A ‘kegyelem’ címkével jelölt bejegyzések

Az irgalom megértésében segíthet, ha összehasonlítjuk a kegyelemmel. John Stott a hegyi beszédről írt kommentárjában idézi a lutheránus Richard Lenskit: „A görög eleos (irgalom) főnév mindig a bűn következményeként megnyilvánuló fájdalomra, nyomorúságra és ínségre irányul; míg a charis (kegyelem) magára a bűnre és vétekre. Az egyik enyhet hoz, a másik megbocsátást, az első orvosol, gyógyít, segít, míg a második megtisztít és megújít.” (A hegyi beszéd. Harmat, 42) Ez a különbségtétel megvilágíthatja, miért nem várjuk el a bűnbánatot ahhoz, hogy segítségére siessünk egy embernek, aki nagy bajba került. Az irgalom nem függ sem a hittől, sem a bűnbánattól, és pont ez a kereszténység egyik különlegessége.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő az egyik kedvenc képem. Bunyan azt a paradoxont járja körül, hogy egyes hívőkben a folyamatos kísértések, próbatételek, üldöztetések ellenére miért növekszik mégis a hit. Az evangélista Bunyan a Szentírásból is és a tapasztalataiból is tudta, hogy vannak, akik elindulnak a hit útján, de később letérnek arról. De azt is tudta, hogy mások viszont mindvégig kitartanak. Utóbbiak esetében ezt a kiválasztó kegyelem munkájának látta, amely nem végez félmunkát. Akik valóban találkoztak Isten kegyelmével, azokban a kegyelem mindvégig munkálkodik.

Tovább a teljes cikkre »

A jövő évi életrajzi előadásra készülve, ami John Bunyanról fog szólni, újraolvastam A zarándok útja c. könyvet, Bunyan allegorikus regényét, amely hívő keresztények bestsellere volt évszázadokon át. A 17. századi puritán üstfoltozó könyve a mai ember számára talán túlságosan didaktikusnak hat, de megint rádöbbentem, mennyi bölcsesség van benne, és még mindig lenyűgöznek a hasonlatai. Zseniális könyv. Az egyik kedvenc részem az, amikor Keresztyén Értelmező házába vetődik, aki több felejthetetlen képpel magyarázza el neki a keresztény élet titkait. Ezekből fogok most néhányat megmutatni. Az első a törvény és a kegyelem munkája közti különbségről szól.

Tovább a teljes cikkre »

Pál példája látszólag kivétel az alól a szabály alól, hogy Krisztus a bölcsek és értelmesek elől elrejti az Atyát, és a gyermekeknek jelenti ki magát. A farizeusból apostollá átvedlett Saul neveltetése és hallatlanul erős belső hajtóereje folytán a bölcsek és tanultak közé tartozott. Valójában azonban az ő példája is alátámasztja Jézus szavait, hiszen bölcsként nem ismerte meg sem a Fiút, sem az Atyát, és Krisztus kinyilatkoztatására volt szüksége ahhoz, hogy ez a helyzet megváltozzon. Erről szól a most következő részlet a Galata levélből: „De amikor úgy tetszett annak, aki engem anyám méhétől fogva kiválasztott, és kegyelme által elhívott, hogy kinyilatkoztassa Fiát énbennem…” (Gal 1,15)

Tovább a teljes cikkre »

A keresztény lelkiség egyik kardinális kérdéséről fogok most írni, de messziről indítok, ezért egy kis türelmet kérek tőletek. Hadd vigyelek vissza benneteket néhány perc erejéig a tizennyolcadik századi Skóciába, ahol egy meghatározó vita zajlott a kegyelemről. Ez a vita segít megérteni a huszonegyedik századi keresztény lelkiség egyik zavaros és sok kuszaságot okozó problémáját, ami körül időnként csak tanácstalanul toporgunk. A helyszín, ahova érkezünk, a skót felföld Auchterarder (ejtsd: Okterárder) nevű városkája. Glasgow és Dundee között félúton helyezkedik el ez a település, itt robbant ki a vita, mely „Marrow Controversy” néven maradt meg a skót egyházi emlékezetben. Rengeteg tanulsága van ennek a polémiának, én most csak egyre szeretnék rámutatni, amit a címben is már jelzek: van valami közös a törvényeskedő és a törvénytelen hívő lelkiségében.

Tovább a teljes cikkre »

A Heidelbergi Káté leginkább eltalált vonása szerintem a hármas szerkesztése. A Káté második kérdése így hangzik: „Hány dolgot kell tudnod ahhoz, hogy e vigasztalásban idvességesen élhess és halhass meg?” A válasz: „Három dolgot. Először, hogy milyen nagy az én bűnöm és nyomorúságom? Másodszor, hogy hogyan szabadíttatom meg minden bűnömből és nyomorúságomból? És harmadszor, hogy milyen hálával tartozom Istennek e szabadításért?” Ez lesz aztán a Káté szerkezete. A keresztény életről szóló harmadik rész A háládatosságról, mellyel a megváltásért Istennek tartozunk címet kapja, jelezve, hogy a keresztény élet lényegét tekintve a megváltás kegyelmére adott hálás reakció, nem több és nem kevesebb.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben a szerző analógiájának előnyeiről és veszélyeiről írtam Isten és a világ kapcsolatában. A Pál által használt iparművészeti metaforához hasonlóan az irodalmi metafora is kockázatokat rejt magában, de Isten mindenütt (és mindenkor) jelenvalóságának problémájához és a megtestesüléshez új módon közelít. További távlatokat nyithat meg a teológiai gondolkodás előtt, ha megvizsgáljuk, hogy a szerző analógiájában pontosan mit jelent a szerző uralma az alkotása felett. Az analogia auctoris Isten szuverén uralmát ugyanolyan erőteljesen ábrázolja, mint a fazekas-edény hasonlat, de tisztázásra szorul, hogy milyen irodalmi felfogás jellemzi a szerző és a karakterek közötti kapcsolatot. Vajon lehetséges valódi interakció a karakterek és a szerző, a véges szabadsággal rendelkező teremtmények és a végtelen szabadsággal bíró Teremtő között? Előfordulhat, hogy a szereplők visszautasítják a szerző autoritását, és felülírják az ő akaratát? Gyakorolhat hatást a szerző által megalkotott világ magára a szerzőre? Másszóval: a szerző és a szereplők kapcsolata vajon monologikus vagy dialogikus kapcsolat?

Tovább a teljes cikkre »

Amikor Isten kegyelmének megtapasztalásáról beszélünk, lassan két évezrede két lelkiségi hagyomány áll szemben egymással. Ez a két hagyomány sokféle formát öltött már magára, egyik sem kötődött soha egyetlen felekezethez, vegytiszta formában talán nem is léteztek, mégis jól körülhatárolható jellegzetességei vannak mindkettőnek. A két hagyomány abban különbözik egymástól, hogy Isten kegyelmének áradását – az Úr jelenlétének és a Szentlélek munkájának megtapasztalását – milyen mértékben kötik meghatározott csatornákhoz, illetve milyen mértékben hangsúlyozzák Isten szabadságát a velünk való közösségében. Az egyik lelkiségi hagyományt nevezzük most egyszerűen miszticizmusnak, a másikat sákramentalizmusnak.

Tovább a teljes cikkre »

Ebben a bejegyzésben az arminiánus teológia egyik önveszélyes érvére szeretnék rámutatni. Arminiánus teológiának a 16. században Jacobus Arminius által kidolgozott, majd a 18. században John Wesley által finomított teológiai irányzatot nevezik. Az arminiánus nézet a kálvinizmus kritikájaként jött létre, mert hívei igazságtalannak és személyválogatónak tartották a predesztináció kálvinista értelmezését.

Az elmúlt hetekben több bejegyzésben igyekeztem megmutatni azt a meggyőződésemet, hogy a kiválasztó kegyelem kálvini értelmezése sem nem személyválogató, sem nem igazság alapján adatik. Amellett érveltem, hogy az igazság és a kegyelem két külön kategória. A személyválogatás pedig éppen a kiválasztó kegyelem esetében áll legtávolabb a könyörülő Istentől, hiszen amikor könyörül rajtunk, nem a személyünkre néz, hanem önmagára.

Tovább a teljes cikkre »

Kálvinisták szerint az Újszövetségben kétféle hívást láthatunk. Az egyik az evangélium meghívása, mely Krisztust ajánlja fel a bűnös embereknek (vö. Máté 22,1-4), a másik a Szentlélek belső elhívása, mely előidézi bennünk, bűnösökben az evangélium hívására adott pozitív reakciót (vö. 2 Timóteus 1,9). Az evangélium külső meghívása mindenkinek szól, a Szentlélek belső elhívása csak a választottaké. Az evangélium hívása a lehetőséget adja a megmenekülésre, a Szentlélek hívása a hit kegyelmét ajándékozza a meghívottaknak, hogy éljenek is a lehetőséggel. A külső hívás visszautasítható, a belső hívás hatékony.

Tovább a teljes cikkre »

Egy korábbi bejegyzésben amellett érveltem, hogy az igazság és a kegyelem két külön fogalom. Isten soha nem igazságtalan, de a kegyelme (definíció szerint) szabad: annak adja, akinek akarja. Gyakran felmerül ezzel kapcsolatban a kérdés: ha Isten szabadon adja (vagy nem adja) a kegyelmét, nem személyválogató? Nem személyválogatás az, ha a kiválasztás oka kizárólag Istenben van? Hogyan lehetne pártatlan Isten, ha azon könyörül, akin akar?

Szögezzük le: a Biblia valóban többször és nyomatékosan elítéli a személyválogatást. Az Ószövetség hangsúlyozza, hogy a személyválogatás helytelen (pl. 5Móz 1,17; Jób 13,10; 32,21; Mal 2,9), mert Isten az ítéletben soha nem az emberek személyét nézi (pl. 5Móz 17,10; 2Krón 19,7). Az Újszövetség is több ízben megerősíti, hogy Isten nem személyválogató (pl. ApCsel 10,34; 1Pt 1,17; Róm 2,11; Ef 6,9; Kol 3,25; Jak 2,1.9). Hogyan egyeztethető össze a Bibliának ez az egyöntetű tanítása a kiválasztás tanával?

Tovább a teljes cikkre »

„Könyörülök, akin könyörülök, és irgalmazok, akinek irgalmazok.” Ez Pál válasza arra a kérdésre, hogy igazságtalan-e a Teremtő, amiért Jákóbot kegyelmébe fogadta, Ézsaut viszont nem. Sok olvasó számára Pál válasza csak tovább súlyosbítja a problémát, hiszen Isten döntését ez a mondat még önkényesebbnek láttatja: az kap kegyelmet, akiről ő így dönt, vita lezárva, pont. Ennyi? És ezt így, hogy?! És miért válasz ez arra, hogy igazságtalan-e Isten? Ha valamitől, hát ettől valóban annak tűnik! Vagy talán éppen ezt akarja Pál is mondani? A mi Istenünk igazságtalan Isten, ez van, mindenkinek kuss! De nem, nem lehet ez a megoldás, hiszen azzal kezdi a válaszát, hogy „Szó sincs róla!” Tehát nem igazságtalan. De akkor ez hogy fair?

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum