A ‘Luther’ címkével jelölt bejegyzések

A patrisztikus és a pietista exegézis elveinek vázlatos bemutatása után hadd mondjak néhány hasonlóan vázlatos gondolatot a reformátori exegézis alapelveiről is – elsősorban Gerald Bray Biblical Interpretation: Past and Present c. tankönyve alapján. Megint két rövid bejegyzés következik: először Luther, utána Kálvin fő írásmagyarázati elveit mutatom be. A két legismertebb reformátor megközelítése a reformáció két legfontosabb teológiai irányzata – a református és az evangélikus exegetikai hagyomány – alapvető hasonlóságaira és különbözőségeire is rámutat. Bray Luther írásmagyarázati elveit három pontban foglalja össze.

Tovább a teljes cikkre »

A bűn olyan, mint a szakáll, mondta Luther. Ma megborotválkozunk, az állunk tiszta és sima lesz, de a szőr holnap megint elkezd nőni, megint meg kell borotválkoznunk, aztán holnapután is, és ez így megy életünk végéig. Az a bűn természete, hogy állandóan nő, vagy nőne bennünk, ha hagynánk. Nem tudjuk gyökerestül kitépni, újra és újra megjelenik, ezért újra és újra le kell vágnunk. A bűnnel való harc rendszeres és ismétlődő. Ha azt gondoljuk, hogy egyszer s mindenkorra le tudunk számolni vele, becsapjunk és nevetségessé tesszük magunkat.

Tovább a teljes cikkre »

A Prédikátor szerint a könyvek írásának nincs vége. Én ezt egyáltalán nem bánom, főleg mert úgy tűnik, a könyvek írásának sincs vége. Ami persze azt a kísértést hozza magával, hogy az új jó könyvek miatt a régi jó könyveket el se olvassuk. Ennek a kísértésnek idén sikerült ellenállnom, több régi könyvet is felfedeztem, vagy újra fedeztem. Volt olyan kötet, amit már többedszer olvastam el, mégis újszerűnek és érdekesnek találtam. Úgyhogy jelentem: nem csak a könyvek írásának, de olvasásának sincsen vége, nálam legalábbis biztosan nem! Inkább a bőség zavarában szenvedek, amikor a szokásos hármas felosztás (teológia, spiritualitás, kultúra) szerint megpróbálom összeszedni a legjobb 2014-es olvasmányaimat.

Tovább a teljes cikkre »

Az erosz és agapé nygreni szembeállításának nem a teremtés élvezete az egyetlen áldozata. Nygren antitézisének másik problémás területe az Isten iránti szeretet kérdése. Vajon szerethetjük-e Istent az ő értékéért, vagy pusztán csak elfogadhatjuk (és továbbadhatjuk) az ő irántunk való szeretetét? Luther és Augusztinusz mást-mást tanítottak az Isten és a felebarát iránti szeretet kapcsolatáról. Nygren egyértelműen Luther mellett és a kontemplatív hagyománnyal szemben foglalt állást. A kereszténység középpontjában szerinte nem a mi Isten iránti szeretetünk áll, hanem az ő irántunk való szeretete. A kereszténység nem felkapaszkodás, hanem leereszkedés. Nem az ember útja Istenhez, hanem Isten útja az emberhez. A kapcsolat nem Isten „magasságában” a hozzá felemelkedő emberen keresztül, hanem az ember „mélységében” a hozzá leereszkedő Isten által jön létre. A megváltás folyamata mindig lefelé irányul. Ez igaz a mi szeretetünkre is. A felebaráti szeretet az isteni agapé továbbadása. Istent akkor szeretjük, ha az ő agapéjával szeretünk másokat. Más szóval: az erosznak még az Istennel való kapcsolatunkban sincs helye. Az egyetlen szeretet az, amelyik értéket teremt szeretete tárgyában.

Tovább a teljes cikkre »

Blaise Pascal szerint „az igazi vallásnak nélkülözhetetlen jele, hogy szeretetre kötelez Isten iránt”. De vajon lehet-e Isten iránti közvetlen szeretetről beszélni, vagy az Isten iránti szeretetet csak közvetve vagyunk képesek gyakorolni? Jézus kettős parancsban foglalta össze az egész törvény tanítását: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,36-40) A középkor torz kegyességi gyakorlataira reagálva a protestantizmus hagyományosan bizalmatlanná vált az Isten iránti szeretettel kapcsolatban. Természetesen nem abban az értelemben, hogy tagadta volna annak fontosságát, hanem abban az értelemben, hogy megkérdőjelezte annak közvetlenségét.

Tovább a teljes cikkre »

Luther szerint három episztemológiai világosság van: a természet világossága, a kegyelem világossága és a dicsőség világossága. A természet világossága az a világosság, mely minden ember számára rendelkezésre áll. Ennél a világosságnál sokféle bölcsességre eljuthatunk, de ez a fény túlságosan messzire nem vezet bennünket, részben végességünk, részben értelmünk bukottsága miatt. A természet fényénél a legfontosabb dolgok – mint például Isten szándékai, vagy Isten igazságossága – felfoghatatlanok maradnak számunkra. „Kicsoda az ember Istenhez képest?!” – kérdezi Luther A szolgai akarat (Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium, 1996, 228) c. könyvében. Végtelen a különbség, és ez a kontraszt különösen akkor kirívó, amikor az ember mégis veszi magának a bátorságot, hogy pusztán a természet fényénél Isten cselekedetei felett ítéletet mondjon.

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásom alanyának Luther Mártont választottam (tavaly C. S. Lewisról beszéltem, tavalyelőtt Athanaszioszról). Ha Luther nem lett volna, valószínűleg én is egészen más ember lennék, és a világ kereszténysége is teljesen más képet mutatna. Luther megítélése természetesen azon múlik, hogy hogyan viszonyulunk az akkori egyházi hatalmak igazságigényéhez, valamint az egyház és a Biblia kapcsolatához. A tizenhatodik századi viszonyok fényében én egyértelműen Luther mellett állok (legalábbis ami a legfontosabb kérdéseket, a Szentírás tekintélyét és a hit általi megigazulást illeti), és hálás vagyok Istennek azért, ami ezen a kissé bumfordi német szerzetesen keresztül történt. Ha valakit érdekel, itt meghallgathatja az előadásomat. Nem kerülöm meg sem a rázós kérdéseket (pl. Luther kirohanását a lázongó parasztok és a zsidók ellen), sem Luther vulgáris megnyilvánulásait. A összkép (remélem) mégis pozitív lett.

Észrevettem, hogy a kultúra változásaival együtt szép lassan az én olvasási szokásaim is megváltoztak. Nem olvasok kevesebbet, mint régen, az elolvasott könyveim száma viszont éves szinten nagyjából felére csökkent a tíz évvel ezelőttihez képest. Ennek egyetlen magyarázata van: az internet. A nyomtatott könyveket ma is kiemelten kezelem, szeretem a szagukat, szeretem, hogy lapozhatok bennük, tisztelem a mögöttük álló sok-sok munkát, de anélkül, hogy erről tudatosan döntöttem volna, az olvasmányaim komoly százalékát ma már az online cikkek és blogbejegyzések teszik ki. Korábbi évekhez hasonlóan most is összeszedtem azokat a könyveket, amelyek a teológia, a spiritualitás és a kultúra területén fontosak voltak számomra.

Tovább a teljes cikkre »

Luther Márton Szentírásról alkotott képe nem mindenben egyezett a svájci reformátorokével, elég csak a Jakab levelével kapcsolatos gyanakvására gondolni. Ellentétben a héber Bibliát és a huszonhét újszövetségi könyvet fenntartások nélkül elfogadó Bullingerrel, Luther számára a kánon legfőbb kritériuma az volt, hogy mi „hirdeti Krisztust”. A különbséget mégsem szabad eltúlozni. Luther és a svájciak csak a kánon meghatározásának módjában tértek el, abban nem, hogy a Szentírást Isten igéjének tartották-e. A Szentírás (azok a könyvek, melyek a kánonhoz tartoznak) a német reformátor számára is Isten igéje volt. Nem véletlen, hogy wartburgi „fogságát” azzal töltötte, hogy a Bibliát német nyelvre fordítsa. Luther sokat beszélt Isten cselekvő igéjéről, és azt a Szentírással illetve a Szentírás hirdetésével azonosította. Nézzünk néhány rövid szemelvényt.

Tovább a teljes cikkre »

Nem is sejtettem, mennyire húsbavágó Luther híres különbségtétele a kereszt és a dicsőség teológusai között, amíg konfliktusokon és a saját szívem vizsgálatán keresztül Isten meg nem láttatta velem, hogy szinte minden erről szól a keresztény életben. Olyan ez a különbségtétel, mint az, hogy Magyarországon jobboldalon közlekedünk. Aki hosszabb angliai tartózkodás után jön haza, azonnal hozzá kell ehhez újra szoknia, különben össze fog ütközni másokkal. A két szabály egyszerre nem érvényesülhet: vagy a balodalon közlekedünk, vagy a jobboldalon. Ez a helyzet a kereszténységben is. Nem lehetünk egyszerre a dicsőség teológusai és a kereszt teológusai. A világból jőve ösztönösen a dicsőség teológusaiként akarunk viselkedni, emiatt aztán elkerülhetetlenek az ütközések, hacsak Isten át nem szoktat bennünket a másik oldalra. Nehéz dolog ez. És az benne a legnehezebb, hogy általában más kárán tanuljuk csak meg.

Tovább a teljes cikkre »

„Luther ezt állította egyszer: ’Te vagy a legnagyobb gyilkos, tolvaj, házasságtörő, istenkáromló, szentséggyalázó gazember!’ És ezt nem a kicsapongó X. Leó pápáról, nem is V. Károly császárról, még csak nem is önmagáról jelentette ki, hanem a Megfeszítettről. Ám utána nem fordult el, nem köpött a földre, hanem letérdelt előtte. Miért? Mert ezek Luther bűnei voltak: az övéi, az enyéim, mindannyiunkéi, mert az emberiségé gyűlik egybe Őbenne. ’Bűnné tette értünk.’ Benne mindnyájunk egész elveszettsége, és aki másképpen látja őt, hamisan látja.”

(Siegfried Kettling: Nem kérdett senki, akarok-e élni. Ford. Beluszky Tamás. Harmat, 1997, 94)

A Biblia tekintélyének helyreállítása mellett a reformátorok egyik legfontosabb tanítása az volt, hogy a bűnös ember hit által igazul meg, nem cselekedetekből, nem is fokozatos megszentelődés által, hanem Krisztus neki tulajdonított igazságáért. A megigazulás tehát különbözik a megszentelődéstől. Aki Krisztusba veti a hitét, az mint egy kabátot magára veszi Krisztus igazságát, ahogy Krisztus is magára vette az ő bűneit. Csere történik: a mi bűneink átkát Krisztus kapta, Krisztus igazságának áldását pedig mi kapjuk. Ez extra nos (rajtunk kívüli) igazság, tehát nem belénk oltják, hanem nekünk tulajdonítják, mégpedig azáltal, hogy Krisztusban vagyunk. Van belénk oltott igazság is (újjászületés, megszentelődés), de az Istennel való békességünk alapja Krisztus nekünk tulajdonított igazsága, nem a belénk oltott kegyelem.

Tovább a teljes cikkre »

Három évvel a 95 tétel kiszögezése után Luther néhány kérdésről radikálisabban gondolkodott, mint 1517-ben. Ezek közé tartozott a pápaság intézménye. Akit egyáltalán nem izgat a kérdés, hogy a római pápa vajon Krisztus népének főpásztora-e (mondjuk mert azt gondolja, hogy természetesen nem, vagy mert nem is kérdés számára, hogy az), annak is érdemes beleolvasni a levélbe, amit 1520-ban Luther Márton A keresztyén ember szabadsága c. könyve előszavaként küldött X. Leó pápának. Ebben a levélben Luther meglepően tisztelettudóan ír X. Leó személyéről. Babilon Dánielének, valamint feddhetetlen és becsületes embernek nevezi őt, ami a Borgiákat követő időszakban nem kis bók, bár talán a léc sem volt éppen magasra téve. Luther ugyanakkor kemény szavakkal bírálja a pápai intézményt, mely szerinte Leó pápa üdvösségét is veszélybe sodorja. Hangsúlyozza, hogy nem Leó pápa személyét támadja, sőt, felebaráti szeretettől vezetve figyelmezteti őt a veszélyre, amit pozíciója, a Római Szék jelent számára és Krisztus egész népe számára. Álljon itt most néhány bekezdés az ominózus levélből.

Tovább a teljes cikkre »

„Rettentő durva tévedései voltak a pápaságnak. Akkor még nem ragyogott az evangélium fénye.” (Virág Jenő: Luther Márton önmagáról. Ordass Lajos Baráti Kör, 1988, 45)

„Én, dr. Luther Márton, bizony megöltem volna magamat, ha nem jelent volna meg az evangélium világossága.” (Uo., 67)

„Az evangélium ügyéért való munkámba Isten észrevétlenül sodort bele. Ha előre láttam volna, amit már megtapasztaltam, soha sem tudott volna engem erre rávenni. De Isten bölcsebb, mint az ember… Ő adjon kegyelmet továbbra is.” (Uo., 175)

Érdekes füzetecskét olvastam nemrég Martyn Lloyd-Jones velszi lelkésztől, aki az elmúlt század ötvenes éveiben London egyik legnépszerűbb igehirdetőjének számított (Emil Brunner svájci teológus kora legnagyszerűbb prédikátorának nevezte). Lloyd-Jones a szélesebb publikum előtt annakidején egyrészt markáns evangéliumi nézeteivel, másrészt az ökumenikus mozgalommal szembeni erős kételyeivel tűnt fel. Az említett füzetecske (Luther and His Message for Today, Evangelical Press, 1968) Lloyd-Jones Luther Mártonról szóló 1967-es előadásának írott változata, melyben a német reformátor méltatása mellett kitér az ökumenikus mozgalom egységtörekvéseivel kapcsolatos ellenérzéseire is.

Tovább a teljes cikkre »

Mulatságos időtöltés Luthert olvasni, leginkább akkor, amikor a teológiát a hétköznapi élet dolgaiba mártja. Különösen mókásak azok a levelei, melyekben feleségét, Bóra Katalint próbálja leszoktatni az aggódásról. Találtam néhány ilyen gyöngyszemet Virág Jenő Dr. Luther Márton önmagáról (Ordass Lajos baráti kör, 1991) c. dokumentum-gyűjteményében. A most következő levélrészleteknek az ad sajátos fűszerezést, hogy ezek Luther utolsó Katalinnak szóló levelei. A doktor csipkelődő szavaiból érződik Kata iránti szeretete, és hogy a kapcsolatukba belefért a humor és az irónia. A levelek valódi iróniája azonban mégiscsak az, hogy Kata aggodalmai látszólag bejöttek, mert soha többé nem látta viszont a férjét (a valószínű mennyei dicsőséget leszámítva). Különös Isten gondviselése.

Tovább a teljes cikkre »

3.1. KRISZTOLÓGIAI KÖZÉPPONT. Bonhoeffer számára a teológia kiindulópontja mindig a krisztológia volt. Az ún. „német keresztények” a teremtés rendjéből vezették le fajvédő teológiájukat. Bonhoeffer ezt rendkívül veszélyesnek tartotta, ezért – Barth nyomában – Krisztust tekintette az egyetlen kiindulópontnak mindenfajta keresztény teológia számára. Berlini előadásaitól egészen a tegeli jegyzeteiig minden gondolatának kiindulópontja Krisztus, illetve Krisztus követése. A kereszténység „vallástalan értelmezése” mögött is az a kérdés húzódott meg számára, hogy „Kicsoda Krisztus ma?” Kierkegaard-hoz hasonlóan Bonhoeffer az élő Jézusból, az egyidejű Krisztusból indult ki. A tanítvány feladata minden helyzetben az, hogy ott legyen, ahol a Mester van. Az első kérdés tehát az, hogy hol van Krisztus, ebből pedig automatikusan következik a második kérdésre a válasz: a tanítványnak ott kell lennie, ahol Krisztus van.

Tovább a teljes cikkre »

Az újszövetségi teológiában az elmúlt évszázadban a Jézus személyéről és az evangéliumok hagyományrétegeiről kialakult viták jelentették a fő izgalmat. A huszadik század végére ez megváltozott, és hirtelen újra Pál teológiája került a középpontba. Néhány jelentős teológus ugyanis új paradigmát javasolt Pál megértéséhez, mely a teológiai szakzsargonban az „Új Perspektíva” (ÚP) nevet kapta. Megpróbálom ebben a bejegyzésben összefoglalni az ÚP lényegét.

A hagyományos protestáns megközelítés szerint Pál azért szállt szembe kora júdaizmusával, mert a zsidóság saját igazsága alapján kereste Isten előtt a megigazulást. Pál azt hirdette, hogy saját igazságunk alapján soha nem igazulhatunk meg Isten előtt, Krisztus rajtunk kívül álló igazságára van szükségünk, melyet Isten ingyen tulajdonít nekünk, ha a hitünket Krisztusba vetjük. Luthertől Bultmannig ez volt az elfogadott protestáns álláspont.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum