A ‘Isten igéje’ címkével jelölt bejegyzések

A katolikus egyház eredeti négy nyugati „doktora” közül kérdezzük meg először Nagy Szent Gergelyt, vajon ő mit gondolt a Szentírásról. Gergely Kr. u. 540-ben született, ötvenévesen választották római püspökké (pápává), 604-ben halt meg. Hatása felbecsülhetetlen, írásai, pásztori levelei, homíliái rendkívül népszerűek voltak, még Kálvin is hivatkozott rájuk, liturgikus útmutatásai meghatározták a középkori nyugati egyház istentiszteleti szokásait. Gergely Regula pastoralis (magyarul: A lelkipásztor kézikönyve) c. írása a középkor egyik bestsellerének számított, még királyok is olvasták. Nagy Szent Gergely számára a Szentírás Isten igéje volt.

Tovább a teljes cikkre »

A katolikus egyház „doktorai” közé eredetileg négy nyugati és négy keleti teológus tartozott: Szent Ambrus, Szent Ágoston, Nagy Szent Gergely és Szent Jeromos nyugaton, Szent Athanasziosz, Nagy Szent Baszileiosz, Nazianzoszi Szent Gergely és Aranyszájú Szent János keleten. Később a „doktorokhoz” sorolták Aquinói Szent Tamást is, aki a középkori katolikus teológia kétségkívül egyik legmeghatározóbb forrása lett. Aquinói Szent Tamást főleg a Summa Theologiae miatt ismerik, kevésbé köztudott, hogy Tamás számos bibliai kommentár szerzője is, sőt, John F. Boyle szerint teológiája fundamentumának is a Szentírást tekintette. „Tamás minden bizonnyal kommentárjait tartotta legfontosabb műveinek.” (Forrás: itt.) Ennek pedig az volt az elsődleges oka, hogy Szent Tamás számára a Szentírás Isten szava volt.

Tovább a teljes cikkre »

A középkori és újkori katolikus lelkiségi írók elsősorban az Istennel való kapcsolat megéléséről és a belső formálódásról osztották meg gondolataikat, ezt azonban időnként összekapcsolták a Szentírás feletti elmélkedéssel is, mint ami által Isten jelenléte megtapasztalható. Ilyenkor kiviláglik az írásaikból, hogy a Szentírásra nem csak emberi műként gondoltak, hanem abban ők is Isten igéjét látták. A Szentírás Isten szavaként való fogadása magától értetődő volt számukra, hiszen – ahogy látni fogjuk – ez volt az egyházatyák álláspontja is, amit ők megörököltek és nem kérdőjeleztek meg. Illusztrációként négy példát választottam, időrendben visszafelé haladva: Madame Guyon, Kempis Tamás, Johannes Tauler és Clairxaux-i Bernát.

Tovább a teljes cikkre »

Remélem, az eddigi bejegyzésekkel sikerült mindenki számára meggyőzően megmutatnom, hogy a Szentírás Isten igéjeként való fogadása nem a modernista teológiára adott fundamentalista reakció, hanem a reformátori – kálvini és lutheri – teológia közös kiindulópontja. Azok tértek el ettől a hagyománytól, akik Semlert követve elválasztották egymástól az Isten igéje és a Szentírás fogalmakat. Most hátrahagyjuk a protestáns világot, és azt fogjuk látni, hogy a Szentírás Isten igéjeként való tisztelete az egész kereszténység közös öröksége. Mindenekelőtt vessünk egy pillantást a római katolikus egyház hivatalos dokumentumaira.

Tovább a teljes cikkre »

„Bonhoeffer a Bibliát Szentírásnak és Isten igéjének hívta.” (Manfred Weber) Az állítás alátámasztására Weber Bonhoeffer-szemelvényekből álló kötetet állított össze Reflections on the Bible: Human Word and Word of God (Hendrickson, 2004) címmel. Kétségtelen, hogy Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) ige-teológiájára Luther mellett Karl Barth is meghatározó hatással volt. Ahogy Barth, Bonhoeffer sem kérdőjelezte meg a történeti-kritikai módszer helyességét, ehelyett egyszerűen átlépett rajta és a Biblia egzisztenciális alkalmazására tette a hangsúlyt. Bonhoeffer számára a Biblia elsősorban funkcionális értelemben volt Isten igéje. Van tehát különbség a bibliakritika filozófiai alapjait megkérdőjelező evangéliumi hermeneutika és Bonhoeffer neo-ortodox hermeneutikája közt. A különbséget azonban nem érdemes eltúlozni. Számos példát látunk arra, hogy Bonhoeffer Lutherhez hasonlóan ontológiai értelemben is Isten igéjének tekintette a Szentírást.

Tovább a teljes cikkre »

A lutheránus hagyomány egyik legkülönösebb képviselője Søren Kierkegaard. Kierkegaard-t ezer okból hihetetlenül izgalmas gondolkodónak tartom, de most egyetlen céllal idézem meg őt: a Bibliát Kierkegaard is Isten igéjének tartotta. Kierkegaard rossz viszonyban volt saját egyházával, az evangélikus egyházzal, nem véletlen, hogy több igehirdetését éppen a Jakab levelére alapozza, amit Luther annak idején mellőzött. A Biblia tekintélyével kapcsolatos nézetei azonban egybeesnek Luther nézeteivel. Önvizsgálat. Ajánlva a kortársaknak c. esszéjét a Jak 1,22ff alapján („Legyetek az igének cselekvői, ne csupán hallgatói…”) éppen a bibliaolvasás helyes módjáról írta. Az esszé első részében Kierkegaard arra tanít, hogy hogyan olvassuk Isten írott Igéjét. Az egész esszé alapgondolata az, hogy amikor a Bibliát olvassuk, Isten hozzánk szóló személyes igéjét olvassuk. Egyetlen idézet elég lesz ennek alátámasztására.

Tovább a teljes cikkre »

A kronológiai sorrendet megint megszakítva, három példán keresztül szeretném megmutatni a lutheri örökség további sorsát. Az első példám Philip Jacob Spener (1635-1705), akit a pietista mozgalom atyjaként tartanak számon. A másik két példám a lutheránus teológiai hagyomány vitathatatlanul két legismertebb modern képviselője lesz: Søren Kierkegaard és Dietrich Bonhoeffer. Egyiküket sem lehet fundamentalizmussal vádolni (Spener és Kierkegaard esetében ez anakronizmus is lenne), mégis mindhárman ragaszkodtak ahhoz a lutheri örökséghez, hogy a Szentírás Isten igéje. Ebben a bejegyzésben figyeljük meg Spener Szentírás-képét.

Tovább a teljes cikkre »

Luther Márton Szentírásról alkotott képe nem mindenben egyezett a svájci reformátorokével, elég csak a Jakab levelével kapcsolatos gyanakvására gondolni. Ellentétben a héber Bibliát és a huszonhét újszövetségi könyvet fenntartások nélkül elfogadó Bullingerrel, Luther számára a kánon legfőbb kritériuma az volt, hogy mi „hirdeti Krisztust”. A különbséget mégsem szabad eltúlozni. Luther és a svájciak csak a kánon meghatározásának módjában tértek el, abban nem, hogy a Szentírást Isten igéjének tartották-e. A Szentírás (azok a könyvek, melyek a kánonhoz tartoznak) a német reformátor számára is Isten igéje volt. Nem véletlen, hogy wartburgi „fogságát” azzal töltötte, hogy a Bibliát német nyelvre fordítsa. Luther sokat beszélt Isten cselekvő igéjéről, és azt a Szentírással illetve a Szentírás hirdetésével azonosította. Nézzünk néhány rövid szemelvényt.

Tovább a teljes cikkre »

Most egy kis kitérő következik: John Wesley (1703-1791). A Szentírásról mint Isten igéjéről szóló egyháztörténeti szemelvények sorát a 17. századi Westminsteri Hitvallással kezdtem, onnan haladtam visszafelé időben, egészen Heinrich Bullingerig. Eddig akár azt is lehetett gondolni, hogy a Szentírás és Isten igéje azonosítása pusztán a református ortodoxia része, de mostantól látni fogjuk, hogy éppen a református meggyőződés része az egyház szélesebb hagyományának, mely hagyomány magában a Szentírásban gyökerezik. A sort nemsokára Lutherrel fogom folytatni, de előtte tegyünk egy ugrást vissza a 18. századba. Aki azt gondolja, hogy a Szentírás Isten Igéjével való azonosítása kálvinista sajátosság, annak azt tanácsolom, olvasson Wesley-prédikációkat! A kálvinizmussal egész életében zsörtölődő metodista vezető ugyanis egy dologban feltétlenül egyetértett a kálvinistákkal: a Bibliát ő is Isten igéjének tartotta.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor Kálvin Genfbe került, Heinrich Bullinger már nagy befolyással rendelkezett a svájci reformált gyülekezetek körében. A zürichi reformátor a magyar reformáció ügyét is támogatta, Libellus epistolaris c. könyvét kifejezetten a magyar gyülekezeteknek és azok lelkipásztorainak írta 1551-ben. Legismertebb munkája A keresztyén vallás summája (Summa Christenlicher Religion), mely német és latin változatban jelent meg 1556-ban. Bullinger semmi kétséget nem hagy afelől, hogy a Szentírást Isten sugalmazott igéjének tekinti. Már a könyv alcíme is így hangzik: „A keresztyén vallás summája, amelyben Isten Igéjéből, minden vita és gyalázkodás nélkül, helyesen és röviden kiviláglik, mi az, amit minden keresztyénnek szükséges tudnia, hinnie, tennie vagy elhagynia, és elszenvednie, hogy boldogan halhasson meg.” Az Isten Igéje Bullinger számára a Biblia.

Tovább a teljes cikkre »

A „Szentírás” és „Isten igéje” fogalmak semleri elválasztása teljesen újszerű gondolat volt Kálvin teológiájához képest is. Kálvin számára magától értetődő volt, hogy Krisztus Isten testet öltött Igéje, azonban az egyház töretlen hagyományát követve a Szentírást is Isten igéjének nevezte. „Ami pedig azt a kérdést illeti, honnan tudjuk, hogy Istentől származik az Írás, hacsak az egyház döntéséhez nem fordulunk? ez épen olyan, mintha valaki azt kérdezné, hogyan különböztetjük meg a világosságot a sötétségtől, a fehéret a feketétől, az édeset a keserűtől? Mert a Szentírás nem kevésbé hordozza magán az igazság ismertető jegyeit, mint a fehér és fekete tárgyak színüket, az édes és keserű dolgok ízüket.” (A keresztyén vallás rendszere, I.7.2)

Tovább a teljes cikkre »

A kálvinista hitvallások sorában a Skót Hitvallás (Koinónia, Kolozsvár, 1998) az utolsó, ahonnan szemelvényeket mutatok annak alátámasztására, hogy a „Szentírás” és „Isten igéje” fogalmak összekapcsolása régi keresztény meggyőződés. A Skót Hitvallás az egyik legkorábbi reformátori hitvallás, keletkezésének kezdeteit egyháztörténészek 1520-ra teszik, bár a Skót Királyság rendjei csak 1560-ban fogadták el és hagyták jóvá „Isten Igéje tévedhetetlen igazságán alapuló üdvösséges és egészséges tanításként”. A hitvallás leginkább John Knox skót reformátor kézjegyét viseli magán. A többi hitvalláshoz hasonlóan ez is következetesen Isten igéjének nevezi a Bibliát.

Tovább a teljes cikkre »

Ahogy időben visszafelé haladunk, remélem most már teljesen nyilvánvaló, hogy a Szentírás és Isten igéje azonosítása nem a liberálisokkal vitatkozó fundamentalisták találmánya, de még csak nem is a Westminsteri Zsinaté, hanem a klasszikus reformátori álláspont. Az 1561-ben született Belga Hitvallás ugyanezt támasztja alá. A hitvallást Guy de Brés fogalmazta francia nyelven a holland protestánsok számára, majd az Emdeni Református Szinódus fogadta el tíz évvel később, és a Dordrechti Zsinat öntötte végső formába. Ez ma a holland reformátusok legfontosabb hitvallása. Lássunk néhány szemelvényt a Szentírás isteni természetéről ebből a hitvallásból is (magyar kiadás: Koinónia, Kolozsvár, 1998).

Tovább a teljes cikkre »

A svájci eredetű II. Helvét Hitvallás a magyar reformátusok hitvallása is, ezért nevezték egy időben helvét hitűeknek a magyarországi kálvinistákat. Az 1566-os svájci hitvallás az eddig látott hitvallásokhoz hasonlóan rögzíti, hogy a Szentírás Isten igéje. Akik a két fogalom azonosítását a fundamentalizmushoz kötik, nincsenek tisztában azzal, hogy milyen régi párosításról van szó. Pedig a hitvallás megalkotói még azt is ünnepélyesen kijelentették, hogy készek akár a hitvallást is módosítani, azoknak engedve, „akik Isten igéjéből jobbra tanítanának” (A Heidelbergi Káté és A Második Helvét Hitvallás. A Magyar Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1992, 115) A hitvallás első fejezete egyenesen azt a címet viseli, hogy „A Szentírás Isten igaz Igéje”. Teljesen nyilvánvaló, hogy az aláírók Isten igéjének tekintették a Bibliát. Lássunk néhány szemelvényt az I. fejezetből.

Tovább a teljes cikkre »

Kálvin és Béza keze is benne volt a La Rochelle-i Hitvallás szövegezésében. A hitvallást a francia protestánsok 1571-ben fogadták el saját hitszabályuknak. A La Rochelle-i konfesszió negyven pontjáról 1598-ban Montpellier-ben mondták ki, hogy nem változtatható (ne varietur). A hitvallás egy sokat szenvedett közösség hitének kordokumentuma, szorosan kapcsolódik a reformáció időszakának legvérzivatarosabb időihez és helyszíneihez, és ami számomra most fontos: ugyanazt a meggyőződést tükrözi, mint az eddig megvizsgált későbbi hitvallások. A Szentírás Isten igéje, és mint ilyen, legfőbb tekintély az egyház számára.

Tovább a teljes cikkre »

A történeti szemelvények sorát az 1615-ös Ír Hitvallással folytatom. Ez a „kálvinista episzkopális” hitvallás (Szűcs Ferenc nevezi így a magyar kiadás előszavában) elsősorban James Ussher anglikán érsek nevéhez fűződik. „Az Ír Hitvallás azt a különleges egyháztörténeti helyzetet tükrözi (…), amikor a legtöbb hitbeli kérdésben Kálvin tanításai érvényesültek, anélkül azonban, hogy a kálvini egyházszervezetnek legcsekélyebb nyomai jelen lettek volna.” (Ír Hitvallás. Koinónia, Kolozsvár, 1999, 5). A modernista-fundamentalista vitát jóval megelőző hitvallás – más történeti kálvinista hitvallásokhoz hasonlóan – teljes természetességgel nevezi a Bibliát Isten igéjének.

Tovább a teljes cikkre »

A németalföldi református egyházak közös zsinatára 1618-19-ben került sor Dordrechtben. A zsinat az arminiánusok (remonstránsok) öt pontjával foglalkozott, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország reformátusai is képviseltették magukat. Az eredménye a jól ismert Dordrechti Kánonok, mely lényegében a kálvinizmus öt (válasz)pontja a remonstránsok öt pontjára. Ami a mi szempontunkból most érdekes, az a zsinat Szentírásról alkotott képe. A Westminsteri Hitvalláshoz hasonlóan a Dordrechti Kánonok (Koinónia, Kolozsvár, 2000) is Isten Igéjének nevezi a Bibliát. Néhány szemelvény következik ennek alátámasztására a hitvallást bevezető Előbeszédből.

Tovább a teljes cikkre »

A Szentírásról mint Isten igéjéről szóló történelmi szemelvények sorát a Westminsteri Hitvallással kezdem. A hitvallás 1643 és 1647 között született, nagyjából száz évvel Semler maximája („a Szentírás nem Isten igéje”) előtt. A magyar kiadás előszavában Horváth Levente a Westminsteri zsinatot a legjelentősebb egyházi tanácskozásnak nevezi a reformáció utáni egyháztörténeti korszakban. „Páratlan hatással voltak e zsinat dokumentumai Skócia népére és a skót teológia történetére, valamint főleg az angolszász kultúrájú régiók vallási és össztársadalmi fejlődésére.” (Westminsteri Hitvallás. Koinónia, Kolozsvár, 1999, 18.) A most következő idézetek megmutatják, hogy a hitvallás félreérthetetlenül és határozottan Isten igéjének nevezi a Biblia hatvanhat könyvét.

Tovább a teljes cikkre »

J. S. Semler 18. századi hallei teológus híres maximájában a Bibliát a történelem által korlátozottnak, de morálisan relevánsnak nevezte, és elválasztotta egymástól a „Szentírás” és az „Isten igéje” fogalmakat. Vagyis kimondta, amit utána teológusok nemzedékei harsogtak és tettek dogmává: a Szentírás nem Isten igéje. Reakcióként hívő teológusok a Biblia inspirációjáról, megbízhatóságáról és elégségességéről szóló tanokat hangsúlyozták. A Biblia körüli modern polémia a 20. század elején liberálisokra és fundamentalistákra osztotta a bibliakutatókat, és egyre inkább úgy tűnt, mintha a Szentírás Isten igéjével való azonosítása a bibliakritikára adott fundamentalista reakció lenne. Pedig bármilyen vadhajtásokkal is jelentkezett a bibliakritika fundamentalista kritikája, az igazi újdonság a Semler által megfogalmazott különbségtétel volt. (A fundamentalizmus újdonsága másban állt, erről itt és itt írtam.)

Tovább a teljes cikkre »

Justin Taylor blogján találtam rá egy J. I. Packer idézetre, amit évekkel ezelőtt olvastam már valamelyik könyvében, de nem emlékeztem, hogy hol. Sajnos Taylor sem adja meg a forrást, viszont az idézet felbukkanásának megörültem, mert annakidején sokat adott nekem a kép, amit Packer használ. Packer a teológus feladatát a vízvezetékszerelő feladatához hasonlítja, akinek tisztán kell tartania az élet vizének csatornarendszerét. Tudását, tanulmányait az egyház szolgálatában így tudja leginkább kamatoztatni. A jó lelkületű teológus nem a saját szobrát faragja, hanem Isten igéjének vízére ügyel, hogy a hívők egészségesek maradjanak.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum