A ‘istenfélelem’ címkével jelölt bejegyzések

Ábrahám ezt felelte: Azt gondoltam, hogy nincs istenfélelem ezen a helyen, és megölnek a feleségemért.” (1Móz 20,11)

Számtalanszor hallani a vádat, hogy az emberek közötti viszályokért, háborúkért elsősorban a vallások a felelősek. Harmincéves háború, észak-ír konfliktus, katolikusok és protestánsok, szunniták és síiták, hinduk és muzulmánok, buddhisták és muszlim rohingják. Ennek a tételnek azonban némiképp ellentmond, hogy a 20. század legnagyobb háborúját épp olyan ideológia szülte, amelynek metafizikája tudatosan meghaladta a keresztény vallást (nácizmus), és az évszázad legtöbb emberáldozatát (százmilliónál is többet) egy kifejezetten ateista ideológiának (kommunizmus) köszönhetjük. Tény, hogy a vallások közötti konfliktusok okoztak fegyveres összecsapásokat, üldöztetést is, ezek azonban láthatóan eltörpülnek az istentelenség által ránk szabadított szörnyűségek mögött.

Tovább a teljes cikkre »

Kierkegaard szerint nem hisz igazán, aki még nem kételkedett. Egész pontosan úgy fogalmaz, hogy „másként senki nem juthat el a hithez, mint a botránkozás lehetősége felől”. A valódi hit az Istenemberben való megbotránkozás lehetőségén túl van, mondja Kierkegaard, hiszen a Jézus Krisztus személyéről és szenvedéséről szóló keresztény tanítás felfoghatatlan botránykő az emberi értelem számára, amit csak a kereszténységnek az az igénye múl felül, hogy mindent rendeljünk is alá ennek a tanításnak. Ha a keresztény tanítást anélkül fogadjuk el, hogy belegondolnánk az üzenet bolondságába, megbotránkoztató kizárólagosságába és annak az egzisztenciális iszonyatába, amit a Megváltó Úr a természetes, öntörvényű énnek jelent, valójában még nem hiszünk. Mert nem abban hiszünk, aki a botrányt jelenti, hanem abban a hamis Krisztusban, aki mentes attól. Az igazi hit a bolondság és a botránkozás lehetősége ellenére hisz, mert a Szentlélek által felismerte már a bolondságban Isten bölcsességét, és a botránkozás helyett a térdeire ereszkedett. A valódi hitet ezért nem is tudja többé legyőzni a kétely, hiszen a hit már legyőzte a világot.

Tovább a teljes cikkre »

Az Ószövetség egyik méltatlanul elfeledett királya Jótám. Jótám huszonöt éves volt, amikor király lett Júdában és tizenhat évig uralkodott Jeruzsálemben. A Királyok könyve és a Krónikák könyve is beszámol uralkodásáról. Jótám „azt tette, amit helyesnek lát az ÚR, egészen úgy, ahogyan apja, Uzzijjá tette” (2Kir 15,34). Sőt, jobban is, mert nem követte el a hibát, amit apja, aki jogosulatlanul ment be az Isten házába (2Krón 27,2). Uzzijjá istenfélő király volt, de amikor megerősödött, felfuvalkodott és vétkezett Isten ellen. Jótám tanult ebből. Átvette apja hitét, de alázatban maradt akkor is, amikor Isten hatalmassá tette őt. Az istenfélelem „gyermeke” (a jólét) az ő esetében nem falta fel a „szülőt” (az istenfélelmet). (vö. Cotton Mather: “Religion begot prosperity, and the daughter devoured the mother.”)

Tovább a teljes cikkre »

Bölcsesség alatt nem minden korban és nem minden helyen értették ugyanazt. A görögök számára a bölcsesség jól átgondolt és alaposan kifejtett világnézetet jelentett, mely valamiféle értelmet ad az életnek, meghatározza az értékeket, különbséget tesz a fontos és nem fontos dolgok között. A bölcs ember (a filozófus, vagyis a bölcsesség szeretője) magáévá tette valamelyik ismert világnézeti iskolát (pl. platonista, sztoikus, epikureus, szofista), és képes volt érvekkel megvédeni azt. A filozófusok mind egyetértettek abban, hogy bölcsességük értelmet ad az élet, a halál és a kozmosz létének (vagy éppen értelmesnek gondolt érvekkel cáfolja, hogy lenne eredendő értelme a dolgoknak).

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum