A ‘ismeretelmélet’ címkével jelölt bejegyzések

A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.

Tovább a teljes cikkre »

A sorozat előző bejegyzésében János első leveléből mutattam meg egy mondatot, amely Isten bizonyságtételének episztemológiai jelentőségéről szólt. Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tesz Fiáról, Jézus Krisztusról, erősebb, mint az emberek bizonyságtétele. Most ugyanezt a gondolatot két további példával szeretném alátámasztani. A levél kétszer is félreérthetetlenül kimondja, hogy az Istennel való egységünkről onnan szerzünk tudomást és bizonyosságot, hogy a Szentlélek van bennünk. „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,24); „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,13) Elmondom, miért fontos ez a gondolat.

Tovább a teljes cikkre »

János első levele több olyan mondatot tartalmaz, amelynek ismeretelméleti jelentősége van. Ilyen mondat például az, amikor János kétféle bizonyságtételről beszél, amelyek által bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Az egyik az apostoli bizonyságtétel, a másik a Lélek bizonyságtétele. Az egyik emberek bizonyságtétele, a másik Istené. János szerint az utóbbi az erősebb. „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.” (1Jn 5,9) Isten tehát maga tesz bizonyságot a Fiáról, közvetlenül, nem csak emberek által, és ez a két bizonyságtétel közül az erősebb.

Tovább a teljes cikkre »

Az igazság és a hazugság megkülönböztetéséhez, valamint az igazság mélyebb megértéséhez gyakorlatra van szükségünk. A gyakorlat episztemológiai jelentőségét hangsúlyozza a Zsidókhoz írt levél szerzője: „Erről nekünk sok mondanivalónk van, amit nehéz megmagyarázni, minthogy eltompult a hallásotok. Ugyanis ennyi idő múltán már tanítóknak kellene lennetek, mégis arra van ismét szükségetek, hogy titeket tanítson valaki az Isten beszédeinek alapelemeire, mert olyanokká lettetek, mint akiknek tejre van szükségük, nem kemény eledelre. Aki ugyanis tejen él, járatlan az igazság igéjében, mivel kiskorú. A nagykorúaknak pedig kemény eledel való, mint akiknek érzékszervei a gyakorlat következtében már alkalmasak a jó és a rossz megkülönböztetésére.” (Zsid 5,11-14)

Tovább a teljes cikkre »

Jézus Krisztus üzenetének középpontjában az Isten országa állt. Az a valóság, mely olyan, mint a mustármag, a konkoly, a magától növekedő vetés, a földbe rejtett kincs, az igazgyöngy vagy a kerítőháló. Csupa olyan dolog, ami a hit számára válik láthatóvá és megragadhatóvá, máskülönben viszont rejtve marad. „Mert nektek megadatott, hogy megértsétek a mennyek országának titkait, de azoknak nem adatott meg. Mert akinek van, annak adatik és bővelkedik, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Azért beszélek nekik példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, és nem értenek. (…) Mert megkövéredett e nép szíve, fülükkel nehezen hallanak, szemüket behunyták, hogy szemükkel ne lássanak, fülükkel ne halljanak, szívükkel ne értsenek, hogy meg ne térjenek és meg ne gyógyítsam őket.” (Mt 13,10-13.15)

Tovább a teljes cikkre »

Pál példája látszólag kivétel az alól a szabály alól, hogy Krisztus a bölcsek és értelmesek elől elrejti az Atyát, és a gyermekeknek jelenti ki magát. A farizeusból apostollá átvedlett Saul neveltetése és hallatlanul erős belső hajtóereje folytán a bölcsek és tanultak közé tartozott. Valójában azonban az ő példája is alátámasztja Jézus szavait, hiszen bölcsként nem ismerte meg sem a Fiút, sem az Atyát, és Krisztus kinyilatkoztatására volt szüksége ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon. Erről szól a most következő részlet a Galata levélből: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem…” (Gal 1,15)

Tovább a teljes cikkre »

Kis kihagyás után folytatom az ismeretelméleti jelentőségű bibliai szakaszokról szóló sorozatot. Több bejegyzésben a hallgatólagos dimenzióban (Polányi kifejezése) lévő előfeltevésekkel és ismeretelméleti szűrőkkel kapcsolatos igékről írtam. A 7. bejegyzés óta viszont elsősorban olyan igéket veszek elő, melyek azt mutatják meg, amit Isten tesz a belső világunkban, hogy újfajta megismerésre jussunk. A most következő idézet Máté evangéliumából van. „Abban az időben megszólalt Jézus, és ezt mondta: ’Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és felfedted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így láttad jónak. Az én Atyám mindent átadott nekem, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és az, akinek a Fiú akarja kijelenteni.’” (Mt 11,25-27)

Tovább a teljes cikkre »

Pál apostol egyik legtöbbször félreértett mondatáról lesz most szó. A korinthusiaknak írja: „Úgyhogy mi mostantól fogva senkit nem ismerünk test szerint: ha ismertük is Krisztust test szerint, most már őt sem így ismerjük. (Ὥστε ἡμεῖς ἀπὸ τοῦ νῦν οὐδένα οἴδαμεν κατὰ σάρκα· εἰ καὶ ἐγνώκαμεν κατὰ σάρκα Χριστόν, ἀλλὰ νῦν οὐκέτι γινώσκομεν.)” (2 Korinthus 5,16) Rudolf Bultmann ezt az igét úgy értette, hogy számunkra már nem a történeti Jézus személye a fontos, hanem az egyház húsvét utáni hite, melyben Krisztus istenné és imádat tárgyává magasztosul. Krisztus a kérügma Krisztusa, aki valószínűleg egészen más, mint az a Jézus, akit a tanítványok ismertek. A történeti Jézus megismerésének Bultmann szerint ha lehetséges volna sincs különösebb jelentősége, hiszen Krisztust már nem „test szerint” ismerjük. Hasonlóan értették sokan mások is ezt a verset. Ez az értelmezés azonban (szerény véleményem szerint) exegetikai félreértésen alapul. A „test szerint” Pál mondatában a megismerést minősíti, a mondatnak nem krisztológiai, hanem episztemológiai jelentősége van. Hadd mutassam meg, miért, és hogy miért fontos ez.

Tovább a teljes cikkre »

Vajon miért nem látjuk Jézussal kapcsolatban mindannyian ugyanazt a megigéző, bámulatba ejtő, leírhatatlan örömet adó dicsőséget, amihez Jézus-követőkként a legtöbben életünk érthetetlen fordulatát, megváltozását, megbékélését, hazatérését kötjük? Miért van az, hogy amikor megpróbáljuk elmondani a Jézushoz kötődő érzéseinket, sokszor csak közömbösséggel, hidegséggel, vagy akár cinikus mosollyal és megvető gúnnyal szembesülünk? Mi az, ami bennünk történt, és mi az, ami akadályozza ennek az ismeretnek a továbbadását, akármilyen nyíltan és kendőzetlenül is beszélünk róla? Pál apostol elmagyarázza ennek okát a korinthusi gyülekezetnek. A megismerésnek olyan formájáról van szerinte szó, mely Isten újabb és újabb teremtő megnyilvánulását teszi szükségessé.

Tovább a teljes cikkre »

Egy egész fejezettel szeretném folytatni az episztemológiai jellegű igékről szóló sorozatot. Eddig – az első hat részben – olyan igéket mutattam meg, melyek a hallgatólagos dimenzió szerepét emelték ki, vagyis azt a belső szívbeli hozzáállást, mely paradigmaként szűri és értelmezi a bejövő információt és tapasztalatot. Most olyan igéket szeretnék megmutatni, melyek elsősorban arról szólnak, amit Isten tesz az ember belső világában, hogy újfajta megismerésre jusson. Ezekből az derül ki, hogy a Biblia a megismerést nem korlátozza az általunk ismert természetes folyamatokra, hanem azt a fajta episztemológiai „megtérést” (a legbelső előfeltevések megváltozását), melyhez hasonlóról Polányi is beszélt a tudományos felfedezések kapcsán (pl. SZT II:39-44 és 124-128), Isten természetfeletti munkájához kapcsolja. A következőkben olyan igékre szeretnék rámutatni, melyek kívülről – vagy inkább felülről – érkező impulzusokat tesznek felelőssé a látásmódunk megváltozásáért. Kezdjük egy Páltól vett gondolatmenettel, a korinthusi levelezésből:

Tovább a teljes cikkre »

Az előzőhöz hasonló, bár attól némileg különböző hangsúllyal bíró igéről lesz most szó, szintén János evangéliumából. A szavak Jézus Krisztus szájából hangoznak el, ugyanúgy, mint a János 7 mondatai. Jézus ott az engedelmesség készségének ismeretelméleti feltételére mutatott rá. A most következő igék egy lépéssel tovább vezetnek és rámutatnak a tanítványság episztemológiájára: „Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (Jn 8,31-32) Nézzük meg, mit tanulhatunk ebből a mondatból a hallgatólagos dimenzióról és a megismerés személyes folyamatáról!

Tovább a teljes cikkre »

Az ismeretelméleti vonatkozású bibliai igék sorát egy Jézustól származó gondolattal folytatom. Azt hiszem, kétezer éve nincs nagyobb jelentőségű kérdés az emberi kultúrában, mint az, hogy mit kezdjünk a názáreti Jézus tanításaival. Vajon csak egy ember tanításáról van szó? Vagy több annál? Maga Isten szól hozzánk általa? A most következő mondat a kérdés eldöntését befolyásoló tényezőre világít rá. Jézus azt mondta zsidó hallgatóságának: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,16-17)

Tovább a teljes cikkre »

Olyan igével folytatom a sort, melynek első ránézésre nem sok köze van az episztemológiához, ráadásul nem is explicit tanítás, hanem egy nagyobb történet parányi epizódja. Ebben a parányi epizódban azonban az egyik legfontosabb ismeretelméleti motívumot látjuk, mely a tapasztalatainkban megjelenik: a csalódás episztemológiai jelentőségét. Az ige egy ismert történet része. Amikor József testvérei hazamentek Egyiptomból apjukhoz, Jákóbhoz, megmondták neki, hogy József még él, és egész Egyiptom fölött uralkodik. Ekkor olvassuk a paradigmatikus mondatot: „De Jákób szíve hideg maradt, nem hitt nekik.” (1Móz 45,26)

Tovább a teljes cikkre »

A következő ige, melyre a figyelmet szeretném irányítani, egy szintén ismert szakasz a 2. Thesszalonikai levélből. A mondatokat az antikrisztussal kapcsolatban szokták idézni (akárki is ő), de én most nem eszkatológiai, hanem episztemológiai jelentőségüket szeretném kiemelni: „Mert ennek a törvénytiprónak az eljövetele a Sátán munkája a hazugság (ψεύδους) minden hatalmával, jelével és csodájával; és a gonoszság mindenféle csalásával (ἀπάτῃ) azok számára, akik elvesznek, akik nem szerették az igazságot, hogy általa üdvözüljenek. Ezért szolgáltatja ki őket Isten a tévelygés (πλάνης) hatalmának, hogy higgyenek a hazugságnak, hogy ezáltal mindazok elvegyék ítéletüket, akik nem hittek az igazságnak, hanem a hamisságban (ψεύδει) gyönyörködtek.” (2Thessz 2,9-12)

Tovább a teljes cikkre »

Az episztemológiai jelentőségű igék sorát kezdjük egy jól ismert szakasszal: „Isten ugyanis haragját nyilatkoztatja ki a mennyből az emberek minden hitetlensége és gonoszsága ellen, azok ellen, akik gonoszságukkal feltartóztatják az igazságot. Mert ami megismerhető az Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. Ami ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennélfogva nincs mentségük, hiszen megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értetlen szívük elsötétedett.” (Róm 1,18-21)

Tovább a teljes cikkre »

Cikksorozatot indítok episztemológiai (ismeretelméleti) jelentőségű bibliai igékről, melyek rámutatnak a megismerés összetett és személyes folyamatára. Ebben az első részben ennek a sorozatnak ágyazok meg egy Polányi Mihálytól származó ismeretelméleti gondolattal. Azt szeretném megmutatni, hogy a Biblia megismeréssel kapcsolatos képe összhangban van azzal, ahogy a tudásszerzés más esetekben is történik (beleértve a tudományos módszert). Polányi tudományfilozófiai meglátásait meggyőzőeknek tartom, és úgy gondolom, nem a bibliai, hanem az azzal szemben álló pozitivista episztemológia kerget délibábokat, amikor a tudás megszerzésének folyamatát ismerteti. A sorozat többi része könnyedebb és olvasmányosabb lesz, de aki átrágja magát ezen az első bejegyzésen, sokkal jobban fogja értékelni az utána következő cikkeket.

Tovább a teljes cikkre »

Mielőtt a kérdést megpróbálnám megválaszolni, hadd hívjam fel a figyelmet az apologetikai hagyományok sokszínűségére és egy földrajzi-kulturális különbségre.

Az apologetikában (a keresztény hit melletti érvelésben) általában négy különböző megközelítést tartanak számon, annak alapján, hogy az értelemre, a tényekre, isteni kinyilatkoztatásra vagy a hitre helyezik-e az elsődleges hangsúlyt. A klasszikus apologetika a keresztény hit melletti racionális érvekre épít. A főleg angolszász országokban divatos evidencialista megközelítés összegyűjti az Isten léte, a Biblia igazsága és Krisztus feltámadása mellett szóló „tényeket”, és elsősorban ezekre támaszkodva akar meggyőzni. Az előfeltevésekre építő apologetika arra hívja fel a figyelmet, hogy a „tényeket” nem semleges nézőpontból szemléljük, hanem értelmező mezőben, melyet saját meggyőződéseink és közösségi élményeink befolyásolnak, ezért a keresztény hit elsősorban az előfeltevéseink megváltozását igényli, és kinyilatkoztatást tesz szükségessé. A fideista apologetika a tisztánlátást kizárólag a hitnek tulajdonítja, az érvek illetve „tények” bemutatása nem játszik nála különösebb szerepet.

Tovább a teljes cikkre »

Két korábbi bejegyzésemben (Jó az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez? Mi a Szentlélek szerepe a megismerésben?) nagy hangsúlyt fektettem a hit és a Szentlélek jelentőségére a megismerés folyamatában. Ez azt jelenti, hogy a keresztény hit pusztán belső, szubjektív meggyőződés, a verifikáció (bizonyítás) lehetősége nélkül? Nincsen olyan külső, objektív valóság, melyre a hit támaszkodhat? A keresztény meggyőződés érvényessége csak akkora, mint azok meggyőződése, akik egykor Zeusz villámaitól vagy Thór isten pörölyétől rettegtek? Mindenki mondhat, gondolhat és képzelhet, amit akar, és majd egyszer talán kiderül, kinek volt igaza? Vagy tud a keresztény hit valamiféle objektív valóságra támaszkodni?

Tovább a teljes cikkre »

Néhány nappal ezelőtti blogbejegyzésemben (Jó-e az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez?) arról írtam, hogy a felvilágosodás kételyre és az objektivitás mítoszára épült ismeretelmélete a huszadik század második felére gyakorlatilag összeomlott. Kiderült, hogy a megismerő és a megismerés tárgya nem választható el egymástól. Annak beismerése viszont, hogy a hitünk, személyes meggyőződéseink, tapasztalataink, közösségi hátterünk befolyásolja a megfigyeléseinket, komoly válságot eredményezett az ismeretelmélet terén. Ezt a válságot legkönnyebben az irodalomban zajló változásokon keresztül tudom érzékeltetni.

Tovább a teljes cikkre »

Tegyük fel, hogy két ember azonos felkészültséggel és alapossággal közelít a bibliai szöveghez, de egyikük azzal az előfeltevéssel olvassa, hogy az pusztán egy vallási meggyőződésektől befolyásolt ókori dokumentum, a másik viszont ugyanezt az ókori dokumentumot Isten megbízható kijelentésének tartja. Melyiküknek van nagyobb esélye arra, hogy közelebb kerüljön a szöveg valódi jelentéséhez? (A kérdésem persze arra a bátor előfeltevésre épít, hogy a szövegeknek van jelentésük.)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum