A ‘progresszív’ címkével jelölt bejegyzések

Nem könnyű meghatározni a progresszív ideológia központi gondolatát, hiszen sokféle, időnként egymást is kioltó eszmeáramlat és politikai aktivizmus keverékéről van szó, amelyet átjár egyfajta kronológiai sznobizmus (jobbak vagyunk, mint elődeink). Nem tévedünk azonban nagyot, ha (dooyeweerdi alapon) a természet és a szabadság dichotómiájára épülő humanista alapmotívum végletes megnyilvánulását látjuk benne, a szabadság oldalán. Egyszerűbben fogalmazva: a progresszív ideológia szabadságharc a társadalmi hagyományokkal és az emberi természettel szemben. A progresszió hívei olyan társadalmi kísérletet szorgalmaznak, amelyben kiderülhet, milyen messzire tud az ember elrugaszkodni a társadalom és a természet meghatározottságaitól, hogy saját magáról kizárólag ő dönthessen. Ez az ideológia azt a kérdést feszegeti, hogy vajon képesek vagyunk-e meghaladni a társadalom legalapvetőbb hagyományos kereteit, és miután ez sikerült, meg tudjuk-e tenni ugyanezt a természettel is. Merész, ambiciózus kísérlet.

Tovább a teljes cikkre »

Megy a második évad, és A szolgálólány meséje továbbra is elképesztően izgalmas. Progresszív. Propaganda. Nem, nem úgy, mint az evangéliumi keresztény filmek. Az evangéliumi filmek zöme úgy propaganda, hogy az csak annak nem nyilvánvaló, aki ezt is várja el az evangéliumi filmektől. A szolgálólány meséje egyáltalán nem nyilvánvaló propaganda, mert a forgatókönyvírók és a rendezők értenek ahhoz, hogyan kell szimbólumokkal bánni és jó filmet csinálni. (Várom, mikor értik meg végre a pragmatikusan gondolkodó amerikai keresztény producerek, hogy akár propagandát is meg lehet jól csinálni.) A szolgálólány meséjében a kívülállóknak is átélhető a progresszív gondolkodás összes hiedelme, félelme, projekciója és tévedése, és mivel filmesztétikailag jó a sorozat, ezek a hiedelmek, félelmek, projekciók és tévedések erőteljesen hatnak. Szemben az ügyetlenül összebarkácsolt evangéliumi filmekkel, amelyek a kívülállókra nem hatnak, sőt kíváncsivá sem teszik őket.

Tovább a teljes cikkre »

Jó két évtizede missziológiai trend Magyarországon, hogy ha a fiatalokat meg akarjuk szólítani, posztmodernül és progresszíven kell gondolkodnunk és kommunikálnunk. Abból indulunk ki, hogy vannak a régivágású, konzervatív vagy szocialista idősebbek, meg a nyugatias, liberális, progresszív fiatalok. Ha haladni akarunk a korral, akkor az utóbbiakat kell megnyernünk, utóbbiakhoz kell alkalmazkodnunk, hiszen ők a jövő nemzedéke. Én is gondolkodtam így, én is tanítottam így. A mostani választásoknak azonban van egy érdekessége, ami akkor is megfontolandó, ha esetleg berzenkedünk ellene vagy ellentmond a személyes tapasztalatainknak. A Medián 3000 fős nagymintával készített felmérése szerint a magyarországi fiatalok 68 százaléka a Fideszre és a Jobbikra szavazott. Ez talán sokakat meglep, de a Mediánra most illik odafigyelni, mert a közvéleménykutatók közül ők jelezték egyedül a Fidesz kétharmados győzelmét. A kutatás, amiből idézek, ráadásul a legutolsó napokban készült előrejelzésből származik, amelyik a kétharmadhoz képest kissé alacsonyabb támogatást mért.

Tovább a teljes cikkre »

A haladás kérdése évszázadok óta megosztja a nyugati világot. Van-e szükségszerű haladás, és ha igen, haladunk-e előre? – tesszük fel ma is a kérdést. Ilyenkor nem az idő előrehaladására gondolunk, hiszen – relativitáselmélet ide vagy oda – a mi számunkra az idő komótosan megy a maga útján, változatlan természetességgel és megbízhatósággal. Amikor a haladás kérdése felmerül, a fejlődés a vita tárgya. Van-e fejlődés az emberi történelemben, és ez a fejlődés magától értetődő-e, kell-e nekünk is tennünk érte, és adott esetben visszafordítható-e? Bár elvontnak és filozofikusnak tűnik a kérdés, rendkívül erős érzelmek kapcsolódnak hozzá. Akik hisznek a haladásban, hatalmas csalódásként élik meg, amikor a történelem szekere visszafelé kezd menni ahhoz képest, amit ők a haladás helyes irányának tartanak. A másik oldalon viszont az teszi ingerültté és aggódóvá az embereket, hogy az életükbe a folyamatos változtatás igényével lépnek be, miközben az édes ígéreteket rendre keserű ébredés követi. Kockáztatva, hogy én is erős érzelmeket hívok elő az olvasóimból, felteszem így év elején a kérdést: vajon haladunk-e előre, és van-e egyáltalán olyan a történelemben, hogy előre?

Tovább a teljes cikkre »

A képmutatás üzenete néha erőteljesebb, mint az igazságé. Ezt mi, keresztények sajnos nagyon jól tudjuk, hiszen sok száz év képmutatásának fizetjük az árát, és még sokáig fizetni is fogjuk. A jó hír az, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akiken a következetlenségeket behajtják, és amikor a hazugságra vetül a képmutatás árnya, az igazság akár nyerhet is. Épp valami ilyesmi történik most, ahogy kutatásokból sorra kiderül: a progresszív elit (vagy legalábbis annak nagy része) messze nem a szerint a morális vízió szerint él, amiért a nyilvánosság előtt harcol. A szexualitással kapcsolatos progresszív morális vízió lényegét abban foglalhatnánk össze, hogy a szex legyen az önkifejezés egyéni döntése, nem pedig társadalmi konvenciók rabja, ahogy az régen – a kereszténység sötét időszakában – volt, amikor a szexet a heteroszexuális házasság normatív keretén belülre korlátozták. Ez a vízió földcsuszamlásszerű változásokat hozott a nyugati társadalmakban, de éppen a progresszív elit köreiben nem akkorát, mint amilyenre gondolnánk.

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton – T. S. Eliothoz hasonlóan – ismert modern kritikusa volt a modernitásnak. Páratlan szellemességgel meztelenítette le a szekuláris progresszió arra vonatkozó igényét, hogy a vallás tagadásával maga mögé utasítsa a múlt eszményeit, ezért a konzervatívok általában szeretik őt. A (még ateista) C. S. Lewis által legjobb kortárs írónak tartott Chesterton esszéköteteiben és publikációiban megszámlálhatatlan bon mot-val ad fricskát a haladás híveinek, paradoxonai a legváratlanabb irányból csapnak le a kereszténység szekuláris ellenfeleire. Könnyű volna tehát azt gondolnunk, hogy a brit író a konzervatív gondolkodás egyik fő ideológusa, de bármennyi muníciót is adott a konzervatívok kezébe, nem ez a helyzet. Chesterton keresztény apologetikájának zsenialitása éppen abban áll, hogy soha nem volt hajlandó a kereszténységet valami más szolgálatába állítani. Ez igaz a liberalizmusra is és a konzervativizmusra is.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzésben azt a véleményemet fejtettem ki, hogy Donald Trump győzelme a vidéki Amerika dühös válasza arra a növekvő intenzitású, agresszív kulturkampfra, amellyel a progresszív társadalommérnökök az elmúlt években bontogatták az általuk mélyen megvetett hagyományos amerikai világot. Ez a diagnózis számos további kérdést vet fel, amelyek közül a legizgalmasabb számomra az, hogy vajon ez a lázadás pusztán egy haldokló kultúra utolsó visszavágása-e, mint amilyenek a pogánylázadások voltak a kereszténység felvétele után, vagy éppen azt bizonyítja, hogy a konzervativizmus az alappozíció, nem a progresszió. Máshogy kérdezve: vajon az emberiség történetében a progresszió a szükségszerű, vagy az állandóság, vagy esetleg egyik sem?

Tovább a teljes cikkre »

Az ezer és ezer gondolatból, amit Trump győzelme elindított bennem, egy lehetséges magyarázatot szeretnék most elmondani arra, ami történt. Számos okfejtés közül azt, amelyik szerintem a legfontosabb a Trump-jelenség megértésében. Nem vagyok sem politológus, sem szociológus, sem Amerika-szakértő, de talán nem önhittség, ha azt mondom: a zsigereimben érzem, miért nyert Trump. Vagy inkább azt, hogy miért veszített Hillary. Tanultam ugyan amerikanisztikát, amerikai történelmet, amerikai irodalmat, éltem egy ideig az Egyesült Államokban, de a bennem kialakult meglehetősen kontúros kép mélyebbről származik. Nem annyira Trump megértéséből, mint inkább azoknak a megértéséből, akik Trumptól most segítséget várnak.

Tovább a teljes cikkre »

Cambridge-i tartózkodásom anglikán élményei pont olyan vegyesek lettek, amilyen az anglikán egyház jelenlegi állapota. Konkrétan a Church of England helyzetére gondolok, amely valahogy beszorult az észak-amerikai progresszívek és az afrikai evangéliumiak prése közé. Az anglikán közösség súlypontja egy ideje már nem az amerikai és brit régió, amit az amerikai episzkopálisok tagságának tavalyi felfüggesztése is jelez, de még mindig elképzelhetetlen lenne az anglikánok világméretű közössége a Church of England meg a Canterbury érsek nélkül. A szexuális forradalom és az azt egyre lelkiismeretesebben követő progresszív teológia mégis olyan változásokat indukál, amelyek jelenleg ennek a világméretű egyházi formációnak a szétesésével fenyegetnek. Persze sokan gondolják, hogy ez most már talán nem is volna olyan nagy baj.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum