A ‘kereszt’ címkével jelölt bejegyzések

Amikor az egyházatyák Jézus Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezték (l. itt), az apostoli tanításra hivatkoztak. Azért értelmezték a Megváltó halálát a bűneink büntetésének elhordozásaként, mert ezt olvasták az apostolok írásaiban, és ezt olvasták azokban az ószövetségi iratokban is, amelyek az apostolok teológiáját meghatározták. Az apostolok nem légüres térben értelmezték Jézus halálát, hanem azoknak az ószövetségi előképeknek a fényében, amelyekre Jézus is felhívta a figyelmüket a feltámadása után, amikor „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve megmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt” (Lk 24,27), és „megnyitotta az értelmüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk 24,45), amelyek az ő szenvedéséről előre szóltak. Néhány most következő bejegyzésben szeretnék én is megmutatni fontos ószövetségi előképeket, amelyek a helyettes bűnhődésről szóló apostoli tanítás alapjául szolgáltak. Kezdjük a bőrruhával.

Tovább a teljes cikkre »

Az evangélisták és prédikátorok a szeretet utáni vágyunkat szólaltatják meg, amikor Isten szeretetének evangéliumát hirdetik nekünk. Ez rendjén is van, mert az evangélium Isten megmentő szeretetéről szól. Az azonban az emberi természettől idegen és ezért ostoba feltételezés, hogy a szív megelégedne azzal, ha pusztán a szeretetről hall. Sok evangélista és prédikátor azt gondolja, hogy az emberek kizárólag Isten szeretetére vágynak, ezért üzeneteikben kizárólag Isten szeretetét kínálják nekik. Ezzel nem csak az a baj, hogy megcsonkítja és az emberek igényeihez igazítja a Biblia ennél lényegesen összetettebb üzenetét, hanem az is, hogy alapvetően félreérti az emberi szívet. Nem a szeretet az egyetlen elemi igényünk. Az igazságos ítélet is az.

Tovább a teljes cikkre »

Ebben a sorozatban egyetlen állítást bizonyítottam: a helyettes bűnhődés tana nem a középkori teológia újítása, hanem kezdettől dominánsan és általánosan jelen van az egyházatyák teológiájában. Nem állítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana az egyházatyák bizonyságtételén nyugodna, sem azt, hogy az egyházatyák megváltás-teológiája mindenben azonos lett volna, azt meg pláne nem, hogy mindenben igazuk lenne. Számomra az apostoli tanítás a teológia normája – a norma normans, ahogy a reformátorok nevezték –, nem az egyházatyák írásai. Ettől még komoly súlya van az egyházatyák álláspontjának, különösen, ha azt a Szentírásra alapozzák. Azt egyelőre nem bizonyítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana apostoli tanítás, arra azonban elegendő bizonyítékkal szolgáltam, hogy az egyházatyák így gondolták. Huszonkilenc plusz egy példával támasztottam alá, hogy a helyettes bűnhődés korai, katolikus (egyetemes) és ortodox tan, amely folyamatosan jelen volt és általános elfogadottságot élvezett az egyház korai időszakában. Az alábbi harminc tanúról van szó:

Tovább a teljes cikkre »

A középkori teológia legjelentősebb alakja Augusztinusz után kétségkívül Aquinói Szent Tamás (1225-1274) volt, legalábbis a kereszténység nyugati felében. Nekünk, protestánsoknak, vannak problémáink azzal a teológiai építménnyel, amelyet Tamás a keresztény hittartalom és az arisztotelészi filozófia ötvözetéből állított össze, hiszen a reformáció a Tamás utáni skolasztika logikai útvesztőiből tért vissza a Szentírás egyszerűségéhez és belső rendszeréhez. Azonban Aquinói Szent Tamás egyik lelkes huszadik századi tanulmányozója éppen az az R. C. Sproul volt, akinél a mi korunkban nem sokan tettek többet a reformátori teológia népszerűsítéséért. Aquinói Szent Tamást egyetlen okból idézem most meg: Krisztus halálát ő, a katolikus teológia egyik legnagyobbja is helyettes bűnhődésként értelmezte. Legyen ez bónuszként az egyházatyákról szóló sorozat harmincadik, utolsó utáni része.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyházatyák sorát Hitvalló Maximosszal zárom, aki a Kr. u. 7. században végezte szolgálatát. Maximosz elsősorban arról ismert, hogy a Kalcedóni hitvallás fényében értelmezte Krisztus kettős természetét, és szembeszállt a monotheléták tanításával, akik Krisztusban csak egy akaratot láttak. Maximosznak a császár parancsára kitépették a nyelvét és levágták jobb kezét, hogy se beszélni, se írni ne tudjon, ezért nevezte őt az utókor Hitvallónak. Maximosz szerint Krisztus szenvedésének megváltó célja volt: „azért szenvedett a Megváltó, ’hogy egybegyűjtse az Isten szétszóródott gyermekeit’” (Isten a szeretet: Válogatás Szent Maximosz Hitvallló műveiből, 71). Bár teológiája középpontjában nem Krisztus halálának értelmezése áll, írásaiból arra következtethetünk, hogy a bűn és a gonosz rabságából való megváltásunk alapját ő is a helyettes bűnhődésben látta.

Tovább a teljes cikkre »

Nemsokára a sorozat végéhez érünk, de még pár egyházatya következik. A Kr. u. 5. és 6. század fordulóján élt Ruspei (Szent) Fulgentius. Fabius Claudius Gordianus Fulgentius néven karthágói nemesi családban született, de amikor a Szentírás tanulmányozása és Augusztinusz hatására megtért, lemondott egész vagyonáról, és imádkozó szerzetesi életre szánta magát. Ezt csak részben sikerült megvalósítania, mert Kr. u. 507-ben Ruspe püspökévé nevezték ki. Ruspéból az ariánusokkal való vitái miatt a vandálok egy időre száműzetésbe kényszerítették, onnan visszatérve azonban folytathatta igehirdetői szolgálatát. Nagy hatású prédikációiból kiderül, hogy Fulgentius is helyettes bűnhődésként értelmezte Krisztus kereszthalálát.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző posztban említett Nüsszai Gergely a Kr. u. 4. század teológusa volt, de okkal hagytam őt ki, amikor a másik két kappadókiai egyházatya (Nagy Baszileiosz és Nazianzoszi Gergely) nézeteit mutattam be. Nüsszai Gergely ugyanis az a görög nyelvű egyházatya, akit G. Aulén Christus Victor c. művében a „váltságdíj-elmélet” legfontosabb képviselőjének nevez. Aulén szerint Nüsszai Gergely azt tanította, hogy Isten a Sátánnak fizetett váltságdíjat, amikor Krisztus meghalt a kereszten, és ez volt (Aulén szerint) a „klasszikus” nézet, amelyet aztán felváltott a nyugati teológiában a helyettes bűnhődés jogi hangsúlyának dominanciája. Az eddigi posztok alapján remélem, mindenkinek világos, hogy Aulén sokat idézett (egyébként viszont meglepően rövid és alig dokumentált) történeti rekonstrukciója ebben a formában tarthatatlan. Azonban eljött az ideje, hogy Nüsszai Gergelyt is szemügyre vegyük, és megvizsgáljuk, vajon az ő tanítása valóban szembemegy-e a helyettes bűnhődés tanával.

Tovább a teljes cikkre »

Szeveroszt a Kr. u. 6. század elején Antiókhia pátriárkájává választották. Onnan később száműzték, a pátriárka Egyiptomban talált menedéket, ott is halt meg. Szeverosz monofüzita volt, de annak nem szélsőséges formájában. Elutasította Krisztus kettős természetének kalcedóni definícióját, de az eutükhiánusokkal sem értett egyet, akik Krisztus két természetének „elegyedését” vallották. Szeverosz írásai szír nyelven maradtak fenn, kivéve egy homíliát, amely Nüsszai Gergely művei között görögül maradt ránk, és egy nemrég felfedezett katéna-részletet, amely szír nyelven már ismert volt. Szeverosz hitt abban, hogy Krisztus a mi bűneink büntetéseként áldozta fel magát értünk.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzést válaszként írtam Görbicz Tamásnak (GT), miután engem is megnevezett és bírált a Krisztus helyettes áldozatával kapcsolatban kirobbant vitában. Mielőtt a cikket megjelentettem, elküldtem GT-nak, hogy lehetőséget adjak neki a helyesbítésre, korrigálásra, ha esetleg olyat adtam a szájába, amit ő nem mondott vagy nem úgy mondott, ahogy hivatkozom rá. Hosszabb levélváltás kerekedett belőle, amelyben GT megismételte álláspontját, illetve átbeszéltük, hogy mit gondolunk a kritikus kérdésekről. GT tegnap átküldte a válaszát a cikkemre és megkért, hogy ezt is közöljem. Az alábbiakban GT válasza következik, utána pedig az én arra adott reakcióm.

Tovább a teljes cikkre »

Alexandriai Kürillosz (Cyril) püspöki szolgálata szakadatlan vitákban telt. Először az ariánusokkal, majd a novatiánusokkal, végül a nesztoriánusokkal állt harcban. Nesztoriosz kíméletlen ellenfeleként kulcsszerepet játszott a Krisztus kettős természetéről szóló 5. századi vitákban. Kürillosz ellenezte, hogy Krisztusban két személy – egy isteni és egy emberi – egyesülését lássuk, szerinte Krisztus az Istenember volt, egy személyben. Az efézusi zsinat Kr. u. 431-ben az elnöklő Kürillosz formuláját fogadta el, amikor Máriát theotokosznak (istenszülő) nevezte a nesztoriánusok által szorgalmazott krisztotokosz (krisztusszülő) kifejezés helyett. Akármit is gondolunk Kürillosz vitáiról és egyházpolitikai szerepéről, Krisztus halálának természetéről ugyanazt tanította, mint az eddig vizsgált egyházatyák: Krisztus a bűneink jogos büntetését szenvedte el a kereszten.

Tovább a teljes cikkre »

A Kr. u. 5. század végén volt Róma fekete bőrű püspöke Gelasius (I. Geláz), aki ugyan csak négy évig töltötte be ezt a pozíciót, hatása jelentős mind egyházkormányzási kérdésekben, mind a Krisztus kettős természetéről szóló teológiai viták alakulásában. Gelasius még Kr. u. 475-ben bithüniai püspökként írta meg a Niceai zsinatról szóló könyvét, amelyet történeti szempontból kissé megbízhatatlan beszámolónak tartanak, mert Gelasius saját teológiai szempontjai szerint színezi ki a zsinat állásfoglalásait, mégis fontos forrás számunkra a kor vitáinak és hitének a megértésében. Ebben a könyvben Gelasius úgy ír Krisztus haláláról, mint helyettes bűnhődésről, amely kezdettől az Úrtól származó apostoli tanítás.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző nyolc posztban azt mutattam meg, hogy elődeikhez hasonlóan az egyház mind a nyolc (!) „doktora” vallotta és tanította a helyettes bűnhődés tanát. Mind keleten, mind nyugaton általánosnak mondható a hit, hogy Krisztus a mi bűneink büntetését szenvedte el a kereszten. Hagyományosan Nagy Szent Gergelyt nevezték az egyház utolsó nyugati „doktorának” (akihez azóta másokat is társítottak), ezért írtam róla közvetlenül Hieronymus után, de Gergellyel kicsit előre ugrottunk az időben. Most visszamegyünk egy évszázaddal korábbra, és a hátralévő posztokban szeretnék még néhány egyházatyát tanúként hozni arra, hogy a helyettes bűnhődés nem a késő középkor újítása, hanem a kereszténység egyik alaptanítása. Nagy Szent Leó következik, aki a Kr. u. 5. században Róma meghatározó püspöke volt. Ő is hitte, hogy Krisztus a bűneink jogos büntetését szenvedte a kereszten.

Tovább a teljes cikkre »

Nagy Szent Gergely Róma püspöke volt a Római birodalom széthullása utáni viharos 6. században. Kr. u. 590-ben választották a város püspökévé, amely titulus akkor már lényegesen többet jelentett püspökségnél, ezért nem anakronisztikus őt az egyik korai pápának sem nevezni. Kálvin, aki gyakran hivatkozott Gergelyre, azt írja: „maga a római püspök csak úgy állott mások fölött, amint alá is volt másoknak rendelve, kitűnik mégis, hogy mennyire nem tetszett Gergelynek ez az állapot, mert többször panaszkodik arról, hogy a püspökség szine alatt visszakerült ismét a világba és hogy jobban elfoglalják őt a földi gondok, mint amennyire valamikor a világi életben szolgált azoknak, s hogy ebben a tisztségben őt a zűrzavaros világi dolgok szinte agyonnyomják.” (A keresztyén vallás rendszere II, 411). Gergely imádkozó vezetőként hordozta ezt a felelősséget, alázatát pedig Krisztus példája motiválta. Írásai alapján Gergely egyértelműen hitte, hogy Krisztus áldozata a mi bűneink ára volt, a mi büntetésünket vette át.

Tovább a teljes cikkre »

A nyugati egyházatyák között óriásként emelkedik ki Aurelius Augusztinusz, a filozófusból és rétorból lett keresztény teológus, Hippó püspöke, akit szintén az egyház doktoraként szoktak emlegetni. Ambróziuszon keresztül tért meg Kr. u. 386-ban, Vallomásaiban részletesen számol be azokról a belső folyamatokról, amelyek a szívbeli megtérésre vezették. Katolikusok és protestánsok egyaránt nagy tisztelettel tekintenek rá, Augusztinusz jelentősége és hatása felbecsülhetetlen a nyugati teológia történetében. B. B. Warfield egyenesen azt mondja, hogy „a reformáció belső lényegét tekintve Augusztinusz kegyelemtanának győzelme volt Augusztinusz egyháztana felett”. Luther és Kálvin egyetlen egyházatyára sem hivatkoztak olyan gyakran, mint őrá. A hippói püspök egyértelműen hitte, hogy Krisztus a mi bűneink büntetését szenvedte el a kereszten.

Tovább a teljes cikkre »

A nemes római családból származó Ambróziusz (Szent Ambrus) hivatásos katonából lett Milánó püspökévé, és miután közfelkiáltással – és némiképp számára is váratlanul – püspökké választották, élete végéig hűségesen látta el szolgálatát. Ambróziusz határozott vezető volt, de nagy irgalommal fordult a bűnösökhöz, mert értette, hogy az apostoli tanításban erényeink alapja nem saját jóságunk, hanem a Krisztusban kapott kegyelem, azé, aki helyettünk bűnhődött a golgotai kereszten. Ambróziusz teológiai jelentőségét mutatja, hogy ő a nyugati egyház négy latin „doktorának” egyike. Ambróziusz igehirdetéseiben úgy próbálta elmagyarázni a keresztény hit lényegét, hogy az a római műveltségű hallgatóinak is könnyen megragadható legyen; így járult hozzá legismertebb katekumenének, Augusztinusznak a megtéréséhez is. Ambróziusz hitt a helyettes bűnhődés tanában.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum