A ‘kereszt’ címkével jelölt bejegyzések

Vajon hogy gondolkodtak Krisztus haláláról a Kr. u. 4. századi Jeruzsálemben, abban a városban, ahol az első keresztény gyülekezet létrejött? Betekintést nyújtanak ebbe Jeruzsálemi (Szent) Kürillosz püspök kateketikai beszédei. Kürilloszt Kr. u. 350-ben választották meg a jeruzsálemi gyülekezet püspökének. Az akkor dúló viták ellenére Kürillosz írásai nem polemikus, hanem inkább pásztori jellegűek. Tizennyolc kateketikai beszéde a keresztelendőket készíti fel a keresztségre, a hit alapjait magyarázza el nekik, ezért különösen fontos számunkra, amikor Krisztus keresztjének a jelentőségére tér rá. Kürillosz hangsúlyozza, hogy Isten emberré lett, és „az Úrnak szenvednie kellett értünk” (Jeruzsálemi Szent Kürillosz beszédei, 178). Szenvedése helyettes bűnhődés volt, a mi bűneink büntetését vette magára, amikor a golgotai kereszten megfeszítették.

Tovább a teljes cikkre »

A Kr. u. 4. század egyik latin püspöke volt Poitiers-i Hilarius. Feleségével és lányával együtt tért keresztény hitre, majd részben filozófiai tudása és retorikai képességei miatt az ariánus viták kellős közepén (350-ben) nevezték ki Poitiers (Potavium) püspökévé. Az ortodoxia védelmében végzett munkájáért az „ariánusok kalapácsa” (Malleus Arianorum) nevet kapta, hiszen nem csak írásaival, de meggyőződéséért vállalt száműzetésével is megmutatta, mennyire fontos számára a Szentháromság tana. Hilarius nem csak hitt a Fiú értünk vállalt helyettes bűnhődésében, de azt is igyekezett tisztázni, hogy ez hogyan érinti isteni természetét. Hilarius újabb fontos tanúja annak, hogy a tan nem a késő középkor teológiai újítása, hanem kezdettől a keresztény teológia központi igazsága.

Tovább a teljes cikkre »

Ha valakit az eddigi idézetek nem győztek meg arról, hogy a helyettes bűnhődés tana jelen van az egyház legkorábbi időszakában, tehát nem Anzelm vagy a reformátorok újítása, az olvassa el, mit mond Krisztus haláláról Caesareai Euszebiosz, a korai kereszténység vitathatatlanul legfontosabb egyháztörténésze! Euszebiosz felszabadított rabszolgából lett Caesarea püspöke, valamint Nagy Konstantin császár tanácsadója. Órigenészt tekintette legfontosabb mesterének, aki szintén Caesareában szolgált egy ideig. Euszebiosz aláírta a Niceai zsinat hitvallását, noha később Athanasziosz ellenfeleként lépett fel a Tiroszi zsinaton, amit jogosan róhatunk fel neki. A megváltás kérdésében azonban nem érte bírálat, hiszen Euszebiosz azt tanította, amit ortodox elődei és kortársai is: Jézus Krisztus halála helyettes bűnhődés volt.

Tovább a teljes cikkre »

Cyprianus Karthágó püspöke volt a Kr. u. 3. században, ő az egyik legjelentősebb afrikai egyházatya és latin teológus Augusztinusz előtt. Cyprianus írásaira erős biblicizmus jellemző, könyveiben folyamatosan szentírási idézetekkel támasztja alá mondanivalóját, az idézetek akár 80-90 százalékát is kiteszik írásainak. Cyprianus általában gyakorlati témákat tárgyal, mint az egyház egysége, az üldözések idején elbukottak visszafogadása, és a keresztény élet számos kérdése, ami abban az időben foglalkoztatta a hívőket. Gyakorlatias hangsúlyai ellenére Cyprianus műveiben is találunk egyértelmű utalásokat arra, hogy Krisztus halálát helyettes bűnhődésnek tartotta. Nézzünk meg néhány példát!

Tovább a teljes cikkre »

Tertullianus a 2-3. század fordulóján élt egyházatya, akitől jelentős mennyiségű írás maradt fenn, és aki a római egyházzal való szakítása és a montanista mozgalommal való kacérkodása ellenére éppen montanista időszakában írta több kiváló könyvét az egyetemes keresztény hit védelmében (például Markion tanításai ellen írt négy könyvét). Tertullianust csodálta Cyprianus és Augusztinusz, Lerinumi Vince a legkiválóbbnak tartotta a latin és görög szerzők között. Tertullianus számos témát ölel fel az apostoli hagyománytól a keresztségen és az imádkozáson át a keresztény asszonyoktól elvárt viselkedésig, Krisztus váltsághalála nem tartozott az általa részletesen tárgyalt témák közé. Ennek ellenére több alkalommal bepillantást nyerhetünk abba, hogy a karthágói egyházatya hogyan értette Krisztus halálát, és az alábbi idézetekből láthatjuk, hogy azt helyettes bűnhődésnek tartotta: Krisztus a mi bűneink átkát vette magára, amikor az Atya mint igaz Bíró általa békélt meg velünk, törvényszegőkkel.

Tovább a teljes cikkre »

Lyoni (Lugdunumi) Irenaeus a korai egyház egyik legismertebb teológusa és apologétája. Polükarposz tanítványa volt, aki ismerte János apostolt, így mindössze két generációnyi távolság választotta el az apostoloktól. Legismertebb műve Az eretnekek ellen (Advesus Haereses), amelyben a gnoszticizmus tanaival szemben képviseli az apostoli hagyományt. A megváltás leírására Irenaeus használta először a recapitulatio kifejezést. A kifejezés arra utal, hogy Isten Krisztussal (a második Ádámmal) újrakezdte, amit (az első) Ádám elrontott, a megváltásban Krisztus engedelmessége hozza helyre az első ember engedetlenségét. Ezt a megváltás-felfogást időnként szembeállítják a helyettes bűnhődés tanával, de a szembeállítás nem csak felesleges, hanem Irenaeus esetében tökéletesen téves is, hiszen a lyoni püspök egyértelműen hitt abban, hogy Jézus a mi bűneink büntetését szenvedte el, engesztelő áldozatként, amely megbékéltet bennünket Istennel.

Tovább a teljes cikkre »

Szardeszi Melitón gondolatai következnek a helyettes bűnhődésről. Szardesz városának keresztény gyülekezetéről már a Jelenések könyvében is olvasunk, ez az a gyülekezet, amelynek Krisztus azt mondja: „Ébredj fel!” (Jel 3,2) Ennek a „haldokló” gyülekezetnek volt néhány évtizeddel később püspöke Melitón, aki a fennmaradt írásai alapján kiváló retorikai képességgel hirdette az evangéliumot és buzdította gyülekezetét Krisztus követésére. Fontos a témánk szempontjából, hogy legismertebb műve, a Kr. u. 166 körül született Húsvéti homíliája, a Krisztus általi megváltást a zsidó páskaünnep képeivel mondja el. Az 1940-ben megtalált igehirdetés (és egyéb fennmaradt töredékek) azt igazolják, hogy Melitón – az eddig megvizsgált korai egyházatyákhoz hasonlóan – Krisztus váltsághalálát helyettes bűnhődésként értelmezte. Nézzünk meg néhány idézetet ennek alátámasztására.

Tovább a teljes cikkre »

Hogy a helyettes bűnhődés megfelelő leírása-e Krisztus megváltó munkájának, azt a Szentírásnak kell eldöntenie. Véleményem szerint a tan nem csak biblikus, de a vele szembeni kétely az evangélium központi igazságát kérdőjelezi meg. Ebben a sorozatban azonban nem a tan szentírási alapjait akarom megmutatni, hanem csak azt szeretném bizonyítani, hogy a helyettes bűnhődésben az egyházatyák is hittek, vagyis nem igaz, hogy a tan Anzelm vagy a reformátorok teológiai újítása lett volna. Jusztinosszal folytatom a sort, aki Rómában élő filozófus volt, keresztény hitre tért, és Kr. u. 165-ben mártírhalált halt a hitéért. Három műve maradt fenn: két Apológia, amelyeket a keresztény hit védelmében vetett papír(usz)ra, és egy dialógusként megírt mű, a Párbeszéd a zsidó Trifónnal. Utóbbi írásában egyértelmű igazolást látunk arra, hogy a második századi keresztény filozófus a bűneink átkaként elszenvedett helyettes bűnhődésként értelmezte Jézus váltsághalálát.

Tovább a teljes cikkre »

A Kr. u. 2. század keresztény irodalmának egyik gyöngyszeme a Diognétoszhoz írt levél. A szerzője egy bizonyos Mathetesz; a neve egyszerűen Tanítványt jelent, egyébként semmit nem tudunk róla. A levél egy Diognétosz nevű embernek szól, aki szerette volna megismerni a keresztények vallását: „miféle istenben hisznek, őt hogyan szolgálják”, és „miért nem azonos a keresztény vallás a zsidókéval”. Ebből a levélből származik a híres részlet, amely úgy kezdődik: „A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet megkülönböztetni a többi embertől.” A keresztények egyéb módon megmutatkozó másságát hangsúlyozó levélből – sok más értékes részlet mellett – az is kiderül, hogy a Tanítvány Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezte.

Tovább a teljes cikkre »

Bár elterjedt nézet, mégis egyértelmű tévedés, hogy a helyettes bűnhődés tana Anzelm vagy a reformátorok újítása volna. A rendkívül szűkös források ellenére jó okkal hihetjük, ahogy az előző posztokban megmutattam, hogy a helyettes bűnhődésben hitt Római Kelemen, Antiókhiai Ignatiosz és Szmirnai Polükarposz, három ismert apostoli atya. A sort folytatva Barnabás levelében is ugyanezt fogjuk most látni (és még messze a sor vége!). A Barnabás-levél egy valamikor Kr. u. 70-135 között született írás, amely a korai keresztények között nagy népszerűségnek örvendett. Barnabás neve alatt maradt fenn, de kutatók szerint inkább egy alexandriai zsidó szerzőtől származik, aki azt igyekszik számtalan példával igazolni, hogy az Ószövetség Krisztusról szól. Az időnként elrugaszkodott allegorizálásba is hajló fejtegetések a szerző szándéka szerint azt illusztrálják, hogy a zsidók nem értették meg az áldozatok, az étkezési törvények, a körülmetélkedés és a szombat valódi jelentését, hiszen ezek Krisztusra mutatnak. Ahogy a levél szerzője az Ószövetség tipológiai jelentőségének példáit veszi sorra, nyilvánvalóvá válik, hogy a megváltást Krisztus helyettes bűnhődéseként értelmezi. Két hosszabb szakaszt nézzünk meg, ahol ezt láthatjuk.

Tovább a teljes cikkre »

Azt kérem, hogy most minden olvasóm figyeljen, mert a lényegről lesz szó. Hitünk misztériumáról, a mi Urunk Jézus Krisztus kereszthaláláról. Hagyományosan, évszázadokon keresztül úgy értettük Jézus halálát, hogy ő a mi bűneink jogos büntetését kapta meg, hogy nekünk Istennel békességünk lehessen. Ezt nevezik a helyettes bűnhődés tanának. A helyettes bűnhődés tana az evangélium szíve, a tannal szembeni kétely azonban újra és újra felüti a fejét. A helyettes bűnhődéssel szemben az egyik legfőbb ellenvetés a mai korban az, hogy a megváltásnak ez a magyarázata Istent „vérszomjas szörnyetegnek” mutatja, aki saját Fiát „kínozza”, holott az Atya meg tudna bocsátani vérontás nélkül is; neki nincs szüksége elégtételre, hiszen ő a szeretet. Egy régen megcáfolt, de Gustaf Aulén Christus Victor c. könyve óta sokak által felmelegített feloldása a „problémának” az, hogy Isten valójában a Sátánnak fizetett váltságdíjat, nem saját igazságának. Isten arcát csúfítja el – mondják nekünk –, ha úgy ábrázoljuk a szeretet Istenét, mint akinek elégtételre van szüksége, és ezt éppen a Fián veszi rajtunk. Nem, Isten szeretet, Isten nem vár elégtételt! – halljuk egy ideje liberális és progresszív teológusoktól, és időnként már az evangéliumi mozgalmon belül is. Mit felelhetünk erre?

Tovább a teljes cikkre »

A megváltásban mint helyettes bűnhődésben hitt Polükarposz, szmirnai püspök is. Polükarposz nem csak ismerte Antiókhiai Ignatioszt, akitől az előző posztban idéztem, de Ignatiosz az egyik levelét éppen neki írta. A szmirnai püspök is mártírhalált halt, a prokonzul jelenlétében máglyán égették meg valamikor a Kr. u. 2. sz. közepén, 86 éves korában. Polükarposz minden valószínűség szerint ismerte János apostolt is, aki az első század végén halhatott meg. A vértanúságáról fennmaradt aktában Polükarposz azt mondja az őt elítélő kormányzónak: „Ideig-óráig égő és rövid idő multán kialvó tűzzel fenyegetsz. Nem ismered ugyanis a jövendő ítéletet és az örök büntetés tüzét, mely az istentelenekre vár.” (Vanyó L.: Vértanúakták és szenvedéstörténetek, 49.) Polükarposz hitt Isten büntető ítéletében, és abban is, hogy Krisztus éppen azért szenvedett, hogy a benne való hit által ne kelljen a bűneinkért nekünk elszenvedni ezt a büntetést.

Tovább a teljes cikkre »

A helyettes bűnhődés tana (tehát az, hogy Jézus a kereszten a bűneink jogos büntetését szenvedte el) markánsan jelen van az egyházatyák írásaiban. Előző posztomban Római Kelemen korinthusiaknak írt levelével támasztottam ezt alá, ebben a posztban egy másik apostoli atya következik: Antiókhiai Ignatiosz. Ignatiosz az antiókhiai gyülekezet püspöke volt, Kr. u. 112-ben szenvedett mártírhalált Trajanus római császár uralkodása tizennegyedik évében. Fogságba vitele közben írta hét levelét, amelyek fennmaradtak tőle. Ezekben elsősorban a közösségi élettel kapcsolatos kérdésekben tanácsolja a megszólított gyülekezeteket (illetve az egyik levélben személyesen Polükarposz szmirnai püspököt). Amikor érintőlegesen a megváltás témája is szóba kerül, láthatjuk, hogy Ignatiosz hitt a helyettes bűnhődés tanában.

Tovább a teljes cikkre »

Még egy poszt erejéig a Pride témájánál és Balavány Gyuri cikkénél maradok, mert egy fontos gondolatot szeretnék megfogalmazni a Pride és a szégyen kapcsolatáról. A szégyenérzet az egyik kulcsa a jelenség megértésének, és annak, miért rendkívül káros az, ha a homoszexuális vágyakkal élőket azonosítjuk a vágyaikkal. A szégyen abban különbözik a bűntudattól, hogy a szégyen esetében a jellemhibánkat a személyiségünk részének gondoljuk, ahelyett hogy azt éppen a személyiségünket romboló, attól valahogy idegen erőnek tartanánk. A szégyent azért nehéz feloldani, mert az teljes egészében rólunk szól. Ha én vagyok szégyellnivaló, nem a bűnöm, akkor nincs mit tenni. Akkor nincs kiút. Illetve van: átforgathatom a szégyent büszkeséggé. Lelkigondozók előtt ismert jelenség, hogy az az ember, aki huzamosabb ideig szégyent él át, egy ponton úgy dönthet, hogy a szégyent büszkeséggé alakítja és ellentámadásba megy át. Felvállalja a szégyenét és azokat szégyeníti meg, akik őt megszégyenítették.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyház léte Dietrich Bonhoeffer szerint csak Krisztusban érthető meg. Az egyház lényege (Exit Kiadó, 2013) címmel megjelentetett előadássorozatának anyaga tanítványai jegyzetein keresztül maradt fenn, ezekből a jegyzetekből azonban mélyebben is megismerhető az a dinamikus egyházkép, melynek mozgásirányát a Sanctorum Communio, a Közösségben, a Követés és a Börtönlevelek is viszonylag jól megrajzolják. Bonhoeffer egyházképében a legfontosabb állandó elem a krisztológiai középpont: az egyház Krisztus teste. Ebből következik, hogy az egyház egybefonódik Krisztus helyettes áldozatával. Krisztus olyat tett, amire ember soha nem képes: átlépte az etikai felelősségvállalás átléphetetlen határát, hogy magára vegye a mi bűnösségünket és annak büntetését. Ez a határátlépés az egyház létének alapja.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum