A ‘Jézus’ címkével jelölt bejegyzések

Puzsér Róbert a magyar ugar komor tekintetű Keresztelő Jánosa. Bőrruhában, loboncos hajjal feddi a népet bűnei miatt. Verbális ostorcsapásai legkevésbé a Heródeseket, szeretőiket, és azt a kultúrát kímélik, melyben a félszívű vallás és a csillogó-villogó, de belül üres és gonosz celebkultusz parázna táncot járhat egymással. Talán nem volt még olyan szereplő ezen a táncparketten, akinek ne kellett volna meghallania a „próféta” dörgedelmes, megtérésre hívó hangját. Puzsér még az El Camino zarándokútját is szálanként tépte darabokra. Mondhatnánk, hogy előtte semmi sem szent, de éppen azt akarom most elújságolni, hogy valami mégiscsak az. És ez nagy szó.

Tovább a teljes cikkre »

A Keresztények a melegekért csoport a Pride-on tett hitvallást arról, hogy Jézus szereti a „melegeket”. A felvonuláson részt vett a szombathelyi Golgota gyülekezet lelkipásztora is (feltételezem, hogy nem felekezete támogatásával), aki blogjában beszámolt erről, megfeddve bennünket, akikből ez a lépés erős ellenérzéseket vált ki. Gondolom, az egyetnemértésünk is része annak a „vérgáz” hozzáállásnak, amit az egyház a „melegek” felé mutat („egyszerűen nem szeretik a melegeket”). A csoport törekvése lehetne akár egészen jó és biblikus is, hiszen Jézus valóban együtt evett megvetett vámszedőkkel és prostituáltakkal, és akik megbotránkoztak ezen, azok éppen a farizeusok voltak, akiket Jézus a legtöbbet korholt. Vajon hogyan máshogy lehetne legegyértelműbben kimutatni a „melegek” iránti szeretetet, ha nem úgy, hogy elmegyünk közéjük? (Felvet persze néhány kérdést, hogy ún. progresszív keresztényeknek miért mindig ez a missziós cél jut mostanában eszébe, de ezt most tegyük zárójelbe.)

Tovább a teljes cikkre »

Az ismeretelméleti vonatkozású bibliai igék sorát egy Jézustól származó gondolattal folytatom. Azt hiszem, kétezer éve nincs nagyobb jelentőségű kérdés az emberi kultúrában, mint az, hogy mit kezdjünk a názáreti Jézus tanításaival. Vajon csak egy ember tanításáról van szó? Vagy több annál? Maga Isten szól hozzánk általa? A most következő mondat a kérdés eldöntését befolyásoló tényezőre világít rá. Jézus azt mondta zsidó hallgatóságának: „Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem. Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,16-17)

Tovább a teljes cikkre »

Ekkor odavezettek az írástudók és a farizeusok egy férfit, akit homoszexuális tevékenységen értek, középre állították, és így szóltak Jézushoz: „Mester, ezt a férfit homoszexuális aktus közben tetten érték. Mózes azt parancsolta nekünk a törvényben, hogy kövezzük meg az ilyeneket. Hát te mit mondasz?” Ezt azért mondták, hogy próbára tegyék, és legyen mivel vádolniuk őt. Jézus pedig lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor továbbra is faggatták, felegyenesedett, és ezt mondta nekik: „Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ.” És lehajolva tovább írt a földre. Azok pedig ezt hallva, egymás után kimentek, kezdve a véneken, és egyedül ő meg a férfi maradt ott a középen. Mikor pedig Jézus felegyenesedett, és senkit sem látott a férfin kívül, így szólt hozzá: „Hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?” Ő így felelt: „Senki, Uram.” Jézus pedig ezt mondta neki: „Én sem ítéllek el téged, menj el, és folytasd azt, amit eddig, hiszen nem vétkeztél!”

Tovább a teljes cikkre »

Etikai paradigmaváltás zajlik a nyugati kereszténységben (vagy egyes szegmenseiben), mely a szemünk láttára veri szét az evangéliumi erkölcs korábban megkérdőjelezhetetlennek gondolt építményét (leglátványosabban a szexuális etika terén). Mégsem új jelenségről van szó, legfeljebb számunkra új és sokkoló ez. A mostani paradigmaváltás lényege ugyanaz, mint ami az őskereszténységet is fenyegette: Jézus és az evangéliumi etika különválasztása. Vagyis a tévhit, hogy Jézus és a vele való kapcsolat megélése elválasztható az apostoli hagyomány erkölcsi vonatkozásaitól. A második századi gnosztikusok a valódi gnózishoz képest lényegtelennek tartották Jézus etikai parancsait. Az apostoli atyák és az apologéták küzdöttek ellenük, de az Újszövetségből tudjuk, hogy ez a szétválasztás már az első századi gyülekezetekben is megjelent. A történelem most is csak ismétli önmagát. De mi a baj ezzel?

Tovább a teljes cikkre »

Valaki arra kért, írjak egy cikket arról, mi változott bennem azután, hogy Jézus követője lettem. Megpróbálok eleget tenni a kérésnek. Kezdem a reménnyel. Könnyen azonosulni tudok az egzisztencialisták világlátásával, melyben a halál mindent abszurddá tesz. De amióta Jézus követője lettem, van reménységem. Olyan nekem Krisztus feltámadása, mint egy jövőbe nyíló ablak. A reménység alternatívája az ablaktalanság, a világba való bedobottság heideggeri élménye, Beckett értelmetlen, abszurd világa, ahol az emberi élet nem bír több jelentéssel, mint bármelyik galaxis bármely szegletében található porszem. Ha sikerül jelentést adni neki, jó, ha nem, akár be is lehet fejezni; nincs itt semmi látnivaló. Jézus feltámadása viszont ablakot nyit, és beárad rajta a fény. Jézussal van reménységem.

Tovább a teljes cikkre »

Elegáns, szép kötetet tartok a kezemben. Dorothy L. Sayers Aki királynak született c. könyve, melyet Pásztor Péter fordításában az Encián Kiadó most karácsonyra jelentetett meg, tizenkét hangjátékot tartalmaz. A rövid drámákat a BBC rendelte meg a második világháború sötét napjaiban, és évről évre még mindig rendszeresen műsorára is tűzi. Dorothy Sayers írásai magyar közegben méltánytalanul kevéssé ismertek, pedig Agatha Christie formátumú krimiszerzőről van szó (csak igényesebb és mélyebb nála), aki ráadásul Chestertonnal, Tolkiennal, C. S. Lewisszal, George MacDonalddal és T. S. Eliottal a huszadik századi angol keresztény irodalom legjelentősebb képviselői közé tartozott. A drámásköteten keresztül a magyar olvasóközönség most ez utóbbi oldaláról ismerheti meg az írónőt.

Tovább a teljes cikkre »

A Nygren által népszerűsített nézettel kapcsolatos problémákat tehát két fő megállapításban összegezhetjük: egyrészt felesleges és megélhetetlen szembenállást hoz létre a természet és megváltás kapcsolatában, másrészt kizárja az Isten iránti közvetlen szeretet lehetőségét. A kérdés most az, hogy vajon feloldható-e egyáltalán a két szeretet szembenállása, illetve vannak-e olyan szempontok, melyek más alapra helyezhetik az erosz és agapé kapcsolatát. A megoldáshoz két állítással szeretnék hozzájárulni. Egyrészt azt az elsőre félreérthető, de összességében megkerülhetetlen megállapítást szeretném tenni, hogy Isten világában nincs végső altruizmus. Másrészt arra akarok rámutatni, hogy a két szeretet közötti közös pont Isten öröme. Vegyük először az elsőt.

Tovább a teljes cikkre »

Reggeli csendességemben éppen Márk evangéliumát olvasom, és a minap egészen megmelengette a szívemet egy apró momentum: az a megszokottá vált, mégis kissé furcsa tény, hogy Jézus a szolgálata kezdetén negyven napot a sivatagban töltött, vadállatokkal. A bibliai-teológiai jelentősége ennek a képnek nyilván az, hogy Jézus az Úr szolgájaként Izráellel azonosult, Izráel népéhez hasonlóan Egyiptomból kijőve, majd a pusztában megkísértetve, végül pedig a Jordánon „átkelve” kezdte meg messiási szolgálatát. Erre hívja fel a figyelmet Máté is, amikor azt mondja, hogy Isten Egyiptomból hívta el fiát, mint egykor Izráelt. Engem azonban a történetnek most nem ez a vetülete ragadott meg, hanem maga az a tény, hogy Jézus a sivatagban volt, vadállatokkal.

Tovább a teljes cikkre »

A kezelőfelület statisztikája szerint ez lesz a Divinity 500. bejegyzése. Véletlenül láttam meg, viszont így elgondolkodtam, mi annyira fontos számomra, ami „méltó” témája lehet ennek a kerek számnak. Annak idején, amikor elkezdtem írni a bejegyzéseket, rögtön az elején tisztáztam a honlap kiindulópontját. „Ez a blog… arra a meggyőződésre épít, hogy Isten létezik, a názáreti Jézus feltámadt a halálból, és feltámadása által Jézus Isten Fiának bizonyult. Nem igényel különösebb bizonyítást, hogy amennyiben igaz a premissza, hogy Jézus Isten Fia (hiszem, hogy igaz), akkor végtelen jelentősége van mindennek, amit valaha tanított. Annak is, amit a követéséről, és annak is, amit a vele kapcsolatos döntésünk tétjéről mondott. (…) A názáreti kérdése hozzánk: melyik utat választjuk?” Ötszáz bejegyzéssel később most egy másik, hasonló és szintén alapvető kérdésről hadd mondjak néhány gondolatot.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy kiegészítés az előző posztomhoz, szintén Lukács evangéliumából. Jézust nem csak arra próbálták rávenni, hogy folyamatosan gyógyítson és ördögöket űzzön, de időnként más dolgokra is, melyekre a jelleme és bölcsessége miatt alkalmasnak gondolták. Lukács beszámol például egy esetről, amikor valaki a sokaságból így szólt hozzá: „Mester, mondd meg a testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” (12,13) Ez az ember nyilván azt gondolta, hogy Jézusnál jobban senki nem tudja megoldani a családján belül elmérgesedett örökösödési konfliktusát. Jézusnak van bölcsessége is, és van Istentől kapott tekintélye is ahhoz, hogy igazságot tegyen, jogos tehát, hogy az ő segítségét kérje.

Tovább a teljes cikkre »

Jézus pontosan tudta, mi a különbség a szükség szorítása és az isteni elhívás között. Reggeli csendességeimben Lukács evangéliumát olvasom, és már másodszor döbbenek meg azon, hogy az Úr mennyire világosan látta a szolgálata prioritásait. Lenyűgöz, ahogy az emberek szükségei és az Atya vezetése között világos különbséget tesz, és nem engedi, hogy a szükség követelőzése eltérítse feladatától. Pedig számos alkalommal megmutatta, hogy van hatalma betölteni ezeket a szükségeket: betegségeket gyógyítani, démonokat kiűzni, halottakat feltámasztani. Lukács egymás után két fejezetben is utal arra, hogy az Úr kitért a szükségek elől, ha azok akadályaivá váltak annak, hogy az Atya akaratát tegye.

Tovább a teljes cikkre »

Egyik nap vezetés közben véletlenül rákapcsoltam a Mária Rádió adására. Asszonyok éppen monoton hangon ismételgették az „Üdvözlégy” szövegét. Már régen továbbkapcsoltam egy másik adóra, amikor még mindig visszhangzott a fejemben három szó: „… imádkozzál érettünk, bűnösökért…” A kérés nem Krisztusnak, hanem Szűz Máriának, „Isten szent Anyjának” szólt. Máskor is hallottam már, hogy katolikusok nem akarják minden apró dologgal Isten Fiát zavarni, ezért terjesztik kéréseiket a Szűzanyához vagy a szentekhez, hogy ők járjanak közben értük a Megváltónál, de most valahogy egészen botrányosnak éreztem ezt a három szót. Közbenjáróra lenne szükség a Közbenjáróhoz?! Honnan veszik ezt a sületlenséget? Mikor, ki állított ilyet az apostolok közül? Mikor beszélt ilyesmiről Jézus?

Tovább a teljes cikkre »

A keresztény hit összetett dolog. Gazdagsága felmérhetetlen, mélysége kikutathatatlan, magassága elérhetetlen, szélességét nem tudjuk átfogni. A keresztény hit számos ponton ütközik más világnézetekkel, mindig vitába száll az uralkodó korszellemmel, rengeteg etikai kérdést vet fel, és sok tekintetben emészthetetlen még a keresztények számára is. Nagy a kísértés, hogy a keresztény hitről beszélve újból és újból azokat a kérdéseket állítsuk a középpontba, amelyek a világ szemében botrányosak, vagy azokat, amelyek bennünket ejtenek zavarba, amelyekkel kapcsolatban a hitünk válaszokat keres, vagy amelyekről mi, keresztények is vitát folytatunk egymással. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy a hitünk helyett inkább a hitünk következményeiről vitatkozzunk.

Tovább a teljes cikkre »

A cambridge-i Tyndale House egy árverésen nemrég hozzájutott az ún. Müncheni Talmud egyik ritka facsimile kiadásához. A Müncheni Talmud a Babilóniai Talmud legrégibb fennmaradt kiadása, valamikor 1342-ben vetették papírra, és mindössze négyszáz utánnyomott példány van belőle. Azért különösen értékes, mert a későbbi nyomtatott változatokból kimaradtak bizonyos részletek, melyeket a Müncheni Talmud még tartalmaz. Ezek a részletek elsősorban Jézusra vonatkoznak. A Tyndale House rabbinikus irodalommal foglalkozó kutatóprofesszora, David Instone-Brewer érdekes tanulmányt közölt az egyik ilyen részlettel kapcsolatban. A Tyndale House nemrég néhány perces kisfilmet is készített, melyben Instone-Brewer Peter J. Williams-nek magyarázza a Müncheni Talmud Jézusra vonatkozó részletének jelentőségét. Nem kizárt, hogy Jézus kivégzésével kapcsolatban az egyik legrégibb hagyományról van szó, mely az evangéliumoktól függetlenül – ráadásul a vádlók oldaláról – erősíti meg az evangéliumok beszámolóját.

Tovább a teljes cikkre »

Nemrég rábukkantam egy frappáns gondolatmenetre Jézussal kapcsolatban. A gondolatmenet Bonótól, a U2 énekesétől származik. Fogalmam sincs, hogy Bono megtért ember-e, bevallom, nem követtem nyomon a sorsát, a U2 soha nem játszott fontos szerepet az életemben. Tudom, hogy Bono egy időben valami karizmatikus gyülekezetbe járt, azt is tudom, hogy sokat foglalkozik jótékonykodással, és hallottam U2 számokat is, melyek a hitről és az istenkeresésről szólnak. Nem tudom, hogy Bono Istennel való kapcsolatáról ezek mennyit árulnak el. A most következő mondatokra viszont nehéz legyinteni. A Bono Bonóról c. kötetben Michka Assayas folytat beszélgetéseket az énekessel. A gondolatmenet, amit ebből a könyvből idézni szeretnék most, mély meggyőződésre utal, mely nekem jóval többnek tűnik tettetett istenkeresésnél. Amit Bono Jézus személyéről mond, ügyes és hatásos megfogalmazása annak, amit Jézus tanítványai a Mesterről gondolnak. A könyv 226. oldalán Assayas megkérdezi Bonót: „Ekkora hit csodálatos, bár szerintem súrolja a képtelenség határát. Jézusnak a világ nagy gondolkodói közt a helye. De az, hogy Isten fia… ez nem erőltetett?”

Tovább a teljes cikkre »

Tegnap reggeli csendességemben megsimogatta a lelkem Máté evangéliumának egy részlete, melyben páratlan erővel mutatkozik meg Jézus emberi arca. A 14. részben Máté arról számol be, hogy Jézusnak megviszik a hírt: Heródes banális és egyben horrorisztikus körülmények között véget vetett Keresztelő János életének. Jézus valószínűleg tudta, hogy János nem párnák között fog meghalni, és Heródessel kapcsolatban sem voltak illúziói, mégsem sztoikus közönnyel reagál a hírre. „Amikor meghallotta ezt Jézus, eltávozott onnan hajón egy lakatlan helyre egyedül.” (13) Máté hallgat arról, hogy Jézus miért akart egyedül lenni, de nem nehéz kitalálni ennek az okát. Kedvenc Jézus-filmemben, a Miracle Maker (A csodatevő) című káprázatos agyagbáb technikával készült animációban Jézus a tengerparton a földre veti magát és sír: siratja Jánost, a prófétát és útkészítőt, és Jánost, a közeli rokont. A szöveg dramaturgiája szerintem is arra enged következtetni, hogy Jézust mélyen megrázta a Keresztelő halála, és emiatt keresi az egyedüllétet.

Tovább a teljes cikkre »

Két korábbi bejegyzésemben (Jó az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez? Mi a Szentlélek szerepe a megismerésben?) nagy hangsúlyt fektettem a hit és a Szentlélek jelentőségére a megismerés folyamatában. Ez azt jelenti, hogy a keresztény hit pusztán belső, szubjektív meggyőződés, a verifikáció (bizonyítás) lehetősége nélkül? Nincsen olyan külső, objektív valóság, melyre a hit támaszkodhat? A keresztény meggyőződés érvényessége csak akkora, mint azok meggyőződése, akik egykor Zeusz villámaitól vagy Thór isten pörölyétől rettegtek? Mindenki mondhat, gondolhat és képzelhet, amit akar, és majd egyszer talán kiderül, kinek volt igaza? Vagy tud a keresztény hit valamiféle objektív valóságra támaszkodni?

Tovább a teljes cikkre »

Kierkegaard-tól származik az a szenvedélyes megállapítás, hogy „szigorú értelemben a csodáló nem igaz keresztény, hiszen csakis a követő az.” Kierkegaard idejében Dánia keresztény országnak számított, az emberek többsége Jézus személyének csodálója volt, aki „ünnepélyesen bizonygatja keresztény meggyőződését”. A dán filozófus azonban különbséget tett a kereszténység illúziója és a valódi krisztushit között. A valódi krisztushit Kierkegaard szerint nem csodálat, hanem követés. „A követő fogalma legyen a rosta, ha igazán a krisztushitről van szó, a követő a valódi, igaz keresztény.”

Tovább a teljes cikkre »

Október 30-án A kereszténység és a művészetek címmel tartottam két előadást, és a szünetben az egyik hallgató váratlan kérdéssel lepett meg: „Akkor Jézus is egy metafora?”A kérdés előzménye az volt, hogy az első előadásomban a művészet lényegét a mimézisben és a metaforában foglaltam össze. A művészet az, amikor az ember Isten képmásaként utánzás és névadás által felfedezi a világot. Hangsúlyoztam, hogy amikor a művészet nevet ad a világnak, mindig a valóság egy másik darabját használja eszközként, tehát a mimézis minden esetben metaforikus. Valamit valami mással mond el. Azt is állítottam, hogy maga a nyelv is metaforikus, hiszen szimbolikus megjelenítője a valóságnak, melyet kimondott vagy leírt jelek segítségével megkettőz. Metafora a vásznon a színek és foltok mimézise is, és metafora az élettelen szobor is, sőt, a táncművész mozgása is. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódott a hallgató kérdése, hogy akkor szerintem Jézus is egy metafora-e. Meglepett és egyben lenyűgözött a felvetés, mert egyrészt mély értésről tanúskodott, másrészt olyan irányba vitte tovább a mondandómat, amire én magam sem gondoltam. Pillanatnyi habozás után annyit válaszoltam csak: „Igen.”

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum