A ‘Krisztus halála’ címkével jelölt bejegyzések

Szegény Canterbury Anzelm most már állandó projekciós felületté vált a helyettes bűnhődés kritikusai számára. Gustaf Aulén 1931-es tézise óta szinte mantraként emlegetik, hogy a kereszt értelmezésében Szent Anzelmnél romlott el minden, ő hozott be olyan jogi értelmezési keretet ebbe a témába, amely félrevitte a teológiai gondolkodást, majd a reformátorok révén az egész protestáns gondolkodást is megfertőzte. A mantra szerint Anzelm előtt a megváltásról személyesebb, szeretetteljesebb, biblikusabb keretben tanítottak, a fő ellenség nem Isten merev igazságossága, hanem a Sátán volt, akinek a hatalma alá kerültünk, és akinek a hatalmából Krisztus kiszabadított bennünket. Anzelm térítette el ezt azzal, hogy saját korának rojalista és hűbéri viszonyrendszerét rávetítette Isten és az ember kapcsolatára is.

Tovább a teljes cikkre »

Az a tanítás, hogy Krisztus a mi jogos büntetésünket magára vállalva halt meg helyettünk, nem az evangéliumi kereszténység találmánya, nem is a reformátoroké, nem is az egyházatyáké, de még csak nem is az apostoloké. A helyettes bűnhődés motívuma gazdag előképekben átjárja az egész Ószövetséget. Az ószövetségi előképek mintául szolgálnak az új szövetség valósága számára: Krisztus értünk kiontott vérének jelentését ezek az előképek mutatják meg. Amit az előképek ábrázoltak, az valósult meg Krisztusban, amikor eljött, hogy az életét adja értünk. Az alábbiakban egy helyen is olvasható az erről szóló sorozat.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos észben tartanunk, hogy amikor a helyettes bűnhődés ószövetségi előképeiről beszélünk, olyan paradigmákról van szó, amelyek archetipikus szinten strukturálták a zsidók gondolkodását, és ezeket az archetipikus mintákat maga Isten égette a közösségi tudatukba és kollektív tudattalanjukba. Az édeni bőrruha, amellyel Isten befedezte az ember szégyenét, évezredekre bevéste az ember szívébe a helyettes áldozat szükségességét. Ábrahám és Izsák útja a Mórijjá hegyére olyan titkot rejtett, amelyre minden zsidó rácsodálkozott. A páskabárány, amelynek a vére megvédte az izráelieket az ítélettől, minden évben emlékeztette a zsidókat, hogy élet kiontása ad nekik életet. A két kecskebak, amely a nagy engesztelés napján elhárította Isten haragját, megtanította a zsidókat arra, hogy vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. A vétekáldozatból tudták, hogy a bűn áthárítása lehetséges. Az Úr Szolgájának különös prófétai képe előre jelezte, hogy a békességükért valaki bűnhődni fog.

Tovább a teljes cikkre »

Minden zsidó tudta, hogy a bűneiért vétekáldozatot kell bemutania. Egyetlen bűn sem maradhatott Izráelben befedezetlenül. Amikor Isten kihozta népét Egyiptomból és szövetségre lépett vele, parancsolatokat és rendelkezéseket adott. Azt ígérte, hogy Izráellel lesz, de egyben nyilvánvalóvá tette, hogy ő szent Isten, aki nem hagyja a bűnt büntetlenül (2Móz 20,1-17). A nép pedig felfogta, hogy Jahve jelenléte nem csak csodálatos kiváltság, de halálos veszély is számára. „Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. Látva mindezt, a nép reszketni kezdett, és távolabbra állt.” (2Móz 20,18) Ekkor szólt az ÚR Mózeshez: „Mondd el Izráel fiainak, hogy mi történjék akkor, ha valaki nem szándékosan vétkezik az ÚRnak valamelyik tilalma ellen, és azok közül csak egyet is áthág.” (3Móz 4,1-2) A megoldás a rendszeres vétekáldozat volt, amely lehetővé tette, hogy Izráel az ÚR szövetségi szeretetében élhessen.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor az egyházatyák a Fiú halálának értelméről gondolkodtak, gyakran fordultak az Ószövetség egyik legfélelmesebb történetéhez, ahhoz, amelyben Isten próbára teszi Ábrahámot. Az 1Móz 22-ben olvassuk, hogy Isten Izsák feláldozására kéri az idősödő pátriárkát, majd az utolsó pillanatban egy kost ad a fiú helyett áldozatnak. Évezredek óta sejtjük, hogy valami mélységesen mély titok lappang annak a napnak a történéseiben. Kierkegaard álneves szerzője – Johannes de Silentio – is ezen elmélkedett, amikor a hit lényegét akarta megragadni. „Minél öregebb lett, gondolatai annál inkább szálltak vissza ehhez a történethez; lelkesedése mind hatalmasabb lett, és mégis mind kevésbé értette a történetet. Végül mindennél fontosabb lett számára.” (Félelem és reszketés. Európa, 14) A Mórijjá hegyén lezajlott esemény annyira megrendítő, annyira titokzatos, annyira zavarba ejtő, hogy méltán vált a festészet egyik visszatérő témájává is. Caravaggiótól Rembrandtig, Michelangelótól Brunelleschiig, Pedro Orrentétől William Blake-ig, Jan Victorstól Mark Chagallig sokan megfestették már a történetet, és biztosan nem ők lesznek az utolsók. (Az illusztráció részlet Lőrincze Miklós tusrajzából.)

Tovább a teljes cikkre »

A mózesi törvénynek volt egy kiemelten fontos rendelkezése: az engesztelés napja. Ez az ünnep Mózes harmadik könyvében van leírva, annak is a közepén, jelezve az ünnep fontosságát. Mózes harmadik könyve azt a kérdést válaszolja meg, hogy hogyan tud Isten együtt élni a bűnös néppel, amellyel szövetségre lépett. A könyv felsorolja az áldozatokat, amelyeket a népnek be kell mutatnia (1-7. rész), papokat rendel számukra, akik közbenjárnak a népért (8-10. rész), törvényeket ad nekik, hogy mit tegyenek a tisztátalanságokkal (11-15. rész), és részletes rendelkezéseket ad nekik arra, hogy hogy éljenek „papok királyságaként” az Úr földjén (17-27). A könyv centrumában azonban a nagy engesztelési ünnep, a Jóm Há-Kippúrím áll (16. rész). Az ünnep rendelkezése arról szól, hogy a főpapnak évente egyszer be kell mennie a szentek szentjébe, hogy egy kecskebak vérével engesztelést szerezzen a nép bűneiért, és a táboron kívüli pusztába ki kell hajtani egy másik kecskebakot, hogy jelképesen magával vigye oda Izráel vétkét. Az engesztelési ünnep fontos előképe Krisztus helyettes bűnhődésének.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor az egyházatyák Krisztus haláláról írnak, az egyik leggyakrabban használt előkép számukra a páskabárány. Ez nem véletlen, hiszen az Újszövetség is párhuzamot von a páska ünnepe és a passiótörténet között, előbbit magyarázó keretként használva az utóbbihoz. Pál explicit módon kimondja: „a mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, már megáldoztatott” (1Kor 5,7b). Görögül: τὸ πάσχα ἡμῶν ἐτύθη Χριστός. Krisztus a mi páskabárányunk, akit a zsidó rendelkezés szerint évente megölt páskabárányhoz hasonlóan megöltek áldozatként. A páskabárány rendelkezése tehát előképe Krisztus halálának. Ha meg akarjuk érteni, hogy Krisztus miért halt meg, vissza kell mennünk Mózes második könyvének 12. részéhez, ahol a páskabárányról szóló rendelkezés először elhangzik.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor az egyházatyák Jézus Krisztus halálát helyettes bűnhődésként értelmezték (l. itt), az apostoli tanításra hivatkoztak. Azért értelmezték a Megváltó halálát a bűneink büntetésének elhordozásaként, mert ezt olvasták az apostolok írásaiban, és ezt olvasták azokban az ószövetségi iratokban is, amelyek az apostolok teológiáját meghatározták. Az apostolok nem légüres térben értelmezték Jézus halálát, hanem azoknak az ószövetségi előképeknek a fényében, amelyekre Jézus is felhívta a figyelmüket a feltámadása után, amikor „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve megmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt” (Lk 24,27), és „megnyitotta az értelmüket, hogy értsék az Írásokat” (Lk 24,45), amelyek az ő szenvedéséről előre szóltak. Néhány most következő bejegyzésben szeretnék én is megmutatni fontos ószövetségi előképeket, amelyek a helyettes bűnhődésről szóló apostoli tanítás alapjául szolgáltak. Kezdjük a bőrruhával.

Tovább a teljes cikkre »

A Krisztus engesztelő áldozatáról szóló modern teológiai vitákban meghatározó szerepet töltött be Gustaf Aulén 1931-es Christus Victor c. könyve. A svéd teológus történeti-teológiai elemzése mindössze 159 oldal, mégis megkerülhetetlenné vált, mert az addig megszokott két modell – az Anzelmnek tulajdonított „objektív” és az Abelardnak tulajdonított „szubjektív” modell – mellé helyezett egy harmadikat, amelyet „klasszikus” modellnek nevezett el, mert az egyház korai időszakához kapcsolta ennek dominanciáját. Aulén hatására sokan ma is a „klasszikus” modellhez való visszatérést sürgetik a protestantizmust jellemző „objektív” modellel szemben, amely a megváltás jogi aspektusára helyezi a hangsúlyt. Ebben a cikkben röviden bemutatom Aulén tézisét, majd ugyanilyen tömören összefoglalom a tézissel kapcsolatos kritikámat is.

Tovább a teljes cikkre »

Ebben a sorozatban egyetlen állítást bizonyítottam: a helyettes bűnhődés tana nem a középkori teológia újítása, hanem kezdettől dominánsan és általánosan jelen van az egyházatyák teológiájában. Nem állítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana az egyházatyák bizonyságtételén nyugodna, sem azt, hogy az egyházatyák megváltás-teológiája mindenben azonos lett volna, azt meg pláne nem, hogy mindenben igazuk lenne. Számomra az apostoli tanítás a teológia normája – a norma normans, ahogy a reformátorok nevezték –, nem az egyházatyák írásai. Ettől még komoly súlya van az egyházatyák álláspontjának, különösen, ha azt a Szentírásra alapozzák. Azt egyelőre nem bizonyítottam, hogy a helyettes bűnhődés tana apostoli tanítás, arra azonban elegendő bizonyítékkal szolgáltam, hogy az egyházatyák így gondolták. Huszonkilenc plusz egy példával támasztottam alá, hogy a helyettes bűnhődés korai, katolikus (egyetemes) és ortodox tan, amely folyamatosan jelen volt és általános elfogadottságot élvezett az egyház korai időszakában. Az alábbi harminc tanúról van szó:

Tovább a teljes cikkre »

A középkori teológia legjelentősebb alakja Augusztinusz után kétségkívül Aquinói Szent Tamás (1225-1274) volt, legalábbis a kereszténység nyugati felében. Nekünk, protestánsoknak, vannak problémáink azzal a teológiai építménnyel, amelyet Tamás a keresztény hittartalom és az arisztotelészi filozófia ötvözetéből állított össze, hiszen a reformáció a Tamás utáni skolasztika logikai útvesztőiből tért vissza a Szentírás egyszerűségéhez és belső rendszeréhez. Azonban Aquinói Szent Tamás egyik lelkes huszadik századi tanulmányozója éppen az az R. C. Sproul volt, akinél a mi korunkban nem sokan tettek többet a reformátori teológia népszerűsítéséért. Aquinói Szent Tamást egyetlen okból idézem most meg: Krisztus halálát ő, a katolikus teológia egyik legnagyobbja is helyettes bűnhődésként értelmezte. Legyen ez bónuszként az egyházatyákról szóló sorozat harmincadik, utolsó utáni része.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyházatyák sorát Hitvalló Maximosszal zárom, aki a Kr. u. 7. században végezte szolgálatát. Maximosz elsősorban arról ismert, hogy a Kalcedóni hitvallás fényében értelmezte Krisztus kettős természetét, és szembeszállt a monotheléták tanításával, akik Krisztusban csak egy akaratot láttak. Maximosznak a császár parancsára kitépették a nyelvét és levágták jobb kezét, hogy se beszélni, se írni ne tudjon, ezért nevezte őt az utókor Hitvallónak. Maximosz szerint Krisztus szenvedésének megváltó célja volt: „azért szenvedett a Megváltó, ’hogy egybegyűjtse az Isten szétszóródott gyermekeit’” (Isten a szeretet: Válogatás Szent Maximosz Hitvallló műveiből, 71). Bár teológiája középpontjában nem Krisztus halálának értelmezése áll, írásaiból arra következtethetünk, hogy a bűn és a gonosz rabságából való megváltásunk alapját ő is a helyettes bűnhődésben látta.

Tovább a teljes cikkre »

Nemsokára a sorozat végéhez érünk, de még pár egyházatya következik. A Kr. u. 5. és 6. század fordulóján élt Ruspei (Szent) Fulgentius. Fabius Claudius Gordianus Fulgentius néven karthágói nemesi családban született, de amikor a Szentírás tanulmányozása és Augusztinusz hatására megtért, lemondott egész vagyonáról, és imádkozó szerzetesi életre szánta magát. Ezt csak részben sikerült megvalósítania, mert Kr. u. 507-ben Ruspe püspökévé nevezték ki. Ruspéból az ariánusokkal való vitái miatt a vandálok egy időre száműzetésbe kényszerítették, onnan visszatérve azonban folytathatta igehirdetői szolgálatát. Nagy hatású prédikációiból kiderül, hogy Fulgentius is helyettes bűnhődésként értelmezte Krisztus kereszthalálát.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző posztban említett Nüsszai Gergely a Kr. u. 4. század teológusa volt, de okkal hagytam őt ki, amikor a másik két kappadókiai egyházatya (Nagy Baszileiosz és Nazianzoszi Gergely) nézeteit mutattam be. Nüsszai Gergely ugyanis az a görög nyelvű egyházatya, akit G. Aulén Christus Victor c. művében a „váltságdíj-elmélet” legfontosabb képviselőjének nevez. Aulén szerint Nüsszai Gergely azt tanította, hogy Isten a Sátánnak fizetett váltságdíjat, amikor Krisztus meghalt a kereszten, és ez volt (Aulén szerint) a „klasszikus” nézet, amelyet aztán felváltott a nyugati teológiában a helyettes bűnhődés jogi hangsúlyának dominanciája. Az eddigi posztok alapján remélem, mindenkinek világos, hogy Aulén sokat idézett (egyébként viszont meglepően rövid és alig dokumentált) történeti rekonstrukciója ebben a formában tarthatatlan. Azonban eljött az ideje, hogy Nüsszai Gergelyt is szemügyre vegyük, és megvizsgáljuk, vajon az ő tanítása valóban szembemegy-e a helyettes bűnhődés tanával.

Tovább a teljes cikkre »

Szeveroszt a Kr. u. 6. század elején Antiókhia pátriárkájává választották. Onnan később száműzték, a pátriárka Egyiptomban talált menedéket, ott is halt meg. Szeverosz monofüzita volt, de annak nem szélsőséges formájában. Elutasította Krisztus kettős természetének kalcedóni definícióját, de az eutükhiánusokkal sem értett egyet, akik Krisztus két természetének „elegyedését” vallották. Szeverosz írásai szír nyelven maradtak fenn, kivéve egy homíliát, amely Nüsszai Gergely művei között görögül maradt ránk, és egy nemrég felfedezett katéna-részletet, amely szír nyelven már ismert volt. Szeverosz hitt abban, hogy Krisztus a mi bűneink büntetéseként áldozta fel magát értünk.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum