A ‘katolikus’ címkével jelölt bejegyzések

A reformáció emléknapján hadd hívjam fel a figyelmet Leonardo de Chirico olasz evangéliumi teológus angol nyelvű előadásaira, melyek az ELF-en hangzottak el. De Chirico a Breccia di Roma gyülekezet lelkipásztora, eredetileg történelmet, bioetikát és teológiát tanult Bolognában, Padovában és Walesben. Evangelical Theological Perspectives on Post-Vatican II Roman Catholicism (Peter Lang, 2003) címmel írta meg doktori disszertációját a londoni King’s College-ban. Idén jelent meg a pápaságról szóló kiskönyve olasz és angol nyelven (itt látható egy olasz nyelvű interjú és egy sajtókonferencia a könyvről). De Chirico előadásaiban, könyveiben és Vatican Files c. blogján evangéliumi szemszögből értékeli a római katolikus egyházat, de megközelítése nem a szokott sablonokat követi, ezért kifejezetten érdekes, amiket mond. Ahelyett, hogy egy-egy tanra fókuszálna, inkább magát a katolikus paradigmát igyekszik megérteni, úgy, ahogy azt a magisztérium is vallja. Izgalmas megvilágításba kerül ez által a római katolikus és evangéliumi irányzatok közötti különbözőség. Nem kell az olasz teológus minden megállapításával egyetérteni ahhoz, hogy inspirálónak találjuk a gondolatait.

Tovább a teljes cikkre »

Ha túlzónak is hat, van igazság az ateista filozófus, Irving Singer megállapításában, aki Anders Nygren elemzését vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az agapé keresztény szemlélete kizárja a személyek közötti szeretetet (The Nature of Love. Chicago University Press, 1984). Volt tanárom, C. Stephen Evans hasonlóképpen érvel: „Ha a felebaráti szeretet azt követeli meg tőlünk, hogy minden emberhez ugyanolyan módon viszonyuljunk, akkor az nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen olyan különleges viszonyulásokkal, mint a házasság, romantikus szerelem vagy barátság. Nehezen tudnék bárkit is barátomnak tekinteni, aki ne fektetne többlet-energiát az én jólétem elősegítésébe, hanem pontosan ugyanúgy bánna velem is, mint egy vadidegennel.” (Kierkegaard’s Ethic of Love: Divine Commands and Moral Obligations. Oxford University Press, 2004)

Tovább a teljes cikkre »

Remélem, az eddigi bejegyzésekkel sikerült mindenki számára meggyőzően megmutatnom, hogy a Szentírás Isten igéjeként való fogadása nem a modernista teológiára adott fundamentalista reakció, hanem a reformátori – kálvini és lutheri – teológia közös kiindulópontja. Azok tértek el ettől a hagyománytól, akik Semlert követve elválasztották egymástól az Isten igéje és a Szentírás fogalmakat. Most hátrahagyjuk a protestáns világot, és azt fogjuk látni, hogy a Szentírás Isten igéjeként való tisztelete az egész kereszténység közös öröksége. Mindenekelőtt vessünk egy pillantást a római katolikus egyház hivatalos dokumentumaira.

Tovább a teljes cikkre »

Arról szeretném megosztani a gondolataimat, hogy szerintem mi a legfontosabb különbség a katolikus és az evangéliumi egyházfelfogás között. Nem azért írom ezt a cikket, hogy újabb éket verjek katolikus és protestáns hívők közé, hanem azért, hogy akik Jézust követjük, jobban értsük egymást. Miroslav Volf szerint az ölelés közben „az én egyetlen pillanatra sem tagadhatja meg magát vagy a másikat.” (Ölelés és kirekesztés. Harmat, 2001, 160) Az ölelés akkor valódi, ha nem akarjuk asszimilálni a másikat, hanem elismerjük, hogy nem értjük őt, majd kísérletet teszünk arra, hogy a saját keretein belül értelmezzük azt, aki ő. Szerintem szükség van a különbözőségek tiszteletteljes tisztázására katolikus és evangéliumi hívők között is.

Tovább a teljes cikkre »

A mai nap ünnep a római katolikus felekezet számára. Felszállt a fehér füst, habemus papam. Megválasztották Itália új primását, Róma püspökét, Isten szolgáinak szolgáját, Vatikánváros Állam uralkodóját, az egyetemes egyház Pontifex Maximusát, a Nyugat pátriárkáját, Jézus Krisztus helytartóját, az Apostolfejedelem utódát. Amikor még szokás volt, hogy megkoronázzák az új pápákat, a fejükre tett tiara jelképezte földi hatalmukat: „Accipe tiaram tribus coronis ornatam, et scias te esse patrem principum et regum, rectorem orbis in terra vicarium Salvatoris nostri Jesu Christi, cui est honor et gloria in saecula saeculorum” („Fogadd e három koronával ékesített tiarát és tudd, hogy te vagy a fejedelmek és királyok atyja, a világ földi uralkodója, a Megváltó Jézus Krisztus helytartója, akié a tisztelet és dicsőség örökkön-örökké”).

Tovább a teljes cikkre »

Önmagamat időnként kálvinistaként szoktam definiálni, jelezve, hogy egy bizonyos konfesszió mentén értelmezem a keresztény hitemet. Nagyjából úgy gondolkodom a Biblia tanításáról, ahogy azt a kálvinista hitvallások (II. Helvét hitvallás, Heidelbergi káté, Westminsteri hitvallás, Belga hitvallás, La Rochelle-i hitvallás, Skót hitvallás, Ír hitvallás, Londoni Baptista hitvallás, Dordrechti kánonok stb.) összefoglalják. Nem mindegyikkel értek egyet minden kérdésben, hiszen ezek a hitvallások maguk is különböznek megfogalmazásaikban, arányaikban, és egy-egy konkrét kérdés értelmezésében, lényegét tekintve mégis úgy gondolom, hogy ezek a hitvallások olyan összefüggésekben mutatják meg a keresztény hitet, mely összefüggéseket én is a magaménak vallok.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyházról vallott teológiai álláspontunk meghatározhatja azt is, hogy miért aggódunk, és miért nem. Hadd mondjak erre egy példát. Ha az egyház számunkra elsősorban Jézus követőinek közösségét jelenti, vagyis embereket, akiket Isten az evangélium által elhívott, elsősorban amiatt fogunk aggódni, hogy ezek az emberek kapnak-e megfelelő tanítást, vannak-e pásztori lelkületű vezetőik, szabadon gyakorolhatják-e a hitüket, szeretik-e egymást, ragaszkodnak-e Jézushoz, stb. Másodlagos kérdés lesz számunkra, hogy pásztorlásuk milyen strukturális keretek között történik. Ha az egyház számunkra mindenekelőtt egy intézmény, elsősorban az intézmény működése, fenntarthatósága, szervezeti összhangja, hírneve, anyagi lehetőségei stb. felől fogunk aggódni. Vagyis az intézmény válságát az egyház válságaként fogjuk megélni. Ez akkor is igaz, ha az intézményt szakrális tulajdonságokkal ruházzuk fel, és az intézmény mögött az intézménytől függő emberek sorsát nagyon is szem előtt tartjuk.

Tovább a teljes cikkre »

Hadd fogalmazzam meg egyszerűbben is az előző cikk lényegét. Az apostolica successio katolikus és ortodox elképzelését hallva az a játék jut eszembe, amit gyerekkoromban az óvodában játszottunk. Az egyik gyerek kitalál egy mondatot (pl. „az erkély hűvös”), és belesúgja a mellette ülő fülébe. Ő továbbadja, amit hallott, majd a következő is, aztán ő is, és így tovább, egészen a kör végéig. Az utolsó gyerek aztán elmondja hangosan, hogy az ő fülébe mi jutott el (pl. „a szekrény büdös”). A játék azért vicces, mert az üzenet akaratlanul is torzul. Rutinos óvodások néha rá is játszanak a félrehallásra, hogy a vége – szerintük – még mókásabb legyen.

Tovább a teljes cikkre »

Katolikus és orthodox felfogás szerint az egyház által közvetített kegyelem töretlenségét az apostoli utódlás, az apostolica successio biztosítja. Az apostolica successio katolikus és ortodox értelmezése az egyház önmagával való (ipse) azonosságát abban látja, hogy a kegyelmet közvetítő papság kézrátétellel való felszentelése püspökök megszakítatlan láncolatán át visszavezethető egészen az apostolokig. Katolikusok és ortodoxok számára más felekezetek állapotának meghatározásában fontos szempont ezért, hogy (ha „formálisan” nem is részei az egyház „élő egységének”) püspökeik által „materiális” értelemben részei-e az apostoli folytonosságnak. Protestáns egyházak ennek megfelelően más-más megítélés alá esnek a katolikus-ortodox szempontrendszerben. Anglikán püspökök például „materiális” értelemben kapcsolatban állhatnak az apostolica successio töretlennek mondott folyamatával, reformátusok, presbiteriánusok, baptisták és a „neoprotestáns” felekezetek esetében ez a lehetőség eleve kizárt.

Tovább a teljes cikkre »

Én is hallottam már a közhelynek is felfogható bölcsességet, hogy „soha ne mondd, hogy soha”, de vannak dolgok, melyekről tényleg úgy érezzük, soha nem történhetnek meg velünk. Mostani fejemmel például elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is katolizáljak. Bár a környezetemben ez nem lenne példa nélküli, bevallom, nehéz megértenem azokat, akikre Róma vonzást gyakorol, mert ennek az erejét én még nem éltem át. Számos teológiai, kulturális és esztétikai gát van bennem, melyek élesen elválasztanak a római egyház barokk világától, és nem hiszem, hogy ezeken könnyedén át tudnék törni. Mind közül az egyik legjelentősebb gát bennem az, hogy a római katolikus egyházat egyszerűen nem tudom katolikus egyháznak látni, ami pedig ugye a legfőbb érv lenne a csatlakozás mellett. Nem kertelek: a Rómához való tudatos kapcsolódást mostani eszemmel a valódi egyetemesség tagadásaként, csúnyábban fogalmazva szektás (!) elhajlásként élném meg. Hadd mondjam el, hogy miért.

Tovább a teljes cikkre »

Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.

Tovább a teljes cikkre »

A dolgok alakulását figyelve úgy látom, hiába hivatkozik az új Alaptörvény a kereszténység nemzetmegtartó szerepére, Magyarországból nem lesz keresztény ország. A széles utat egyébként sem lehet egyik napról a másikra lezárni a nagyközönség elől (ehhez majd kozmikus csodára lesz szükség), úgy meg semmiképpen nem fog ez menni, hogy a kereszténységükkel kérkedő politikusok akarják szentkoronás szalagkorlátok között terelgetni a néptömegeket a szoros kapu felé. Márpedig az Alapítótól tudjuk, hogy a valódi kereszténység a szoros kapunál kezdődik, és a keskeny úton át vezet az örök életre. A valódi kereszténység nem népboldogító rezsimek állványzata, hanem önkéntes létforma: Jézus Krisztus követése. És nem mellesleg nagyon nagy isteni kegyelem. Az állam a legjobb szándékkal is csak keresztény kurzust tud csinálni, tanítványságra a Szentlélek hív el. Magyarország állami úton való kereszténnyé tétele mindig céltévesztett vállalkozás volt, most is az.

Tovább a teljes cikkre »

Valahogy úgy alakult, hogy néhány nap különbséggel jutott el hozzám a Kisfiúkat kasztráltatott a holland egyház c. döbbenetes újsághír, valamint Márfi Gyula veszprémi érsek David Baer texasi teológia- és filozófiaprofesszornak írt válaszlevele, melyben a katolikus egyházi vezető többek között a kisegyházak nyilvántartásba vételével kapcsolatban mondja el általánosító és súlyosan megbélyegző véleményét. Hogy nem csak nekem tűnt fel az egyháztörvény katolikus kezelése és a holland pedofilbotrány közötti elképesztő disszonancia, azt bizonyítja a kereszténységgel szemben régóta nyilvánvaló gyűlölettel viseltető Tóta W. Árpád ezúttal érthető felháborodásból született cikke. Hadd állítsam most ezt a három írást egymás mellé.

Tovább a teljes cikkre »

Athanasziosz könyveit olvasva valószínűleg protestánsok is és katolikusok is meglepődnek az egyházatya biblicizmusán. Protestánsok azért, mert nemigen számítanak ilyesmire a reformáció előtti korban. Katolikusok meg azért, mert Athanasziosz érvelési módszere a reformátorok biblikus észjárására emlékezteti őket. Athanasziosz írásainak legnagyobb része igeversek magyarázata. Elkezdtem megjelölni a könyveiben azokat a mondatokat, amelyekben a „sugalmazott” Szentírásra hivatkozik, de egy idő után abbahagytam, annyira általános ez nála. Vanyó László katolikus teológus is szóvá teszi Athanasziosz biblikusságát, amikor összehasonlítja egy korábbi alexandriai teológussal, Origenésszel: „Ha nem is olyan átgondolt, rendszerező elme, mint Origenész, de igen sokszor mélyebb, hitelesebben biblikus teológus.” (Az ókeresztény egyház és irodalma, 33) Athanasziosz exegetikai fejtegetéseinél gyakran olyan érzésem volt, mintha nem is őt, hanem Kálvint olvasnám.

Tovább a teljes cikkre »

Érdekes gondolatra bukkantam az Ókeresztény írók 13. kötetét olvasgatva. A kötet Athanasziosz püspök írásait gyűjti egybe, az előszót pedig a sorozat szerkesztője, a patrisztika kiváló szakértője, Vanyó László írta. A katolikus teológus Athanasziosz polemikus írásaival kapcsolatban fogalmaz meg néhány mondatot, amire protestánsként felkaptam a fejemet. Vanyó azt magyarázza, hogy Athanasziosz egyházról való felfogása eltért a császárok egyházképétől, és a döntő különbség az egység principiumának megjelölésében volt. A császárok az egység alapját politikai és adminisztratív eszközökkel kívánták megvalósítani, Athanasziosz azonban egészen másképp gondolkodott. Vanyó így foglalja össze az egyházatya nézetét:

Tovább a teljes cikkre »

Apostolinak nevezi magát számos egyház, a római katolikusoktól az ortodoxokon át különböző karizmatikus csoportokig, sőt, ha nevében nem is, jellegében apostolinak tekinti magát valójában a reformáció összes egyháza. Mi dönti el, hogy tényleg apostoli egyházról van-e szó? Az apostoli jelző legalább három dologra utalhat. Utalhat az apostolokkal való személyi és szervezeti folytonosságra, utalhat mai apostolok jelenlétére, és utalhat a kezdetekben lerakott alapokhoz való hűségre.

Tovább a teljes cikkre »

Jacques Maritain (1882-1973) francia katolikus filozófus kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon ha csak az a két választásom lenne, hogy liberális protestáns vagy római katolikus legyek-e, melyiket választanám. Maritain liberális protestáns családban nőtt fel. A párizsi Sorbonne egyetemen szembesült az élet értelmetlenségének kérdésével, ami olyan traumaként hatott rá, hogy fiatal feleségével együtt öngyilkosságot terveztek, ha egy éven belül nem kapnak megnyugtató válaszokat. Henri Bergson filozófiai előadásain és egy baráton keresztül Maritain végül a katolikus hitben találta meg a válaszokat, és 1906-ban Léon Bloy hatására katolizált is. Maritain filozófusként fontos szerepet játszott később Aquinói Tamás és a skolasztika népszerűsítésében, meghatározó alakjává vált a huszadik századi katolikus gondolkodásnak. VI. János pápa állítólag sírt, amikor Maritain halálhírét meghallotta.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum