A ‘konzervatív’ címkével jelölt bejegyzések

A képmutatás üzenete néha erőteljesebb, mint az igazságé. Ezt mi, keresztények sajnos nagyon jól tudjuk, hiszen sok száz év képmutatásának fizetjük az árát, és még sokáig fizetni is fogjuk. A jó hír az, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiken a következetlenségeket behajtják, és amikor a hazugságra vetül a képmutatás árnya, az igazság akár nyerhet is. Épp valami ilyesmi történik most, ahogy kutatásokból sorra kiderül: a progresszív elit (vagy legalábbis annak nagy része) messze nem a szerint a morális vízió szerint él, amiért a nyilvánosság előtt harcol. A szexualitással kapcsolatos progresszív morális vízió lényegét abban foglalhatnánk össze, hogy a szex legyen az önkifejezés egyéni döntése, nem pedig társadalmi konvenciók rabja, ahogy az régen – a kereszténység sötét időszakában – volt, amikor a szexet a heteroszexuális házasság normatív keretén belülre korlátozták. Ez a vízió földcsuszamlásszerű változásokat hozott a nyugati társadalmakban, de éppen a progresszív elit köreiben nem akkorát, mint amilyenre gondolnánk.

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Tovább a teljes cikkre »

A homofób, szexista, xenofób, rasszista szavakkal kifejezett morális ítéleteket általában baloldali, liberális gondolkodású emberek fogalmazzák meg. A szavak helytelenítik és megbélyegzik a homoszexuálisokkal, a nőkkel, az idegenekkel és a más bőrszínűekkel szembeni megkülönböztető, igazságtalan, méltánytalan bánásmódot és attitűdöt. A nyugati értelemben vett baloldali és liberális emberek erkölcsi érzéke különösen ki van hegyezve arra is, ha valakit fizikailag bántanak. Ha egy liberális baloldali olvassa most ezt a cikket, talán nem is érti, mit kell ezen kiemelni. Az erőszak elítélése annyira fontos része a liberális erkölcsnek, hogy a moralitást gyakran egyetlen egyszerű kérdésre redukálják: okoz-e valakinek sérelmet vagy sem? Ha nem, akkor a cselekedet morális, ha igen, akkor semmi sem igazolhatja. Vajon miért érzik konzervatív értékrendű emberek borzasztó leegyszerűsítőnek ezeket a morális ítéleteket? És vajon miért tartják liberális baloldaliak erkölcstelennek a konzervatívokat, amikor ők nem hajlandóak ebben az egyszerű koordinátarendszerben látni a világot?

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy Donald Trump győzelme a vidéki Amerika dühös válasza arra a növekvő intenzitású, agresszív kulturkampfra, amellyel a progresszív társadalommérnökök az elmúlt években bontogatták az általuk mélyen megvetett hagyományos amerikai világot. Ez a diagnózis számos további kérdést vet fel, amelyek közül a legizgalmasabb számomra az, hogy vajon ez a lázadás pusztán egy haldokló kultúra utolsó visszavágása-e, mint amilyenek a pogánylázadások voltak a kereszténység felvétele után, vagy éppen azt bizonyítja, hogy a konzervativizmus az alappozíció, nem a progresszió. Máshogy kérdezve: vajon az emberiség történetében a progresszió a szükségszerű, vagy az állandóság, vagy esetleg egyik sem?

Tovább a teljes cikkre »

Konzervatív kutatóknak többféle oka is lehet arra, hogy bizalommal közelítsenek egy bibliai szöveghez. A legnyilvánvalóbb ok az, hogy a Szentlélektől sugalmazott szövegnek tekintik, ezért úgy gondolják, hogy Isten megvédte a tévedéstől (vö. Mindig igazat mond a Biblia?). A bizalomhoz azonban általában nincs szükség még erre a hermeneutikai kiindulópontra sem, néha elég pusztán azt feltételezni, hogy a szerző nem mond ellent önmagának egy adott szakaszon belül, vagy ha mégis, akkor a  megteremtett feszültéggel retorikai vagy egyéb célja van. Jó példa erre az 1 Sámuel 15, ahol először azt olvassuk, hogy Isten megbánta, hogy királlyá tette Sault (11), utána pedig azt, hogy Isten nem bán meg semmit, mert nem ember, hogy megbánjon valamit (29).

Tovább a teljes cikkre »

A kritikai és a konzervatív bibliaértelmezés közötti különbség sokszor egyszerű hermeneutikai döntésen múlik: bizalommal vagy bizalmatlanul közelítünk a szöveghez? Olyan ez, mint egy váltóállítás: a kezdeti döntés határozza meg a végeredményt, ahova megérkezünk. A hermeneutikai döntések soha nem semleges térben történnek, hanem emberek által, akik mindig előfeltevésekkel közelednek az írott szövegekhez. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a kritikai megközelítés alapvetően a bizalmatlanság hermeneutikája, a konzervatív megközelítés pedig a bizalomé. Az életben persze a bizalomnak és a bizalmatlanságnak is megvan a helye, csak nem mindegy, mikor melyik vezet közelebb az igazsághoz. Hadd mutassam meg a különbséget egy konkrét példa, a Zsidókhoz írt levél 9. részének 3-4. verse alapján.

Tovább a teljes cikkre »

Az American Journal of Political Science szaklapban néhány éve megjelent egy tanulmány, amelyre azóta tudományos publikációk hosszú sora hivatkozott, és alapként szolgált számos értelmiségi vitában. A harminc évet átölelő kutatás a politikai preferencia és a lelki alkat közötti korrelációt vizsgálta, és arra az eredményre jutott, hogy a konzervatív politikai attitűd és az autoriter lelki alkat között genetikai okokra visszavezethető korreláció van, míg a szociálisan alkalmazkodó lelki alkat inkább a liberális politikai attitűddel rendelkezőkre jellemző. Sokak intuícióját igazolta ez a felfedezés, és megerősítette a média által sugallt képet is. A publikációban történt azonban egy kis malőr, amire tavaly derült fény, és amit méltán lehet történelmi tévedésnek nevezni.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos különbségre szeretnék T. S. Eliot segítségével rámutatni. Eliotra bélyegként került a mondat, amit megtérése után nem sokkal esszéi nézőpontjáról mondott: „irodalomban klasszicista, politikában királypárti, vallás tekintetében anglo-katolikus”. Sokak számára a keresztény Eliot ezzel a politikai konzervativizmus megtestesítője lett. Hagyománytisztelő imázsát a Notes Toward the Definition of Culture (magyar kiadásban: A kultúra meghatározása) és The Idea of a Christian Society c. könyvei is erősítették. Az irodalomról, politikáról és vallásról szóló provokatív mondatát Eliot azonban később bánta, mert helytelenül valamiféle avítt konzervatívként skatulyázta be őt. „A kritikus kritikája” c. 1961-es esszéjében elmesélte a mondat hátterét, és azt is, mi volt belőle fiatalos dogmatizmus és mi maradandó meggyőződés (Káosz a rendben. Szent István Társulat, 514-515). A lényeg: bár elszakadt az avant-garde modernizmustól, melynek maga is ikonja volt, Eliot nem konzervatív, hanem ortodox lett. Keresztény. A különbség nem jelentéktelen.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum