A ‘kereszt’ címkével jelölt bejegyzések

Az egyház léte Dietrich Bonhoeffer szerint csak Krisztusban érthető meg. Az egyház lényege (Exit Kiadó, 2013) címmel megjelentetett előadássorozatának anyaga tanítványai jegyzetein keresztül maradt fenn, ezekből a jegyzetekből azonban mélyebben is megismerhető az a dinamikus egyházkép, melynek mozgásirányát a Sanctorum Communio, a Közösségben, a Követés és a Börtönlevelek is viszonylag jól megrajzolják. Bonhoeffer egyházképében a legfontosabb állandó elem a krisztológiai középpont: az egyház Krisztus teste. Ebből következik, hogy az egyház egybefonódik Krisztus helyettes áldozatával. Krisztus olyat tett, amire ember soha nem képes: átlépte az etikai felelősségvállalás átléphetetlen határát, hogy magára vegye a mi bűnösségünket és annak büntetését. Ez a határátlépés az egyház létének alapja.

Tovább a teljes cikkre »

Nem, nem bolondultam meg, eretnek sem lettem. Talán ha úgy mondom: je suis Christ, mindenki érti, mire gondolok. Ezt most nem polemikus  szándékkal, inkább elismerően írom: Charlie Hebdo kapcsán sokak számára megfoghatóvá vált, mit jelent azonosulni valakivel, aki nem mi vagyunk, sőt, akinek az életútja talán élesen különbözik is a miénktől. Ennek egy szélsőségesen individualista kultúrában nagy jelentősége van. Je suis Charlie azt jelenti: azonosulok Charlie-val. Charlie mostantól én vagyok. Engem bántottatok, amikor őt bántottátok. Az ő ügye az én ügyem. Amit Charlie tett, még ha nem is volt az enyém, magaménak tudom, amit ti tettetek Charlie-val, az szintén velem történt. Charlie és én mostantól egy vagyunk, és azt akarom, hogy így tekintsetek rám. Charlie nem hiába halt meg.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta nyugtalanít egy társadalmi jelenség, ami a teológiába is befurakodik. Ott van a világom kellős közepén, de csak ügyetlenül kerülgetem, mint kamasz fiú a házat, ahol a lány lakik, akinek nem mer szerelmet vallani. Vagy inkább olyan ez a dolog, mint egy felborzolt szőrű macska: megsimogatnám, de félek, belém mélyeszti a körmeit, vagy a szemembe kap. Igazából a mindent elárasztó je suis Charlie hitvallás miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálom szavakba önteni. A „sárlizás” a jéghegy csúcsa, a társadalmi tudattalanban hömpölygő érzetek láthatóvá válása; amiről írni akarok, az a mélyben zajló, komplexebb folyamat. Az áldozatkultusz kialakulása. Azé a jelenségé, amely a nyugati – elsősorban európai – társadalmak egyik sibbóletjévé kezd torzulni, és egy ideje a keresztény teológia sajátos újraértelmezését is generálja.

Tovább a teljes cikkre »

Az elmúlt években többen elmondtátok itt ezen a honlapon, hogy a homoszexuális vágy személyes kálváriátok, mégis Krisztust akarjátok követni engedelmességben, tisztaságban. Most hozzátok szeretnék fordulni egy C. S. Lewistól vett gondolat erejéig. A homoszexualitás témájában posztolt előző két írásom (ez és ez) elsősorban azoknak szólt, akik az egyházakon belül véleményformálók, döntéshozók vagy egyszerűen csak befolyásuk van, illetve azoknak, akik szeretnék kialakítani saját véleményüket ebben a borzasztó sok indulatot kavaró témában. Ez a poszt viszont kifejezetten nektek szól, akiket homoszexuálisoknak neveznek. Én nem szeretem ezt a szót, mert a szexuális orientáció mentén beskatulyáz benneteket, és szerintem ez helytelen, de a könnyebb kommunikáció kedvéért most nem térek el a szóhasználattól.

Tovább a teljes cikkre »

Nem is sejtettem, mennyire húsbavágó Luther híres különbségtétele a kereszt és a dicsőség teológusai között, amíg konfliktusokon és a saját szívem vizsgálatán keresztül Isten meg nem láttatta velem, hogy szinte minden erről szól a keresztény életben. Olyan ez a különbségtétel, mint az, hogy Magyarországon jobboldalon közlekedünk. Aki hosszabb angliai tartózkodás után jön haza, azonnal hozzá kell ehhez újra szoknia, különben össze fog ütközni másokkal. A két szabály egyszerre nem érvényesülhet: vagy a balodalon közlekedünk, vagy a jobboldalon. Ez a helyzet a kereszténységben is. Nem lehetünk egyszerre a dicsőség teológusai és a kereszt teológusai. A világból jőve ösztönösen a dicsőség teológusaiként akarunk viselkedni, emiatt aztán elkerülhetetlenek az ütközések, hacsak Isten át nem szoktat bennünket a másik oldalra. Nehéz dolog ez. És az benne a legnehezebb, hogy általában más kárán tanuljuk csak meg.

Tovább a teljes cikkre »

„Luther ezt állította egyszer: ’Te vagy a legnagyobb gyilkos, tolvaj, házasságtörő, istenkáromló, szentséggyalázó gazember!’ És ezt nem a kicsapongó X. Leó pápáról, nem is V. Károly császárról, még csak nem is önmagáról jelentette ki, hanem a Megfeszítettről. Ám utána nem fordult el, nem köpött a földre, hanem letérdelt előtte. Miért? Mert ezek Luther bűnei voltak: az övéi, az enyéim, mindannyiunkéi, mert az emberiségé gyűlik egybe Őbenne. ’Bűnné tette értünk.’ Benne mindnyájunk egész elveszettsége, és aki másképpen látja őt, hamisan látja.”

(Siegfried Kettling: Nem kérdett senki, akarok-e élni. Ford. Beluszky Tamás. Harmat, 1997, 94)

Mi lenne, ha a Krisztus eljövetelének célját idén az előfutárán keresztül próbálnánk megérteni? János evangélista napokra lebontva számol be Jézus krisztusi szolgálatának kezdeteiről. Ezekben a kezdetekben kulcsszerepe van a másik Jánosnak, a Keresztelőnek, aki kiáltó szóként jelenti be a Király jövetelét. Az evangélium első fejezetében a Keresztelőt arról faggatják a zsidó vallási vezetők, hogy ő-e a Krisztus. János ezt határozottan visszautasítja. A Krisztus nagyobb nála, ő még arra sem méltó, hogy a saruja szíját megoldja. Ő csak bejelenti a Király jövetelét, és felszólítja a népet, hogy álljanak készen a fogadására. Ahogy az evangélista János mondja, a Keresztelő rámutat a világosságra, de nem ő a világosság. A világosság a Logosz, a testet öltött Isten, a Krisztus.

Tovább a teljes cikkre »

„Hát tekints rá még egyszer, a megalázott Krisztusra! Milyen hatást vált ki belőled a látvány: nemde arra indít, hogy így vagy úgy, de hozzá hasonlóan akarj szenvedni, vagyis hogy tanúskodni akarj az igazságról, akár a szenvedést is kockáztatva? Ha lehet, felejtsd el egy pillanatra mindazt, amit tudsz róla, szakítsd ki magad abból a mégiscsak renyhe szokásból, ahogyan tudomással bírsz róla: tégy úgy, mintha megaláztatása történetét első ízben hallanád. Vagy azt gondolod, hogy képtelen vagy rá? Nos rendben, akkor máshogy segítünk magunkon: egy olyan gyermeket hívunk segítségül, akit még nem rontottak meg azzal, hogy mint valami egyszerű tananyagot, betaníttattak vele egy mondókát Jézus Krisztus szenvedéséről és haláláról, egy olyan gyereket, aki minderről most hall először, és figyeljük meg, milyen hatást vált ki belőle, ha vázoljuk neki a történetet.

Tovább a teljes cikkre »

Egy rossz főnök vagy egy részeges férj (esetleg zsémbes feleség) komoly kereszt lehet Jézus követője számára. Akinek mindkettő megadatik, az naponta két helyen is hordozza a keresztjét: a munkahelyén és odahaza is. Ha az illető valami kellemetlen betegséggel is együtt él, esetleg valamely múltbeli bűnének hosszú árnyéka követi, talán még egy feldolgozatlan trauma is kapcsolódik hozzá, a keresztje szinte elhordozhatatlanul súlyossá válik. Valahogy így szoktunk beszélni a kereszthordozásról, nem? A kellemetlen, megváltoztathatatlan helyzeteket nevezzük keresztnek, melyet egy ideig vagy egy életen át cipelnünk kell. A kereszt az elkerülhetetlen szenvedés, amellyel kénytelenek vagyunk naponta együtt élni. Ha keresztnek tekintjük a szenvedésünket, az valahogy mégis megszentelődik, a hozzá való viszonyunk megváltozik, tanítványságunk és formálódásunk részévé válik.

Tovább a teljes cikkre »

A Kolossé levélben Pál apostol azt írja: „Most örülök a tiértetek elviselt szenvedéseimnek, és testem elszenvedi mindazt, ami a Krisztus gyötrelmeiből még hátravan, az ő testéért, amely az egyház.” (Kol 1,24) Furcsa ez a mondat, hiszen Pál máshol Krisztus szenvedéseinek befejezett, elvégzett munkáját hangsúlyozza, melyhez nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni. A Kolossé levélben is éppen az az apostol egyik fő témája, hogy magában Krisztusban és az ő kereszten bemutatott áldozatában van a teljesség (pl. Kol 2,11-15). Miért írja akkor itt mégis azt, hogy hátravan még valami Krisztus gyötrelmeiből?

Tovább a teljes cikkre »

Elsőéves egyetemistaként sokat gondolkodtam azon, vajon mit is jelent kereszténynek lenni, és mi is az evangélium, amiben elvileg hiszek. Nem voltam tudatlan, rengeteg tanítást kaptam Istenről, Jézusról, Isten haragjáról, bűnről, bűnbocsánatról, a Szentlélek erejéről, Isten országáról, helyreállításról, gyógyulásról, Isten atyai szívéről, szenvedésről, önmegtagadásról, énigenlésről, szeretetről, újjászületésről, mennyországról és pokolról. Ezek azonban ahelyett, hogy szerves egységbe rendeződtek volna, inkább egymásnak feszültek és rendre kioltották egymást. Nem kérdőjeleztem meg, hogy az evangélium igaz, de egyre kevésbé értettem, hogy mi is az. Nem kételkedtem a megtérésem valódiságában, ahhoz túlságosan mély megtapasztalás volt, de a fejemben egyre nagyobb volt a köd és a zűrzavar. Isten kegyelméből ekkor került a kezembe John Stott The Cross of Christ (Krisztus keresztje) című könyve.

Tovább a teljes cikkre »

4.1. ÚJ KRISZTOLÓGIAI SZITUÁCIÓ. 1943. április 30-án Bonhoeffer ezt írta barátjának a börtönből: „…teológiai gondolataimon és azok konzekvenciáin csodálkoznál, talán meg is ijesztenének, emiatt hiányzol a legjobban, mert egyébként nem tudok kivel beszélni erről úgy, hogy az a gondolataim tisztázásában segítsen”. Ez az első alkalom, hogy említést tesz a kereszténység vallástalan értelmezéséről, és a fenti mondat több dolgot is jól érzékeltet Bonhoeffer lelkületéből: 1. tisztában volt azzal, hogy a teológiában új vizekre evezett, 2. nem az újítás szándéka, hanem a felelős kérdésfelvetés vezette, 3. érezte a veszélyét annak, hogy gondolatait a szentek közösségétől távol fogalmazza meg.

Tovább a teljes cikkre »

A keresztény hit összetett dolog. Gazdagsága felmérhetetlen, mélysége kikutathatatlan, magassága elérhetetlen, szélességét nem tudjuk átfogni. A keresztény hit számos ponton ütközik más világnézetekkel, mindig vitába száll az uralkodó korszellemmel, rengeteg etikai kérdést vet fel, és sok tekintetben emészthetetlen még a keresztények számára is. Nagy a kísértés, hogy a keresztény hitről beszélve újból és újból azokat a kérdéseket állítsuk a középpontba, amelyek a világ szemében botrányosak, vagy azokat, amelyek bennünket ejtenek zavarba, amelyekkel kapcsolatban a hitünk válaszokat keres, vagy amelyekről mi, keresztények is vitát folytatunk egymással. Hajlamosak vagyunk arra is, hogy a hitünk helyett inkább a hitünk következményeiről vitatkozzunk.

Tovább a teljes cikkre »

„Mi is a helyzet a Teremtő haragjával és szeretetével, igazságával és irgalmával? Hogyan viszonyul e két véglet egymáshoz? …Az egyik oldalon a Gondviselő áll, a másikon az ember. Isten szent haragjában lesújt ránk, ám tettét a szeretet irányítja. Önmagára emel kezet! Ez a kereszt legfontosabb jelentése. Rajta, bűneinken teljesedik be az ítélet. Ha azt kérdezzük, mennyire veszi komolyan az Úr vétkünket, a Messiás meggyötört, összevert, véres testére kell tekintenünk. Koncentrációs táborban sem bánhatnának el kegyetlenebbül valakivel. ’Mert a bűn zsoldja a halál’ (Róm 6,23). Másrészt hogy Isten szeretetéből valamit is megértsünk, meg kell állnunk e rejtély előtt: szabadulásunkért önmagát vádolja. Ez a kereszt kifürkészhetetlen titka. ’Deus contra Deum – mondta Luther –, Isten Isten ellen.’”

(Részlet Siegfried Kettling Nem kérdett senki, akarok-e élni c. könyvéből.)

A cambridge-i Tyndale House egy árverésen nemrég hozzájutott az ún. Müncheni Talmud egyik ritka facsimile kiadásához. A Müncheni Talmud a Babilóniai Talmud legrégibb fennmaradt kiadása, valamikor 1342-ben vetették papírra, és mindössze négyszáz utánnyomott példány van belőle. Azért különösen értékes, mert a későbbi nyomtatott változatokból kimaradtak bizonyos részletek, melyeket a Müncheni Talmud még tartalmaz. Ezek a részletek elsősorban Jézusra vonatkoznak. A Tyndale House rabbinikus irodalommal foglalkozó kutatóprofesszora, David Instone-Brewer érdekes tanulmányt közölt az egyik ilyen részlettel kapcsolatban. A Tyndale House nemrég néhány perces kisfilmet is készített, melyben Instone-Brewer Peter J. Williams-nek magyarázza a Müncheni Talmud Jézusra vonatkozó részletének jelentőségét. Nem kizárt, hogy Jézus kivégzésével kapcsolatban az egyik legrégibb hagyományról van szó, mely az evangéliumoktól függetlenül – ráadásul a vádlók oldaláról – erősíti meg az evangéliumok beszámolóját.

Tovább a teljes cikkre »

Van bolond bölcsesség és van bölcs bolondság. A bolond bölcsesség az, amelyik magabiztosan kijelenti, hogy „nincs Isten”. A bolond bölcsesség az is, amelyik keményen dolgozik, hogy egy nap elégedetten hátradőlve szemlélhesse alkotását, nem tudva, hogy még aznap éjjel elkérik a lelkét. A bolond bölcsesség saját magától felfuvalkodva figyelmen kívül hagyja az intést, ezért vágóhídra induló bárányként téved a gonoszok útjára és az idegen nők karjaiba, vagy akár a farizeusok közé. A bolond bölcsesség mindig a maga útját tartja helyesnek, de amikor kisiklik, mégis az Úr ellen zúgolódik. A bolond bölcsesség saját hagyományait állítja Isten igéje helyére, de még azokat is önkényesen értelmezi. Vak, de nem látja saját vakságát. A bolond bölcsesség talán hallgatja Jézus szavait, időnként el is hiszi, amit mond, de meg már nem cselekszi. Olyan, mint a tengerparti homokra épített ház, amit az első cunami elsodor.

Tovább a teljes cikkre »

Pál apostol szerint Isten Krisztusban választott ki bennünket magának (Ef 1,4). A kiválasztás elválaszthatatlan tehát a megváltástól. Isten Jézus Krisztus által üdvözíti minden választottját. Ez bibliai tény, nincs mit vitatkozni rajta. Nem is erről szeretnék most írni, hanem arról, hogy vajon szükségszerű volt-e Krisztus kereszthalála a megváltáshoz. Történhetett volna-e másképp?

A kérdés nem az, hogy Istennek meg kellett-e váltania bennünket. Nem kellett. Ilyen értelemben nem volt szükségszerű Krisztus eljövetele és kereszthalála. Semmiféle külső törvény nem kényszerítette Istent arra, hogy megváltson bűnös embereket. Egyedül saját végzése és kegyelme indította arra, hogy kinyújtsa megmentő kezét felénk (Ef 1,5-6).

Tovább a teljes cikkre »

Időnként az a kívülállók benyomása rólunk, keresztényekről, hogy nem férünk a bőrünkbe. Olyanok vagyunk, mint a hajnalban az arcba szálló legyek: szemtelenül és hivatlanul a képükbe tolakodunk, és újra és újra elmondjuk nekik azt, amire ők egyáltalán nem kiváncsiak. A mondanivalónk érdektelen ugyan a számukra, viszont a nyugalmuk megzavarására tökéletesen alkalmasak vagyunk.

Nem akarok mentséggel szolgálni az alkalmatlan, bölcstelen és rosszul értelmezett keresztény tanúskodás számára. Inkább azt szeretném megválaszolni, miért érzik közülünk sokan azt, hogy joguk van a határátlépésre, akár az alkalmatlan, bölcstelen, rosszul értelmezett tanúskodásra is (amire egyébként nincs jogunk). Egyetlen oka van ennek: a keresztények olyan jó hírről tudnak, amit mindenáron meg akarnak osztani másokkal! Néha akár bénán és kontraproduktívan is.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum