A ‘posztmodern’ címkével jelölt bejegyzések

Meg se tudom számolni, hány vitám volt az elmúlt két évtizedben, amelyekben vitapartnereim figyelmeztettek, hogy az igazság mellett csak ne kardoskodjak, mert az köztudottan viszonylagos. Haladó szellemű keresztények is emlékeztettek, hogy a posztmodern korban már nem illik abszolút igazságról beszélni. Ahogy Chesterton mondta a jelenségről: „A régi korlátozás abban állt, hogy a vallásról csak az ortodoxok vitatkozhattak. A modern liberalizmus azt jelenti, hogy senki sem vitatkozhat róla.” Aztán jött Donald Trump, és megpördült a világ a sarka körül. Hirtelen azok kezdtek kiáltani igazság után, akik eddig gázt adva, visszapillantó tükörből figyelték, hogyan kerülünk annak „zsarnokságától” egyre távolabb. Szerintem ez biztató fejlemény, még ha a kiváltó ok valóban kissé riasztó is. Trump kapcsolata az igazsággal ugyanis enyhén szólva problematikus. Természetesen nem csak az övé, hiszen a politika talán még soha nem volt mentes a hazugságoktól; Trump esetében az a különleges, hogy őt ez látványosan nem zavarja.

Tovább a teljes cikkre »

Volt néhány évtized, amikor úgy tűnt, a felvilágosodás projektje megakadt és a magabiztosan zakatoló modern nyugati világ kissé megszeppent. Ezt neveztük posztmodern kornak. Francois Lyotard megírta a Nagy Elbeszélések végéről szóló értekezéseit, Michel Foucault kimondta, hogy az őrület perspektíva kérdése, Derrida bezárt minket a nyelvbe, John Barth pedig azzal sokkolt bennünket, hogy az irodalomban már csak újrahasznosítani tudunk, ezért nem maradt más, mint hogy játszadozzunk! És mi játszani kezdtünk, mintha semminek nem lenne már tétje. Minden viszonylagossá vált. Bizalmatlanok lettünk az abszolút és az igazság iránt. Beleszédültünk a mindent körbefonó textus hatalmi struktúráinak kibogozásába, és elfogadtuk: nincs kijárat. Felértékelődött a Kelet és az intuíció, leértékelődött a Nyugat és a ráció. Isten, istenek vagy azok létezésének megvitatása lényegtelenné vált. Enyém, tiéd, övé: nem számít. Abbahagytuk a vallási háborúinkat és feladtuk a Nagy Történeteinket. Eltöltöttünk így nagyjából egy emberöltőt.

Tovább a teljes cikkre »

Egyáltalán nem ritka, hogy egy jelenség akkor válik fontossá kis hazánkban, amikor az már végnapjait éli. Valami ilyesmi történik az „emerging” mozgalommal is. Miközben egyre többektől hallom, hogy ismerkednek – vagy szeretnének megismerkedni – ezzel az egyházi irányzattal, Amerikában a mozgalom irtózatos sebességgel hull éppen darabokra. Persze, soha nem is volt egységes mozgalom. Az észak-amerikai „emerging church” annak idején (a 90-es évek közepén) az X-generáció szükségeit szem előtt tartó missziós párbeszédként indult, majd a posztmodern kultúrára érzékeny, fiatalos, jófej, látszólag konfliktuskerülő, nem doktríner mozgalomként vált széles körben ismertté. Mára kiderült, hogy a kísérlethez más-más reményeket fűztek az egykori alapítók.

Tovább a teljes cikkre »

Az evangéliumi hit egyik lényeges eleme az a meggyőződés, hogy a Biblia Isten szavaként mindig igazat mond, amikor valamit állít. Ez persze felveti azt az egyáltalán nem elhanyagolható kérdést, hogy vajon meg tudjuk-e mondani, hogy mikor állít valamit a Biblia, és ha igen, képesek vagyunk-e meghatározni, hogy ténylegesen mi az, amit állít. Korunk ismeretelméleti válsága közepette ez a feladat időnként nyomasztóan bonyolultnak tűnik. Nem véletlenül lett a hermeneutika a huszadik század végének és a huszonegyedik század elejének egyik kiemelt tudományága. A beszédaktus-elmélet jelentős segítséget nyújt a bibliaértelmezés számára, de az egyszerű bibliaolvasó így is azt érezheti, hogy a bibliaolvasás alapvetően kockázatos dolog, mert amilyen nagy áldás lehet a bibliai szöveg megértése, annyira nagy az esélye annak is, hogy esetleg félreértjük. Aki a Bibliát Isten szavának – és ezért igaz kinyilatkoztatásnak – tartja, az szeretné tudni, hogy Isten mit mond a Biblián keresztül, és lehetőleg szeretné elkerülni a leegyszerűsítő, buta, babonás értelmezéseket is, meg a számára elérhetetlenül magasan lévő hermeneutikai bölcselkedéseket is. A feladat nagyságát – vagy éppen lehetetlenségét – látva fordulnak sokan a közösségi tekintélyre alapozott hermeneutikához.

Tovább a teljes cikkre »

Néhány nappal ezelőtti blogbejegyzésemben (Jó-e az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez?) arról írtam, hogy a felvilágosodás kételyre és az objektivitás mítoszára épült ismeretelmélete a huszadik század második felére gyakorlatilag összeomlott. Kiderült, hogy a megismerő és a megismerés tárgya nem választható el egymástól. Annak beismerése viszont, hogy a hitünk, személyes meggyőződéseink, tapasztalataink, közösségi hátterünk befolyásolja a megfigyeléseinket, komoly válságot eredményezett az ismeretelmélet terén. Ezt a válságot legkönnyebben az irodalomban zajló változásokon keresztül tudom érzékeltetni.

Tovább a teljes cikkre »

Évekkel ezelőtt angolul olvastam A Viskót (The Shack). Amióta magyar nyelven is megjelent, barátaim, ismerőseim gyakran kérdezték, hogy mi a véleményem a könyvről. Ilyenkor lakonikusan annyit mondtam csak, hogy nem szeretem A Viskót. Ha belekérdeztek, hogy miért, több negatív érzelemmel is találkoztak. Nyomasztott a gondolat, hogy egyszer írnom kell majd róla egy könyvkritikát. Lélekben készültem rá, de soha nem volt erőm a megírásához. Ahogy telt-múlt az idő, egyre halványodott bennem a könyv emléke, már nem is éreztem fairnek, hogy írjak róla – hacsak nem olvasom el újra, amitől egyenesen viszolyogtam.

Tovább a teljes cikkre »

A modern hisz az objektív igazságban, a posztmodern nem hisz benne. Valóban ennyire egyszerű a képlet? Egyik kedves professzorom, C. Stephen Evans tavaly új összefoglaló tanulmányt jelentetett meg Kierkegaard életművéről (Kierkegaard: An Introduction. Cambridge University Press, 2009). A könyv egyik bekezdése rávilágít a modern és a posztmodern között meglévő ismeretelméleti rokonságra. Evans azt állítja, hogy a posztmodern alapvetés sokkal közelebb áll a modern filozófiai hagyományhoz mint azt posztmodern gondolkodók általában elismerik. Mind modern mind posztmodern filozófusok elkötelezték magukat a következő premissza mellett: ha van objektív igazság, akkor van olyan módszer is, mely garantálja számunkra az igazsághoz való hozzáférést. A különbség csak az, hogy míg modern filozófusok – Descartes-tól Husserlig – azt gondolták, hogy van ilyen módszer (bár a véleményük eltért azzal kapcsolatban, hogy melyik az), posztmodern szkeptikusok kételkednek abban, hogy létezik ilyen módszer, és levonják ebből a következtetést: nincs objektív igazság sem.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum