A ‘kálvinista’ címkével jelölt bejegyzések

A kálvinizmus egyeseknek botrány, másoknak szívbe markoló megtapasztalás, megint másoknak szilárd identitás. De vajon mi a kálvinista gondolkodás igazi középpontja és veleje? A kiválasztás? A kegyelem? Isten titkos végzései? Nyáron a Wheaton College könyvtárában kutakodva bukkantam H. Henry Meeter The Basic Ideas of Calvinism (Baker, 1990) c. könyvére, abban pedig a következő mondatokra: „A kálvinizmus nagy központi gondolata Isten. (…) Ahogy a metodisták a bűnös megváltásának gondolatát helyezik előtérbe, a baptisták az újjászületés misztériumát, a lutheránusok a hit általi megigazulást, a cseh-morva testvérek Krisztus sebeit, a görög katolikusok a Szentlélek miszticizmusát, a római katolikusok pedig az egyház egyetemességét, a kálvinisták Isten gondolatát állítják előtérbe.” (17)

Tovább a teljes cikkre »

A New York Times január 3-i véleményrovata az amerikai kálvinizmus meglepő újjáéledésével foglalkozik. ’Evangelicals Find Themselves in the Midst of a Calvinist Revival’ (Evangéliumiak kálvinista ébredés kellős közepén) c. évkezdő kolumnájában Mark Oppenheimer az „új kálvinizmus” jelenségét veszi górcső alá. Bár a cikk kritikus hangot üt meg – felhívja például a figyelmet a kálvinizmus terjedése miatti gyülekezeti és felekezeti feszültségekre, és megszólaltat ellendrukkereket, mint a kálvinizmust régóta nem szívlelő baptista teológust, Roger E. Olsont –, a vallási témáiról ismert publicista viszonylag tárgyilagosan beszél az evangéliumi világon belüli jelenségről.

Tovább a teljes cikkre »

A „harmadik hullámról” szóló bejegyzést igyekeztem objektíven írni, de nem akarom elhallgatni, hogy valamelyest személyesen is érintett vagyok a dologban. A Vineyard mozgalmat ugyanis belülről is elég jól ismerem. 1992 és 1996 között egy Vineyard-jellegű gyülekezetbe jártam, személyesen találkoztam a mozgalom néhány vezetőjével, jártam Vineyard lelkészkonferencián, részt vettem vezetőképzőkön, olvastam Vineyard szerzők (pl. John Wimber, John White, Jack Deere, Wayne Grudem, Rich Nathan, Ken Blue, Ken Wilson, Sam Storms, George Mallone) könyveit, és nagy hatással volt rám a 90-es évek elejének Vineyard-zenéje (főleg a Touching the Father’s Heart albumok). Legjobb barátaim is egy időben Vineyard gyülekezetekbe jártak. Ma már nem vagyok benne a mozgalomban, de szeretném elmondani, hogyan használta Isten a Vineyardot az életemben, és röviden azt is, hogy miért távolodtam el tőle.

Tovább a teljes cikkre »

Martyn Lloyd-Jones gyakran hangoztatta, hogy ő nem „rendszer-kálvinista” („system Calvinist”), hanem „bibliai kálvinista” („Bible Calvinist”). Ez alatt azt értette, hogy a keresztény hit igazságairól nem logikai rendszerben, hanem biblikusan akar gondolkozni. Nem tartotta szükségesnek, hogy minden koherens, logikai modellé álljon össze a fejében, a Szentírás igazságait viszont annak egész mélységében – beleértve a kiválasztásról mondottakat – hinni és vallani akarta. A „rendszer-kálvinista” hajlamos arra, hogy a bibliai kategóriákat filozófiai-logikai kategóriákra cserélje, vagy azokba tuszkolja. A „bibliai kálvinista” elmegy a bibliai kijelentés határáig, de ott megáll és tiszteletben tartja a csendet; nem varr el minden szálat, nem köt össze minden pontot, nem szűr le minden következtetést, képes megbarátkozni a misztériumokkal.

Tovább a teljes cikkre »

C. S. Lewis vallomása alátámasztja azt, amit az előző posztban írtam: teológiai meggyőződésünktől függetlenül „kálvinista” tapasztalataink vannak a megtérésről. Az alábbi idézet Az öröm vonzásában (Harmat, 1993) c. könyvből származik, melyben Lewis saját lelki utazását és megtérése történetét beszéli el. Lewis hívő keresztényként az anglikán egyház tagja volt, melynek hivatalos hitvallását többnyire kálvini gondolatok határozzák meg (a Harminckilenc Cikkely a kiválasztás és eleve elrendelés kérdésével kapcsolatban egyértelműen fogalmaz). Az írásaiban Lewis mégis inkább a szabad akarat jelentőségét hangsúlyozza, olyannyira, hogy az kálvinista olvasók számára időnként kifejezetten kényelmetlen már. Saját megtéréséről azonban nem tud úgy írni, hogy ne a szuverén kegyelem kényszerítését látná benne.

Tovább a teljes cikkre »

Ez a bejegyzés két idézetből áll J. I. Packertől. Packer – a huszadik század meghatározó anglikán evangéliumi teológusa – rámutat arra a különös (vagy talán nem is annyira különös) jelenségre, hogy hitvallástól és meggyőződéstől függetlenül „kálvinista” tapasztalatunk van a megtérésről. Packer Az evangélizáció és Isten szuverenitása (KIA, 2001) c. könyvében a rá jellemző árnyaltsággal és lelkipásztori érzékenységgel beszél az evangélizáció feladatáról és Isten szerepéről az üdvözítésben. Az idézetek, melyeket választottam, a megtéréssel kapcsolatos „kálvinista” tapasztalatainkről szólnak. Packer szerint „pusztán az a tény, hogy egy keresztyén imádkozik, azt bizonyítja, hogy meg van győződve Isten uralmáról.” (14) Ezt részletesebben is kifejti, közelebbről megvizsgálva a keresztény emberek imádságait. Különösen két jelenséget a megtéréssel kapcsolatban.

Tovább a teljes cikkre »

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Amiről Pál ezekben a versekben beszél, egyáltalán nem elszigetelt tanítás az Újszövetségben. Az apostol az üdvösségnek ugyanerről a láncolatáról ír például a thesszalonikaiaknak is. „Mi pedig hálával tartozunk az Istennek mindenkor értetek, testvéreim, akiket szeret az Úr, mert kiválasztott titeket az Isten kezdettől fogva az üdvösségre, a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által. Erre hívott el titeket a mi evangéliumunk által, hogy így részesüljetek a mi Urunk Jézus Krisztus dicsőségében.” (2Thessz 2,13-14) Itt is a Róma 8,30 láncolatának elemeiről van szó: 1) Isten szeretete, mint kezdet, 2) eleve elrendelés az üdvösségre, 3) elhívás a Lélek megszentelő munkája és az igazságba vetett hit által, 4) a Krisztus általi megigazulás evangéliuma, 5) a Krisztus dicsőségében való részesedés.

Tovább a teljes cikkre »

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Az első részben az üdvösség láncolatának első két láncszeméről írtam: Isten eleve ismeréséről és eleve elrendeléséről. Isten eleve ismerése kiválasztó szeretet, mellyel közösségre lépett velünk a világ teremtése előtt. A láncolat első láncszeme az, hogy Isten a világ teremtése előtt szeretettel szövetségi kapcsolatot létesített velünk. Akiket Isten így előre ismert (kiválasztó szeretettel), azokat eleve arra rendelte, hogy Fia képéhez hasonlókká legyenek. Isten a világ teremtése előtt eldöntötte, hogy szeretetből üdvözíteni fog bennünket. Minden más cselekedete (a láncolaton belül) ebből a döntéséből következett.

Tovább a teljes cikkre »

Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között. Akikről pedig ezt eleve elrendelte, azokat el is hívta, és akiket elhívott, azokat meg is igazította, akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette. (Róma 8,29-30)

Képzeljünk magunk elé egy hatalmas láncot, melyet öt láncszem tart össze, és amin egy ember csüng a mélység felett. Nem az ember tartja a láncot, őt tartja a lánc. A két felfüggesztési pont valahol fent van, Isten kezében. Ha a lánc elszakadna vagy elengednék, az ember menthetetlenül a mélybe zuhanna. Pál ilyen lánchoz hasonlóan képzeli el az üdvösség isteni tervét. Öt mozzanat kapcsolódik sorban egymáshoz: Isten eleve ismerete, az üdvösségre való eleve elrendelés, az elhívás, a megigazítás és a megdicsőítés.

Tovább a teljes cikkre »

Justin Taylor blogjában olvastam egy rövid, de annál érdekesebb gondolatmenetet. Taylor bejegyzésének Michael Horton református teológus új könyve adta az apropóját, melyben Roger Olsonnal száll vitába. Roger Olson a „nyitott teizmus” (Open Theism) teológiai irányzat egyik képviselőjeként írt könyvet a kálvinizmus ellen Against Calvinism címmel. A „nyitott teizmus” istenképe olyan Teremtő, aki maga sem ismeri a jövőt (hiszen a jövőt a teremtmények szabad akarata határozza meg, melyet még Isten sem befolyásolhat döntő módon). A „nyitott teisták” élesen szembenállnak a kálvinista teológiával, melyben minden Isten rendelése alapján létezik és történik. Roger Olson azt állítja, hogy a kálvinista teológiában Isten erkölcsi szörnyeteggé lesz, akit alig lehet megkülönböztetni az Ördögtől. Michael Horton új könyvében (For Calvinism) válaszol Olson felvetésére.

Tovább a teljes cikkre »

Több magyarázat is lehetséges arra a kérdésre, hogy miért mondja Jézus a szárdiszi hívőknek, hogy ha győznek, nem törli ki a nevüket az élet könyvéből. Az élet a szárdiszi gyülekezet esetében fontos kérdés volt, Jézus azt mondja ugyanis nekik a 3,1-ben: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. Sokan legalábbis „halófélben” voltak közöttük (3,2). Ennek a fényében különös jelentősége van a buzdításnak, hogy aki győz, annak a neve benne lesz az élők könyvében, és Jézus vallást fog róla tenni az Atya előtt. A most következő magyarázatok a kanonikus és a kulturális kontextus figyelembe vételével értelmezik Jézus szavait.

Tovább a teljes cikkre »

Milyen szempontok alapján gondolják az előző bejegyzésben említett exegéták, hogy nem helytálló Witherington és mások értelmezése, miszerint kitörölhetik egyesek nevét az élet könyvéből? Nem egyértelmű Jézus szava? „Aki győz… annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből…” Lehet tehát olyan eset, hogy egy embernek ott van a neve a könyvben a világ teremtése előtt óta, mégis kitörlik onnan, mert nem jut el a célba. Vagy mégsem erről van szó? Beale, Ladd, Beasley-Murray, Hendriksen és további szerzők a következő szempontokra mutatnak rá:

Tovább a teljes cikkre »

A Jelenések könyve megcáfolja a predesztinációt? A 3,5-ben Jézus azt mondja a szárdiszi gyülekezetnek: „Aki győz… annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt.” (3,5) Ezeket a szavakat időnként kálvinisták mellének szegezik, valami ilyesmi magyarázattal: „Maga a Biblia tanítja, hogy ki lehet törölni egyes hívők nevét az élet könyvéből. Ha pedig ez így van, akkor nyilván nem igaz az a tanítás, hogy a választottak biztosan öröklik az üdvösséget, vagyis hogy nem lehet kitörölni a nevüket az élet könyvéből. Ez a vers tehát cáfolja a predesztináció-tan egyik legfontosabb alapvetését.”

Tovább a teljes cikkre »

Eddigi bejegyzéseimben gyakran hivatkoztam a kálvinizmusra mint teológiai rendszerre, de jogos feltenni a kérdést, hogy vajon lehet-e egységes kálvinizmusról beszélni, nem inkább kálvinizmusok vannak-e, különböző hangsúlyokkal, hagyományokkal és nyelvezettel. Ha Sípos Ete Álmos kálvinista, akkor vajon kálvinista-e Cseri Kálmán, Lovas András vagy Fűtő Róbert? És Mark Driscoll? Kálvinista John Piper? Hát Karl Barth és Emil Brunner? A kálvinista szükségképpen református is egyben? És a református szükségképpen kálvinista? Lehet kálvinista az, aki hitvalló keresztséget vall és a megtérőket víz alá meríti? Lehet valaki karizmatikus gyakorlattal kálvinista? Meghatározza a kálvinizmus az istentiszteleti rendet és az énekek stílusát? Összhangba hozható a pietizmussal? És a neoortodoxiával?

Tovább a teljes cikkre »

C. H. Spurgeon, akiről az előző bejegyzést írtam, kálvinista volt, de nem hiperkálvinista. Sokszor félreértik a hiperkálvinizmus fogalmát, és úgy utalnak rá, mintha a hiperkálvinizmus eltúlzott kálvinizmust, vagy egyszerűen csak erőteljes kálvinizmust jelentene. Pedig a hiperkálvinizmus a történelem során nem eltúlzott, hanem félreértett, kiforgatott, megcsonkított kálvinizmust jelentett. Spurgeon meggyőződéses kálvinistaként egyszerre küzdött az arminiánus és a hiperkálvinista nézet ellen. Mindkettő jelen volt azon a baptista hagyományon belül, mely Spurgeon számára az elsődleges felekezeti közösséget jelentette. Spurgeon soha nem hagyott kétséget afelől, hogy a kálvinizmus teológiai rendszerét vallja („a kálvinizmus az evangélium”), de azt is gyakran kifejtette, hogy a hiperkálvinizmus szemben áll a valódi, bibliai kálvinizmussal.

Tovább a teljes cikkre »

Ha a predesztinációról van szó, előbb vagy utóbb felmerül valakiben a kérdés: „Mi van akkor, ha én nem vagyok kiválasztva?” Evangélizációs és lelkipásztori szempontból emiatt akár károsnak is ítélhetnénk a kiválasztásról való bárminemű tanítást. Az evangélista azt szeretné, ha az emberek felismernék saját felelősségüket és Isten hívásának komolyságát. A lelkipásztor az evangélium örömével akarja bátorítani és vigasztalni a rábízottakat. A predesztináció tana nem éppen ezen célok ellen működik? Vajon mit tudna válaszolni az evangélista és a lelkipásztor, ha megkérdezi valaki, hogy ő ki van-e választva? Honnan tudhatná ezt akár az evangélista, akár a lelkipásztor? Nem a pokolba kívánja inkább a tanítót, aki ezzel a tannal traktálta azokat, akik felé éppen szolgálni akar?

Tovább a teljes cikkre »

Az augusztinuszi predesztináció-felfogásban hívő janzenista Blaise Pascal a kegyelemről szóló írásaiban három nézetet különböztet meg egymástól: Kálvinét, a molinistákét és Szent Ágoston tanítványaiét.

A kálvinista nézetet így jellemzi: „Isten, amikor megteremtette az embert, egyeseket kárhozatra, másokat üdvösségre teremtett feltétlen akarata által, az érdemekre való minden tekintet nélkül. E feltétlen akarat megvalósításához Isten bűnre késztette Ádámot, és bukását nem csupán lehetővé tette, hanem ő maga okozta. Istenben nincs különbség megcselekedni és megengedni között. Isten, miután bűnre késztette Ádámot, és benne minden embert, Jézus Krisztust küldte el azok megváltására, akiket már megteremtésükkor meg akart váltani, és ezeket visszavonhatatlanul a szeretet és az üdvösség adományában részesíti. Isten magukra hagyja és földi életük során mindvégig megfosztja a szeretet adományától mindazokat, akiket már a teremtéskor kárhozatra ítélt. Ezek alkotják tehát ezen eretnekeknek rettenetes véleményét, amely méltatlan Istenhez, az emberek számára pedig felháborító. Ezen istenkáromlások által olyan feltétlen akaratot tételeznek Istenben, amely semmilyen tekintettel sincsen az erényekre vagy bűnökre annak eldöntésében, hogy kárhozatra vagy megváltásra ítélje teremtményeit.” (írások a kegyelemről, 105)

Tovább a teljes cikkre »

Amikor elrettentő példát keresnek az egyház felesleges vitáira, a szupralapszáriánusok és infralapszáriánusok szembenállását szokták előhalászni, mint a teológia történetének legszőrszálhasogatóbb vitáját. Már maguk az obskurus elnevezések is fényévekre vannak bármiféle gyakorlati kereszténységtől, a vita tárgya pedig olyannyira spekulatív, hogy talán csak az a fejtörő szállhatna versenybe vele, hogy hány angyal fér el egy gombostű tetején. Akik azon rágódnak, hogy vajon a predesztináció szupralapszáriánus vagy infralapszáriánus értelmezése-e a helyes, azt a benyomást keltik magukról, hogy végleg elszakadtak a normális emberek világától.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor elindul a kiválasztásról egy beszélgetés, valaki előbb-utóbb kiteszi az asztalra az aduászt: „Én nem hiszek a kettős predesztinációban!” Legutóbb éppen a megszűnőben lévő [azóta újraindult – SZÁ] jezsuita blogon olvastam: „eretnekség lenne azt állítani, hogy Jézus csak az eleve üdvösségre rendeltekért, csak a kimondottan Krisztusban hívő emberekért vagy csak az egyház tagjaiért („Extra ecclesiam nulla salus”) halt meg. Nem valljuk tehát a kettős predesztinációt (Kálvin).” Ritkán adatik meg, hogy valaki tisztázza is, hogy mit ért a „kettős predesztináció” kifejezés alatt. Az idézett jezsuita blogger sem önt tiszta vizet a pohárba, egyszerűen ráolvassa Kálvinra a kifejezést, hogy azután mumusként lehessen ijesztgetni vele a hitben gyermekeket.

Tovább a teljes cikkre »

Általános vélekedés, hogy az ember csak akkor felelős a tetteiért, ha szabad akarata van. Némi igazságot én is látok ebben a gondolatban, de hadd mutassam meg a korlátait is.

Metafizikai értelemben az embernek feltétlenül szabad akarata van, képes döntéseket hozni, nem robot vagy automata. Ha Isten nem adott volna az embernek szabad akaratot, nem vonhatná igazságosan felelősségre a döntéseiért. Isten nem tesz bennünket felelőssé azért, mert nem tudunk a pókokhoz hasonlóan pókhálót szőni, vagy a madarakhoz hasonlóan a levegőben repülni. Ezekre nekünk, embereknek nem adott képességet, ezért nem is kéri számon rajtunk a képtelenségünket. Akarattal viszont felruházott, ezért felelősek vagyunk a döntéseinkért.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum