A ‘Kálvin’ címkével jelölt bejegyzések

Az előző bejegyzésben Luther legfontosabb írásmagyarázati elvein keresztül pillantottunk be a reformátori exegézis alapelveibe. Kálvin a reformátori exegézis másik hagyományát képviselte, mely részben épített Luther elveire, részben meghaladta azokat, logikusabb, koherensebb rendszer megalkotására törekedve. Kálvin reformátori módszere azt a célt szolgálta, hogy Isten népe az írások magyarázatakor meghallja Isten szavát. Az exegéta feladata Kálvin szerint az, hogy az egyház szolgájaként becsületesen, a Szentlélek segítségével vizsgálja a szövegeket, hogy azok az egyház és az egyéni hívő épülésére legyenek. Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. könyve hat pontban vázolja fel a genfi reformátor exegetikai elveit.

Tovább a teljes cikkre »

Hiszem a szentek kortól és tértől független egyetemes közösségét. Veszprémi gyülekezetemben 2001 óta tartok előadásokat olyan emberekről, akiknek az élete és a gondolatai nagy hatással voltak rám. Ezeket összegyűjtöttem és új fül alatt (Előadások) mostantól elérhetővé tettem. Akit érdekel Martyn Lloyd-Jones, John Stott, Charles Spurgeon, George Whitefield, Dietrich Bonhoeffer, Søren Kierkegaard, Francis Schaeffer, Kálvin János, Szent Athanasziosz, C. S. Lewis, Luther Márton, vagy az, hogy én mit gondolok róluk, mit tanultam tőlük, miért tartom őket fontosaknak, mától meghallgathatja mindegyik előadást. A hangminőség sajnos változó, van, amit még magnós diktafonnal vettünk fel, de azért mindegyik jól hallható.

Tovább a teljes cikkre »

A bűnbánat nem csak erkölcsi mozzanat. Ha pusztán erkölcsi mozzanat volna, soha nem szembesülnénk a Törvényadóval, mindig csak a törvénnyel lenne dolgunk, azt pedig akár ki is játszhatjuk. A valódi bűnbánat nem a törvény, hanem a Törvényadó előtt hajol meg. Az igazi bűnbánó tudja: ha a törvény egyetlen parancsolatát megszegte, az egészet szegte meg, hiszen magát a Törvényadót vetette meg, nem csak egy személytelen elvet vagy parancsolatot (Jak 2,10-11). Ha a Törvényadót vetette meg, akkor pedig nincs méricskélés, nincs farigcsálás, ellentételezés, kozmetikázás. Akkor a bűn személyes ügy. És itt válik a dolog hátborzongatóvá, és ugyanakkor szívet melengetővé is. Az igazi bűnbánó lelkét belső remegés járja át, megszeppen, elnémul, megilletődik, megsemmisül, és mégis, ez a halogatott, gyűlölt, majd váratlanul rászakadó kiszolgáltatottság juttatja el őt a léte célját jelentő szeretetkapcsolatra.

Tovább a teljes cikkre »

A „Szentírás” és „Isten igéje” fogalmak semleri elválasztása teljesen újszerű gondolat volt Kálvin teológiájához képest is. Kálvin számára magától értetődő volt, hogy Krisztus Isten testet öltött Igéje, azonban az egyház töretlen hagyományát követve a Szentírást is Isten igéjének nevezte. „Ami pedig azt a kérdést illeti, honnan tudjuk, hogy Istentől származik az Írás, hacsak az egyház döntéséhez nem fordulunk? ez épen olyan, mintha valaki azt kérdezné, hogyan különböztetjük meg a világosságot a sötétségtől, a fehéret a feketétől, az édeset a keserűtől? Mert a Szentírás nem kevésbé hordozza magán az igazság ismertető jegyeit, mint a fehér és fekete tárgyak színüket, az édes és keserű dolgok ízüket.” (A keresztyén vallás rendszere, I.7.2)

Tovább a teljes cikkre »

Martyn Lloyd-Jones gyakran hangoztatta, hogy ő nem „rendszer-kálvinista” („system Calvinist”), hanem „bibliai kálvinista” („Bible Calvinist”). Ez alatt azt értette, hogy a keresztény hit igazságairól nem logikai rendszerben, hanem biblikusan akar gondolkozni. Nem tartotta szükségesnek, hogy minden koherens, logikai modellé álljon össze a fejében, a Szentírás igazságait viszont annak egész mélységében – beleértve a kiválasztásról mondottakat – hinni és vallani akarta. A „rendszer-kálvinista” hajlamos arra, hogy a bibliai kategóriákat filozófiai-logikai kategóriákra cserélje, vagy azokba tuszkolja. A „bibliai kálvinista” elmegy a bibliai kijelentés határáig, de ott megáll és tiszteletben tartja a csendet; nem varr el minden szálat, nem köt össze minden pontot, nem szűr le minden következtetést, képes megbarátkozni a misztériumokkal.

Tovább a teljes cikkre »

Most fejeztem be egy újabb Kálvin-kommentárt a református egyház által kiadott sorozatból. Mivel a gyülekezetemben a Timóteushoz írt második levélről tartok igehirdetéseket (most vasárnap lesz az utolsó), elolvastam a levélről Kálvin gondolatait is. Meg kell mondjam, újból és újból lenyűgöz ennek az embernek a világos, tiszta gondolkodása. Természetesen nem mindenben értek egyet vele, és azt sem akarom állítani, hogy mindig és minden tekintetben példa lenne a számomra. Nem titkolom ugyanakkor, hogy csodálom Kálvin Isten igéje iránti tiszteletét. Valami ilyesmit nevezek én evangéliumi biblicizmusnak. Egy nagyon nehéz és zavaros korban kész volt rábízni magát a Szentírás tanítására és követni a szent szövegeket abba az irányba, amerre azok vitték őt.

Tovább a teljes cikkre »

Katolikus hitre tért protestánsok bizonyságtételeiben visszatérő motívum az egyházatyák szerepe. Többször olvastam már ilyesmit: „Békésen éltem protestáns hétköznapjaimat, de egy nap a kezembe kerültek az egyházatyák írásai, és minden megváltozott. Úgy éreztem, hogy az atyák gondolatai inkább a katolicizmust igazolják. Elindultam ezen a szálon, és végül Rómában találtam magam.” Különösnek tartom ezeket a bizonyságtételeket. Elsősorban nem azért, mert a protestánsok sohasem tagadták, hogy már a korai egyházban megjelentek azok a csírák, amelyekből később kialakult a római katolicizmus (a szakirodalom „ókatolicizmusnak” nevezi ezeket a csírákat). Nem is azért, mert az egyházatyák írásait olvasva nekem éppen az tűnt fel, hogy mennyire elütnek az általam ismert római katolicizmustól. (Feltűnő, hogy minél közelebb kerülünk az apostoli korhoz, az atyák gondolatai annál jobban hasonlítanak az evangéliumiak egyszerű hitéhez, és annál kevésbé hasonlítanak a római katolicizmus bonyolult hitrendszeréhez.) Elsősorban azért tartom különösnek ezeket a bizonyságtételeket, mert a reformáció disputáiban az egyházatyák írásait éppen a reformátorok használták fegyverként!

Tovább a teljes cikkre »

Mi a művészet célja? Elképzelem, hogy némelyek már a kérdéstől is lúdbőrösek lesznek. Miért kell, hogy célja legyen a művészetnek? És ha nincs célja? Van, aki szereti a világot felhúzott órához hasonlítani, de ez ma már kevesek szubkulturális életérzése. A többség nem akar mindenestül funkcionális világban élni. Felszabadult a modernitás utilitarizmusa alól, és nem akar újból rabjává válni. Nem akarja Giacometti szobrait vagy Mikszáth novelláit úgy osztályozni, mint környezetismeret órán a hasznos és a kártevő bogarakat. Már nem hiszi, hogy mindig az lenne a jó, ami hasznos. Egyre több ember meggyőződése, hogy a jó valójában az, ami élvezetes, nem az, aminek célja van. Melyikünk szeretett gyerekként inkább az iskolapadban céltudatosan figyelni, mint a vidámparkban céltalanul szórakozni? Na ugye. Milyen életidegen megfontolásból akarnak némelyek felnőttként mindenből iskolapadot csinálni, mikor létezhetnek a dolgok vidámparkként is? Miért legyen minden olyan célszerű és fegyelmezett, mint Torma Gedeon, ha egyszer Abigél sokkal szerethetőbb és izgalmasabb nála?

Tovább a teljes cikkre »

A könyvek mindig sokat adtak nekem. Másodikos koromban toporzékoltam, hogy el kell olvasnom a Bogáncsot, de aztán nagyon tetszett, azt hiszem, akkor szerettem meg az olvasást. Azóta minden könyv egy-egy ablak, mely izgalmas, új világokat nyit meg előttem. A nehéz olvasmányokat kihívásként fogom fel. Ha elkezdek egy könyvet, ritkán fordul elő, hogy nem fejezem be. Szeretem a mély gondolatokat, talán emiatt fárasztanak viszont a túlzottan gyakorlatias könyvek, melyeknek nem látom az elméleti megalapozottságát. Az olvasás egyébként is időigényes, ezért imádkozva választom ki az olvasmányaimat. Próbálok egészséges étrendet kialakítani, melyben van helye a tanulásnak, a szolgálatnak, a lelki épülésnek és a pihenésnek. Összeszedtem azokat a könyveket a teológia, a spiritualitás és a kultúra területéről, melyek 2011-ben a legjobban tetszettek.

Tovább a teljes cikkre »

Tegnap volt Szervét Mihály ötszázadik születésnapja. Szervét tagadta a Szentháromságot, ezért Genfben máglyahalálra ítélték és kivégezték. A mindennapi.hu külön cikkben emlékezett meg a kerek évfordulóról és a spanyol orvos kivégzésének a körülményeiről. Ennek kapcsán szeretném én pedig egy tavalyi bejegyzésemre felhívni a figyelmet, melyben azt a kérdést járom körül, hogy vajon Kálvin felelőssé tehető-e Szervét máglyahaláláért. A cikkben Bruce Gordon és Alister McGrath történészi munkáira hivatkozva amellett érvelek, hogy a közhiedelemmel ellentétben Kálvin bizonyos szempontból maga is inkább áldozata volt annak a borús napnak, és a tényleges felelőssége az akkori politikai realitások miatt minimálisnak mondható.

Don Carson Christ and Culture Revisited (Eerdmans, Cambridge, 2008) c. kiváló könyvében szinte mellékesen mutat rá egy problémára, mely az Isten lényével kapcsolatos diskurzusokban egyre gyakrabban előkerül. Sok alázatosnak tetsző szó esik a mostani időben Isten megismerhetetlenségéről, valamint arról, hogy a hívők Isten lényével kapcsolatos növekvő bizonytalansága nagyon is mély hitre utal. Eszerint Isten megismerhetetlenségének megvallása tulajdonképpen a reformáció gyökeréig hatol, a Kálvin által is hirdetett „sola fide” elv talán legtisztább megélése. Carl Raschke The Next Reformation: Why Evangelicals Must Embrace Postmodernity c. könyvében például szenvedélyesen érvel amellett, hogy a keresztény hit új reformációja a posztmodern magunkhoz ölelése lesz, melynek során túllépünk végre a világnézetek és hitvallások korlátain, és elismerjük, hogy Isten a „Teljesen Más”, akit csak hit által tudunk megvallani.

Tovább a teljes cikkre »

Ismét Kálvintól fogok idézni, mert az előző post témájához jól kapcsolódik az a kép, melyet Kálvin az Institutió első könyvében az Isten mindenhatósága és jósága közötti kapcsolat szemléltetésére használ. Miután bibliai példákon keresztül kifejti, hogy Isten tökéletes uralommal rendelkezik a gonosz felett, Kálvin maga veti fel azokat az ellenvetéseket, melyek az emberek fejében ennek az igazságnak a hallatán felmerülnek. Az egyik ellenvetés arról szól, hogy ha Isten a gonoszt is elrendeli, a bűnök elkövetői felmenthetik magukat, hiszen cselekedeteikkel voltaképpen Istennek engedelmeskedtek. Kálvin nem azzal védi ki az ellenvetést, hogy tagadná Isten mindenre kiterjedő gondviselését, hiszen azzal ellentmondana a Biblia számos igehelyének, ahol Isten rendeli el a rossz dolgokat is. Érdemes meghallgatni Kálvin érvelésének egy rövid részletét.

Tovább a teljes cikkre »

A Golgota gyülekezetek egyik vonzereje, hogy a tanítók könyvről könyvre, versről versre magyarázzák a Bibliát. Nem ők az egyetlenek, akik ezt teszik, de Magyarországon szinte a brand jelük lett ez a gyakorlat. Szerintem ebben a dologban helyesen járnak el. Aki valamelyest jártas az egyház történetében, tudja, hogy azt, amit Chuck Smith példáját követve a golgotások csinálnak, lectio continua néven ismerik lassan kétezer éve, és a korai egyházatyáktól a reformátorokon és a puritánokon át a modern evangéliumi homiletika nagyjaiig (Martyn-Lloyd-Jones, John Stott, Haddon Robinson, Bryan Chapell) rengetegen bölcs prédikációs elvnek gondolták. A lectio continua egyik legkiemelkedőbb művelője éppen az a Kálvin volt, akit viszont a golgotás toplistákon hiába is keresnénk.

Tovább a teljes cikkre »

Kálvin az Institutió első és második könyvében is kitér Ádám bukásának problematikájára. Amikor egyetemista koromban tudományos diákköri dolgozatban foglalkoztam Luther és Kálvin bűnértelmezésével, megfogott az a kimértség és bölcs visszafogottság, ami Kálvint jellemezte, amikor hozzányúlt ehhez a hihetetlenül bonyolult és nehéz kérdéshez. Kálvin újból és újból azt a kettős igazságot veszi védelmébe, hogy egyrészt Isten az embert jónak teremtette, a bűn tehát mintegy idegen dologként tapadt Ádámhoz, másrészt mégis az ember felelős érte, hiszen bukása saját döntésének köszönhető. Kálvin Ádámmal kapcsolatban a választás lehetőségét is hangsúlyozza: Isten Ádámot olyan akarattal ruházta fel, hogy lehetősége volt arra is, hogy engedelmeskedjen, és arra is, hogy fellázadjon Teremtője ellen.

Tovább a teljes cikkre »

És akkor még egy – egyelőre utolsó, és némelyeknek talán meglepő – bejegyzés a genfi reformátorról. Kálvin szolgálatának egy olyan oldaláról szeretnék említést tenni, mely nem igazán ismert az emberek előtt, pedig rendkívül inspiráló lehetne azok számára, akik az evangélium ügyéért valami nagyszerűt akarnak tenni. A genfi egyház vezetője a történelem egyik legbátrabb, legfigyelemreméltóbb gyülekezetplántáló mozgalmát indította útjára a tizenhatodik századi Franciaországban.

A rendszerváltás utáni Magyarországon a Calvary Chapel (Golgota) volt az a felekezet, mely rövid idő alatt sok új gyülekezetet hozott létre. Fiatal lelkipásztorok jöttek Amerikából, hogy Budapesten és vidéki városokban bibliaórákat kezdjenek, melyek hamar önálló gyülekezetekké nőtték ki magukat. Mindig csodáltam azt a dinamizmust és hitet, amit a golgotások szolgálatában láttam. Nem voltak mindig bölcsek, a teológiájuk is hagyott kívánnivalót, viszont lelkesedésük és eredményességük megszégyenítette a kritikusaikat. Minden nagyszerűségével ez a misszió mégis eltörpül a Kálvin vezette genfi egyház gyülekezetplántáló mozgalma mellett.

Tovább a teljes cikkre »

Valószínűleg kevés ember tett többet az evangéliumi egységért a tizenhatodik században, mint Kálvin, a genfi reformátor. Talán elsőre meglepő, hogy Kálvint az evangéliumi egységgel hozom összefüggésbe, hiszen sokkal inkább az igazság hirdetése és teológiai éleslátása miatt szokták őt emlegetni (amikor éppen nem a kettős predesztináció, vagy Szervét megégetése kapcsán hozzák szóba a nevét). Hozzászoktunk, hogy a mi korunkban az egységre való törekvés gyakran a dogmatikai meggyőződés alternatívája, vagy egyszerűen a teológiai igénytelenség leple. A teológus Kálvin, mint az evangéliumi egység zászlóvivője? Hmmm…

Tovább a teljes cikkre »

Veszprémi gyülekezetemben 2001. óta igyekszem minden évben bemutatni egy embert az egyház történetéből, akinek az élete és gondolkodása valami miatt nagy hatással volt rám. Akkoriban kicsi és új, ráadásul független (!) evangéliumi gyülekezet voltunk, átlátszó akartam lenni azzal kapcsolatban, hogy kik hatnak rám, milyen teológiai mezőben mozgok, kiknek a példája inspirál. Szerettem volna az életrajzi előadásokkal azt is demonstrálni, hogy nem találtam fel semmilyen új kereszténységet, az egyház elmúlt két évezredes történetéhez szervesen kapcsolódom, evangéliumi meggyőződésemmel régi és nemes hagyományt képviselek. Azt reméltem, hogy ezeknek az embereknek az életéből és gondolkodásából más is ihletet tud majd meríteni.

Tovább a teljes cikkre »

Az utókor szemében Kálvin hírnevén komoly foltot ejtett Szervét Mihály megégetésének ügye. A spanyol orvost 1553-ban eretnekség vádjával ítélte máglyahalálra a genfi városi tanács. A Kálvint egyéb érdemei miatt szerető és tisztelő keresztények időnként abban próbálnak felmentést találni a genfi reformátor számára, hogy Dávid királyhoz hasonlítják: attól még lehetett Isten szíve szerint való ember, hogy neki is megvolt a maga Uriása. Mások nem ilyen kíméletesek vele szemben. Sütő András Csillag a máglyán c. drámájában például Kálvin személyén keresztül mutatja be saját kora diktatúráját, mely kegyetlenül elbánik a másként gondolkodókkal. Stefan Zweig portréja ugyanezt a képet erősíti.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum