A ‘menekültek’ címkével jelölt bejegyzések

Vajon miért kell mentegetőznie a kormánynak, amikor kiderül, mégiscsak befogadott ezerakárhányszáz menekültet? Azt értem, hogy a milliós nagyságrendű bevándorlás őrültség. Értem, hogy a problémákat helyben kell megoldani, több országhatárnyira tőlünk. Egyet is értek ezzel. Értem, hogy az EU-ban védjük a szuverenitásunkat. Értem, hogy a bölcs ember tud különbséget tenni menekült és migráns között, és ha kell, szigorú határokat húz. De pont ezt a bölcs különbségtételt hiányolom abból a retorikából, amely minden bevándorlót ellenséggé tesz. Mert az egy dolog, hogy nem akarunk tömeges bevándorlást, de az egy másik dolog, hogy léteznek valódi menekültek, akiken emberi kötelességünk segíteni. Hogy alakulhatott ki olyan hangulat, amelyben pár száz befogadott menekült kapcsán a kormánynak ijedten kell leszögeznie, hogy ha erre sor is került, ezek az emberek értelemszerűen vissza lesznek majd toloncolva? Miért akarja letörölni az arcáról az irgalom halvány vonását, amely az egyébként általános szigort bölcsességnek mutathatná?

Tovább a teljes cikkre »

Talán csak 1956-ban volt annyi szó Magyarországról az amerikai médiában, mint ezekben a hetekben. Chicagón és St. Louison át Dallasig a magyarországi menekültválság képeit láttam a repülőterek kivetítőin és az amerikai tévécsatornákban: a röszkei határátkelőt, a Keleti pályaudvart, külföldi riporterek hadát, az ominózus bicskei vonatot, valamint a magyar rendfenntartókat, akik egyszer a füvön ülő menekült családot tessékelik odébb három centivel, erőt demonstrálva az irracionálissá vált káoszban, máskor meg tiltakozó migránsoknak nyújtanak a vonatablakon át kenyeret és vizes palackokat, akik ezt tőlük viszont nem fogadják el. Mutattak a tévékben éhes és síró gyermekeket, fáradt és panaszkodó anyákat, és egy csomó arab kinézetű embert, akik Németországot szemelték ki Kánaánnak és Magyarországot tartják nyomorúságaik megtestesítőjének. Mélységes szégyenérzettel és némi méltatlankodással mentem át az ellenőrzőpontokon, várva, mikor döf keresztül tekintetével egy amerikai hivatalnok, hogy jelezze megvetését a miatt, amit az országom tesz a menekültekkel. Aztán meglepetésemre egészen mást tapasztaltam.

Tovább a teljes cikkre »

Mégiscsak belenyúlok ebbe a darázsfészekbe. A menekültek (migránsok, bevándorlók stb.) kérdése sok érthető (és kevésbé érthető) indulatot vált ki a környezetemben, úgyhogy eddig inkább csak figyeltem és igyekeztem megérteni mind a problémát, mind azt, hogy Jézus követőiként mi lehet számunkra a helyes hozzáállás a szemünk előtt zajló – és olykor ijesztő, máskor szívszorító – népvándorlás jelenségéhez. Nógrádi György biztonságpolitikai elemzéseit és Hamar Dávid barátom facebookon megosztott gondolatait leszámítva kevés gondolatmankót kaptam a témához, ami nem egy az egyben a liberális vagy a konzervatív politikai narratívát követte volna. Bevallom, rengeteg kérdés van bennem, több kérdés, mint válasz. Három elvi szempontot viszont szeretnék megemlíteni, amit szerintem érdemes szem előtt tartanunk, amikor a migráció problémájáról és abban a saját felelősségünkről és lehetőségeinkről gondolkodunk.

Tovább a teljes cikkre »

Naponta érkeznek a Peshmerga által védett Kurdisztánba az elcsigázott, kimerült, elképzelhetetlen borzalmakat átélt menekültek. Az ENSZ becslése szerint másfél milliónál is nagyobb azoknak a száma, akik 2014 januárja óta az Iszlám Állam brutális hódító hadjárata elől mentették át az életüket az észak-iraki tartományba. Többnyire muszlim és jazidi vallású emberek, akik elvesztették az otthonukat, a családtagjaikat, lényegében mindazt, ami az életüknek látszólag értelmet és stabilitást adott. Vajon hol helyezkednek el ebben a történetben a keresztények?

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum