A ‘Kevin Vanhoozer’ címkével jelölt bejegyzések

Vanhoozer még egy gondolatát szeretném röviden megemlíteni az isteni impassibilitás kapcsán, ami nem más, mint a mediális vagy középige analógiája Isten érzelmeinek leírásában. Az impassibilitás kapcsán szóba került már, hogy a tan szerint Isten nem lehet egy cselekvés elszenvedője. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy Istent nem lehet szenvedő szerkezetbe tenni, illetve cselekvését nem fejezhetjük ki passzív igenemben. Szenvedő igealakoknál az alany a cselekvés elszenvedője, tehát az, akivel a cselekvés történik, aki ki van téve a cselekvésnek. Istent viszont nem éri – nem érheti – semmi, ami nem változatlan belső lényének akarata és elgondolása szerint való. Ebből vajon az következik, hogy Isten minden cselekvése csak aktív igenemben mondható el? Nem feltétlenül. Vanhoozer szerint van egy harmadik lehetőség is: a középige.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző részben különbséget tettem három latin szó, a passio, az affectio és az emotio között. A klasszikus ortodoxia hívei, akik Istent impassibilisnek tekintették, a passio és affectio kettősében gondolkodtak. Isten haragját, féltékenységét, szomorúságát, örömét az affectio kategóriájába sorolták, és azért nem tekintették passiónak ezeket a megnyilvánulásokat, mert Isten nem meggondolás nélkül elszenvedte ezeket, hanem akaratlagosan és meggondoltan, belső lényének változatlanságában mozdult azok irányába. A kérdés most az, hogy vajon hogyan egyeztethető össze ez a régi különbségtétel az érzelmekről (emotio) szóló modern gondolatokkal. Vanhoozer ennek tisztázásában is bölcs vezetőnk lehet.

Tovább a teljes cikkre »

Isten impassibilitása a görög apatheia szó fordítása, mindkettő arra utal, hogy Istenben nincs passio vagy pathosz, azaz szenvedély vagy szenvedés. A sztoikusok szerint a bölcs ember apathes, azaz szenvtelen, a tökéletes Isten sem lehet másmilyen. Philón tagadta, hogy Isten alá volna vetve az emberi lélekre jellemző szenvedélyeknek, szerinte minden erre utaló bibliai kifejezés antropomorfizmus, képies beszéd. De vajon megáll-e ez az elképzelés az isteni önkinyilatkoztatás fényében? Lehet-e azt mondani, különösen a bibliai történetek intenzív isteni megnyilvánulásait látva, hogy a Biblia Istene a lénye mélyén szenvtelen? Ha igen, milyen értelemben az? Ha nem, akkor viszont hogy került a keresztény teológiába ez a mai szemmel nézve kissé furcsa tan?

Tovább a teljes cikkre »

Ha az ember felüt egy hagyományos dogmatika tankönyvet, nem kell sokáig lapozgatnia benne, hogy eljusson Isten attribútumaiig, azon belül pedig Isten szenvedélymentességének – latin szóval Isten impassibilitásának – tanáig. A kifejezésben könnyen észrevehetjük a passió és a passzív szavakat. A tan valamilyen formában azt a korai keresztény meggyőződést foglalja össze, hogy Isten nem lehet egy cselekvés elszenvedője. Isten nem tud szenvedni, nem lehet szenvedő szerkezetben, nem kerülhet külső hatás alá, nem irányíthatják szenvedélyek. A hagyományos dogmatikák leszögezték, hogy mivel Isten változás nélküli, ezért szenvedélymentes is: képtelen arra, hogy egy cselekvés elszenvedője legyen. A tan nagyon régi, átvészelte a reformáció teológiai „tisztogatását” is, megtaláljuk mind a katolikus, mind a protestáns dogmatikákban.

Tovább a teljes cikkre »

A teológus furcsa szerepben van, mert egyrészt olyan tudományt képvisel, amely talán nem is tudomány, hanem – nézőponttól függően – annál sokkal kevesebb, vagy éppen sokkal több (szerintem az utóbbi). Másrészt a teológus mégis az egészet akarja átfogni, hiszen a filozófiához hasonlóan a valóságnak nem csak egy szelete érdekli, hanem az egész. Ezért a teológusok határvidékeken mozognak, sőt, bejárják az összes „országot”. A teológusoknak szinte minden tudományággal kapcsolatuk van, és ez a kapcsolat nem is mindig felhőtlen. A tudományok általában idegenként – néha agresszorként, máskor ügyefogyott koloncként – tekintenek a teológiára. A teológusok időnként okot adnak mindkettőre, de sokszor csak a dolgukat végzik, és a szerepük generálja a konfliktust. A teológusé sajátos pozíció, melynek izgalmát és feszültségeit magam is átélem. Kevin Vanhoozer egyik találó metaforája segített jobban megértenem ezt a különös szerepet.

Tovább a teljes cikkre »

A Biblia nem csak emberi szerzők szava, hanem Isten szava is, ezért az előző bejegyzésben megfogalmazott gondolatokat más szempontból is meg kell vizsgálnunk. Emberi szerzők esetében a kommunikáció igazságigénye az illokúcióban és a szöveg szintjén található. Különösen igaz ez a narratív szövegekre, melyekben a történet igazságát és a kommunikációs szándékot magában a történetben – a történet egészében – találjuk, az illokúció a cselekmény dramaturgiájából, finom utalásokból, arányokból és árnyalatokból, ismétlésekből, szembeállításokból, valamint a végkifejletből derül ki. Tehát emberi szerzők esetében a szöveg igazságigényét a szerző szándéka (az illokúció) határozza meg, ezt a szándékot pedig a szöveg szintjén ismerjük meg. A Bibliával kapcsolatban azonban szóba kell hoznunk egy másik dimenziót is. Ha a Biblia szerzője az emberi szerzők mögött végső soron maga Isten, vajon hol jelentkezik Isten illokúciós cselekedete?

Tovább a teljes cikkre »

A könyvek mindig sokat adtak nekem. Másodikos koromban toporzékoltam, hogy el kell olvasnom a Bogáncsot, de aztán nagyon tetszett, azt hiszem, akkor szerettem meg az olvasást. Azóta minden könyv egy-egy ablak, mely izgalmas, új világokat nyit meg előttem. A nehéz olvasmányokat kihívásként fogom fel. Ha elkezdek egy könyvet, ritkán fordul elő, hogy nem fejezem be. Szeretem a mély gondolatokat, talán emiatt fárasztanak viszont a túlzottan gyakorlatias könyvek, melyeknek nem látom az elméleti megalapozottságát. Az olvasás egyébként is időigényes, ezért imádkozva választom ki az olvasmányaimat. Próbálok egészséges étrendet kialakítani, melyben van helye a tanulásnak, a szolgálatnak, a lelki épülésnek és a pihenésnek. Összeszedtem azokat a könyveket a teológia, a spiritualitás és a kultúra területéről, melyek 2011-ben a legjobban tetszettek.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben a szerző analógiájának előnyeiről és veszélyeiről írtam Isten és a világ kapcsolatában. A Pál által használt iparművészeti metaforához hasonlóan az irodalmi metafora is kockázatokat rejt magában, de Isten mindenütt (és mindenkor) jelenvalóságának problémájához és a megtestesüléshez új módon közelít. További távlatokat nyithat meg a teológiai gondolkodás előtt, ha megvizsgáljuk, hogy a szerző analógiájában pontosan mit jelent a szerző uralma az alkotása felett. Az analogia auctoris Isten szuverén uralmát ugyanolyan erőteljesen ábrázolja, mint a fazekas-edény hasonlat, de tisztázásra szorul, hogy milyen irodalmi felfogás jellemzi a szerző és a karakterek közötti kapcsolatot. Vajon lehetséges valódi interakció a karakterek és a szerző, a véges szabadsággal rendelkező teremtmények és a végtelen szabadsággal bíró Teremtő között? Előfordulhat, hogy a szereplők visszautasítják a szerző autoritását, és felülírják az ő akaratát? Gyakorolhat hatást a szerző által megalkotott világ magára a szerzőre? Másszóval: a szerző és a szereplők kapcsolata vajon monologikus vagy dialogikus kapcsolat?

Tovább a teljes cikkre »

Isten és a világ kapcsolata felfoghatatlan misztérium, igazán csak metaforákkal tudunk beszélni róla. Pál például a fazekas-edény metaforát használja. „Mondhatja-e alkotójának az alkotás: ’Miért formáltál engem ilyenre?’ Nincs-e hatalma a fazekasnak az agyagon, hogy ugyanabból az agyagból az egyik edényt díszessé, a másikat pedig közönségessé formálja?” (Róm 9,21) A képben érzékelhető ontológiai szakadék van az alkotó és az alkotás, a fazekas és az edény között. Az edény teljes mértékben a fazekas szándékától függ. Az agyag nem tervezi meg önmagát, nem létezik a fazekas terve és formáló keze nélkül. Az alkotás az alkotó műve, olyan lesz, amilyenre az alkotó alkotja őt: hosszúkás, lapos, kicsi, nagy, göcsörtös, díszes, egyszerű, bonyolult, agyagszínű vagy mázas. A létbeli szakadék miatt abszurd a gondolat – ebben a metaforában legalábbis –, hogy az alkotás megkérdőjelezze alkotója szándékait.

Tovább a teljes cikkre »

A Szentháromságról szóló teológiai munkák egyik nagy kérdése, hogy milyen viszony áll fenn a bibliai üdvtörténetből megismerhető Szentháromság (üdvtörténeti Szentháromság) és az örökkévalóságban létező Szentháromság (immanens Szentháromság) között. Isten háromságként jelentette ki magát a mi történelmünkben: az Atya elküldte a Fiút, hogy megváltson bennünket, és elküldte a Lelket, hogy összekössön bennünket a Fiúval. De vajon Isten az üdvtörténet előtt (az üdvtörténettől függetlenül) is olyan, amilyennek az üdvtörténetben mutatkozik? Az örökkévalóságban is az üdvtörténetből megismerhető viszonyok léteznek a Szentháromság személyei között? Vajon mi a kapcsolat az üdvtörténeti Szentháromság és az immanens Szentháromság között?

Tovább a teljes cikkre »

Karl Barth vonakodott attól, hogy Isten igéjét azonosítsa a Biblia szövegével. Hitte, hogy Isten megszólal a Biblia szövege által, de úgy vélte, hogy Isten szabadságát korlátozná, ha igéjét hozzákötné egy könyv rögzített szövegéhez. Isten igéje az, amikor Isten szól, és mivel Isten akkor és ott szólal meg, amikor és ahol akar, igéje nem lehet egy puszta szöveg, melyet az ember birtokol és olvasva vagy olvasatlanul a polcra tesz. Isten igéje szabad, mert Isten maga szabad. Ha a Bibliát neveznénk Isten igéjének, melynek Isten a szerzője, Isten szabadságát kérdőjeleznénk meg. Isten megszólal a Biblián keresztül, de a csukott Biblia Barth szerint nem Isten igéje (Kirchliche Dogmatik, I/2).

Tovább a teljes cikkre »

Charles Malik szenvedélyesen hitt az egyetemek társadalom- és kultúraformáló szerepében, és ebből kifolyólag abban is, hogy a keresztények nem mondhatnak le az egyetemek világnézeti kritikájáról és befolyásolásáról. Ez a meggyőződése nem csak közéleti felelősségvállalásából következett, hanem megtérés-teológiájából is. Malik féloldalasnak tartotta azt a megtérést, amely nem formálja át egyben a gondolkodást is, és féloldalasnak tartotta azt a tanítványságot, melybe nem tartozik bele a körülöttünk lévő világ befolyásolása. Meggyőződéssel vallotta, hogy a Szentlélek az értelmünket is meg akarja változtatni, és arra tanít, hogy ne csak teljes lelkünkkel, de teljes elménkkel is szeressük Istent.

Tovább a teljes cikkre »

Az elmúlt két évben is sok érdekes, izgalmas és hasznos könyvet olvastam. Néhányat ezek közül minden évben csokorba gyűjtök. Tavaly ez elmaradt, mert Amerikában voltam, ezért most 2009. és 2010. legjobb olvasmányaiból egyszerre fogok szemezgetni. (Most először a Divinity-n!)

1. Szépirodalmi olvasmányaim közül egyértelműen Mikszáth A fekete város c. regénye volt a legjobb. Gyönyörű nyelvezete, lélekelemzései, természetes bölcsessége megmelengette a szívemet, főleg úgy, hogy nagyon távol voltam szülőföldemtől.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum