsúlyozzuk, irgalmatlanok vagyunk. Ha az irgalmat, akkor viszont szembemegyünk az igazsággal. „Jézus irgalmas volt a bűnösökhöz” – mondja az egyik hívő. „Nem, Jézus mindig néven nevezte a bűnt” – mondja a másik. „Jézus azt mondta, hogy ne ítéljünk és ő sem ítélt el senkit.” „Dehogynem ítélt, sőt, sokkal mélyebbre is vágott, mint a farizeusok!” „De Jézus sírt Jeruzsálem felett!” „Igen, de azért, mert megtéretlenül, kemény szívvel gyűjtöttek magukra haragot!” „Miért, te nem gyűjtesz?” És így tovább. Szerintem mindannyian részt vettünk már ilyen vagy ehhez hasonló vitákban.

Tovább a teljes cikkre »

Egy rádióadásban hallottam a korlátozott könnyek tanáról. Amikor az Egyesült Államokban laktunk, St. Louis belső autópályáin vezetve gyakran bekapcsoltam a rádiót. Amerika autós kultúra, hatalmasak a távolságok, St. Louisban is mindenhova kocsival lehet csak eljutni. Keresztény adót könnyű volt találni, néha az volt az érzésem, hogy nincs is más az éterben. Nem mindegyiket tartottam hallgathatónak, de egyik-másik kifejezetten színvonalas programokat sugárzott. A KSIV-n például nagyon szerettem Ravi Zacharias előadásait és R. C. Sproul műsorát. A stúdió-beszélgetések is időnként érdekesek voltak. Az egyik ilyen beszélgetésben James Dobsontól hallottam életemben először (és utoljára) a korlátozott könnyek tanáról. Teológiai tankönyvekben nem is fogunk ezzel a tannal találkozni, mert nem igazán tan, inkább olyasfajta életbölcsesség, ami Isten embereinek a szájából csiszolt gyémántként pottyan néhanapján az ölünkbe.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum