A ‘Isten szuverenitása’ címkével jelölt bejegyzések

Két területe van a keresztény életnek, melyről ritkán és csak nagy félelemmel beszélek. Az egyik a gyermeknevelés, a másik a szenvedés. A félelmem mindkét esetben ugyanaz: félek, nem tudok a témához hitelesen hozzászólni. Ez más kérdéseknél is gátolhatna, de valahogy ez a két terület az, ahol a hiteltelenségtől félve az átlagosnál bátortalanabb vagyok. Ha a gyermeknevelésről beszélek, azt kockáztatom, hogy saját gyermekeim lesznek élő cáfolatai annak, amit képviselek. Nagyszerű fiaim vannak, de ezt a terhelést nem biztos, hogy elbírják. Mármint nem ők, hanem az én nevelésem, amit a valóság általuk tesztel. A szenvedés kérdése még ennél is jobban elbizonytalanít. Tudom, mit jelent szenvedni, de közel sem szenvedtem annyit, mint néhány ember a környezetemben: hogy jövök ahhoz, hogy másokat a szenvedés hordozására oktassak?

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben a szerző analógiájának előnyeiről és veszélyeiről írtam Isten és a világ kapcsolatában. A Pál által használt iparművészeti metaforához hasonlóan az irodalmi metafora is kockázatokat rejt magában, de Isten mindenütt (és mindenkor) jelenvalóságának problémájához és a megtestesüléshez új módon közelít. További távlatokat nyithat meg a teológiai gondolkodás előtt, ha megvizsgáljuk, hogy a szerző analógiájában pontosan mit jelent a szerző uralma az alkotása felett. Az analogia auctoris Isten szuverén uralmát ugyanolyan erőteljesen ábrázolja, mint a fazekas-edény hasonlat, de tisztázásra szorul, hogy milyen irodalmi felfogás jellemzi a szerző és a karakterek közötti kapcsolatot. Vajon lehetséges valódi interakció a karakterek és a szerző, a véges szabadsággal rendelkező teremtmények és a végtelen szabadsággal bíró Teremtő között? Előfordulhat, hogy a szereplők visszautasítják a szerző autoritását, és felülírják az ő akaratát? Gyakorolhat hatást a szerző által megalkotott világ magára a szerzőre? Másszóval: a szerző és a szereplők kapcsolata vajon monologikus vagy dialogikus kapcsolat?

Tovább a teljes cikkre »

Isten és a világ kapcsolata felfoghatatlan misztérium, igazán csak metaforákkal tudunk beszélni róla. Pál például a fazekas-edény metaforát használja. „Mondhatja-e alkotójának az alkotás: ’Miért formáltál engem ilyenre?’ Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?” (Róm 9,21) A képben érzékelhető ontológiai szakadék van az alkotó és az alkotás, a fazekas és az edény között. Az edény teljes mértékben a fazekas szándékától függ. Az agyag nem tervezi meg önmagát, nem létezik a fazekas terve és formáló keze nélkül. Az alkotás az alkotó műve, olyan lesz, amilyenre az alkotó alkotja őt: hosszúkás, lapos, kicsi, nagy, göcsörtös, díszes, egyszerű, bonyolult, agyagszínű vagy mázas. A létbeli szakadék miatt abszurd a gondolat – ebben a metaforában legalábbis –, hogy az alkotás megkérdőjelezze alkotója szándékait.

Tovább a teljes cikkre »

Justin Taylor blogjában olvastam egy rövid, de annál érdekesebb gondolatmenetet. Taylor bejegyzésének Michael Horton református teológus új könyve adta az apropóját, melyben Roger Olsonnal száll vitába. Roger Olson a „nyitott teizmus” (Open Theism) teológiai irányzat egyik képviselőjeként írt könyvet a kálvinizmus ellen Against Calvinism címmel. A „nyitott teizmus” istenképe olyan Teremtő, aki maga sem ismeri a jövőt (hiszen a jövőt a teremtmények szabad akarata határozza meg, melyet még Isten sem befolyásolhat döntő módon). A „nyitott teisták” élesen szembenállnak a kálvinista teológiával, melyben minden Isten rendelése alapján létezik és történik. Roger Olson azt állítja, hogy a kálvinista teológiában Isten erkölcsi szörnyeteggé lesz, akit alig lehet megkülönböztetni az Ördögtől. Michael Horton új könyvében (For Calvinism) válaszol Olson felvetésére.

Tovább a teljes cikkre »

Azt szeretném most röviden elmondani, hogy miért van bennem mély hála a keleti szélért. Nem azért a keleti szélért, amely Mary Poppins érkezését jelzi, hanem azért, amelyik annakidején felhozta a sáskákat Egyiptom földjére. Nagyon fontos nekem ez a keleti szél, mert a világmindenség működésére világít rá, és Isten gondviselésének dinamikájába enged bepillantást. Úgy érzem, enélkül a keleti szél nélkül máshogyan látnám a világot, máshogyan gondolkodnék az okokról, és máshogyan várnám Isten cselekvő megnyilvánulásait.

Tovább a teljes cikkre »

Ismét Kálvintól fogok idézni, mert az előző post témájához jól kapcsolódik az a kép, melyet Kálvin az Institutió első könyvében az Isten mindenhatósága és jósága közötti kapcsolat szemléltetésére használ. Miután bibliai példákon keresztül kifejti, hogy Isten tökéletes uralommal rendelkezik a gonosz felett, Kálvin maga veti fel azokat az ellenvetéseket, melyek az emberek fejében ennek az igazságnak a hallatán felmerülnek. Az egyik ellenvetés arról szól, hogy ha Isten a gonoszt is elrendeli, a bűnök elkövetői felmenthetik magukat, hiszen cselekedeteikkel voltaképpen Istennek engedelmeskedtek. Kálvin nem azzal védi ki az ellenvetést, hogy tagadná Isten mindenre kiterjedő gondviselését, hiszen azzal ellentmondana a Biblia számos igehelyének, ahol Isten rendeli el a rossz dolgokat is. Érdemes meghallgatni Kálvin érvelésének egy rövid részletét.

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia lépten-nyomon példákat szolgáltat arra, hogy Istennek szuverén hatalma van a gonosz felett. Isten szuverenitása nem csak a jó dolgokra terjed ki, hanem minden eseményre, így a rossz dolgokra is. Isten akarata nélkül egyetlen veréb sem eshet a földre (Mt 10,29), ő számon tartja még a hajszálainkat is (Lk 12,7). Az Isten erkölcsi akaratával ellentétes történésekben is az ő szuverén akarata teljesedett be. Isten szándéka valósult meg, amikor Józsefet eladták testvérei Egyiptomba (1Móz 50,20). Isten tette azt, hogy Absolon Dávid feleségeivel hált (2Sám 12,11 és 16,22). Isten állt Izráel ellenségei mögött is. Amikor az asszír király haditetteivel dicsekedett, Isten Ézsaiáson keresztül ezt mondta neki: „Dicsekedhetik-e a fejsze azzal szemben, aki vág vele? Fontosabb-e a fűrész, annál, aki húzza? Mintha a bot suhogtatná azt, aki fölvette, és a vessző venné föl azt, aki nem fából van!” (Ézs 10,15) A Példabeszédek könyvében arról olvasunk, hogy nincsen véletlen: „Az ember végzi a sorsvetést, de mindig az Úrtól való a döntés.” (Péld 16,33). Legtisztábban Jézus kereszthalála kapcsán látszik Isten szuverén uralma a gonosz felett. Amikor Pilátus elrendelte Jézus kivégzését, és a római katonák végrehajtották ezt a gonosz parancsot, valójában Isten sújtotta Fiát a mi bűneinkért, szuverén akarata szerint (ApCsel 4,27-28).

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum