A ‘protestáns’ címkével jelölt bejegyzések

Ma már valószínűleg nincs élő ember Magyarországon, akihez ne jutott volna el a hír, hogy idén ünnepeljük a reformáció 500. évfordulóját. Luther Márton 1517. október 31-én tűzte ki a wittenbergi vártemplom kapujára 95 tézisét, amely örökre megváltoztatta az egyház – és nyugodtan mondhatjuk: a világ – arculatát. Ez a hónap a Divinity-n is a reformációról fog szólni. A reformáció nem volt tökéletes, hibátlan és mindenestül sikeres mozgalom, kár is lenne idealizálni. Minden megújulási mozgalomnak vannak vakfoltjai, következetlenségei és nem kívánt következményei, ez igaz a protestáns reformációra is. Ötszáz évvel ezelőtt mégis olyasmi történt Európában, amelyről nem csak a történészeknek fontos megemlékezni, hanem nekünk is, akik szeretnénk az evangélium ügyét a 21. században hitelesen képviselni. Van okunk az ünneplésre, és lehet célunk is az ünnepléssel.

Tovább a teljes cikkre »

Ha túlzónak is hat, van igazság az ateista filozófus, Irving Singer megállapításában, aki Anders Nygren elemzését vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy az agapé keresztény szemlélete kizárja a személyek közötti szeretetet (The Nature of Love. Chicago University Press, 1984). Volt tanárom, C. Stephen Evans hasonlóképpen érvel: „Ha a felebaráti szeretet azt követeli meg tőlünk, hogy minden emberhez ugyanolyan módon viszonyuljunk, akkor az nyilvánvalóan összeegyeztethetetlen olyan különleges viszonyulásokkal, mint a házasság, romantikus szerelem vagy barátság. Nehezen tudnék bárkit is barátomnak tekinteni, aki ne fektetne többlet-energiát az én jólétem elősegítésébe, hanem pontosan ugyanúgy bánna velem is, mint egy vadidegennel.” (Kierkegaard’s Ethic of Love: Divine Commands and Moral Obligations. Oxford University Press, 2004)

Tovább a teljes cikkre »

A mai nap ünnep a római katolikus felekezet számára. Felszállt a fehér füst, habemus papam. Megválasztották Itália új primását, Róma püspökét, Isten szolgáinak szolgáját, Vatikánváros Állam uralkodóját, az egyetemes egyház Pontifex Maximusát, a Nyugat pátriárkáját, Jézus Krisztus helytartóját, az Apostolfejedelem utódát. Amikor még szokás volt, hogy megkoronázzák az új pápákat, a fejükre tett tiara jelképezte földi hatalmukat: „Accipe tiaram tribus coronis ornatam, et scias te esse patrem principum et regum, rectorem orbis in terra vicarium Salvatoris nostri Jesu Christi, cui est honor et gloria in saecula saeculorum” („Fogadd e három koronával ékesített tiarát és tudd, hogy te vagy a fejedelmek és királyok atyja, a világ földi uralkodója, a Megváltó Jézus Krisztus helytartója, akié a tisztelet és dicsőség örökkön-örökké”).

Tovább a teljes cikkre »

Hadd fogalmazzam meg egyszerűbben is az előző cikk lényegét. Az apostolica successio katolikus és ortodox elképzelését hallva az a játék jut eszembe, amit gyerekkoromban az óvodában játszottunk. Az egyik gyerek kitalál egy mondatot (pl. „az erkély hűvös”), és belesúgja a mellette ülő fülébe. Ő továbbadja, amit hallott, majd a következő is, aztán ő is, és így tovább, egészen a kör végéig. Az utolsó gyerek aztán elmondja hangosan, hogy az ő fülébe mi jutott el (pl. „a szekrény büdös”). A játék azért vicces, mert az üzenet akaratlanul is torzul. Rutinos óvodások néha rá is játszanak a félrehallásra, hogy a vége – szerintük – még mókásabb legyen.

Tovább a teljes cikkre »

Katolikus és orthodox felfogás szerint az egyház által közvetített kegyelem töretlenségét az apostoli utódlás, az apostolica successio biztosítja. Az apostolica successio katolikus és ortodox értelmezése az egyház önmagával való (ipse) azonosságát abban látja, hogy a kegyelmet közvetítő papság kézrátétellel való felszentelése püspökök megszakítatlan láncolatán át visszavezethető egészen az apostolokig. Katolikusok és ortodoxok számára más felekezetek állapotának meghatározásában fontos szempont ezért, hogy (ha „formálisan” nem is részei az egyház „élő egységének”) püspökeik által „materiális” értelemben részei-e az apostoli folytonosságnak. Protestáns egyházak ennek megfelelően más-más megítélés alá esnek a katolikus-ortodox szempontrendszerben. Anglikán püspökök például „materiális” értelemben kapcsolatban állhatnak az apostolica successio töretlennek mondott folyamatával, reformátusok, presbiteriánusok, baptisták és a „neoprotestáns” felekezetek esetében ez a lehetőség eleve kizárt.

Tovább a teljes cikkre »

Athanasziosz könyveit olvasva valószínűleg protestánsok is és katolikusok is meglepődnek az egyházatya biblicizmusán. Protestánsok azért, mert nemigen számítanak ilyesmire a reformáció előtti korban. Katolikusok meg azért, mert Athanasziosz érvelési módszere a reformátorok biblikus észjárására emlékezteti őket. Athanasziosz írásainak legnagyobb része igeversek magyarázata. Elkezdtem megjelölni a könyveiben azokat a mondatokat, amelyekben a „sugalmazott” Szentírásra hivatkozik, de egy idő után abbahagytam, annyira általános ez nála. Vanyó László katolikus teológus is szóvá teszi Athanasziosz biblikusságát, amikor összehasonlítja egy korábbi alexandriai teológussal, Origenésszel: „Ha nem is olyan átgondolt, rendszerező elme, mint Origenész, de igen sokszor mélyebb, hitelesebben biblikus teológus.” (Az ókeresztény egyház és irodalma, 33) Athanasziosz exegetikai fejtegetéseinél gyakran olyan érzésem volt, mintha nem is őt, hanem Kálvint olvasnám.

Tovább a teljes cikkre »

Érdekes gondolatra bukkantam az Ókeresztény írók 13. kötetét olvasgatva. A kötet Athanasziosz püspök írásait gyűjti egybe, az előszót pedig a sorozat szerkesztője, a patrisztika kiváló szakértője, Vanyó László írta. A katolikus teológus Athanasziosz polemikus írásaival kapcsolatban fogalmaz meg néhány mondatot, amire protestánsként felkaptam a fejemet. Vanyó azt magyarázza, hogy Athanasziosz egyházról való felfogása eltért a császárok egyházképétől, és a döntő különbség az egység principiumának megjelölésében volt. A császárok az egység alapját politikai és adminisztratív eszközökkel kívánták megvalósítani, Athanasziosz azonban egészen másképp gondolkodott. Vanyó így foglalja össze az egyházatya nézetét:

Tovább a teljes cikkre »

Mi, protestánsok a hitünk egyik sarkalatos igazságának tartjuk, hogy nem cselekedetek alapján van az üdvösség, hanem egyedül hit által, Jézus érdeméért. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Ef 2,8-9) A szóban forgó Jézus azonban mintha nem tudna Pál teológiájáról, egy alkalommal látszólag homlokegyenest az ellenkezőjét mondja: „Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, és kijönnek. Akik a jót tették, az életre támadnak fel; akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” (Jn 5,28-29)

Tovább a teljes cikkre »

Jacques Maritain (1882-1973) francia katolikus filozófus kapcsán gondolkodtam el azon, hogy vajon ha csak az a két választásom lenne, hogy liberális protestáns vagy római katolikus legyek-e, melyiket választanám. Maritain liberális protestáns családban nőtt fel. A párizsi Sorbonne egyetemen szembesült az élet értelmetlenségének kérdésével, ami olyan traumaként hatott rá, hogy fiatal feleségével együtt öngyilkosságot terveztek, ha egy éven belül nem kapnak megnyugtató válaszokat. Henri Bergson filozófiai előadásain és egy baráton keresztül Maritain végül a katolikus hitben találta meg a válaszokat, és 1906-ban Léon Bloy hatására katolizált is. Maritain filozófusként fontos szerepet játszott később Aquinói Tamás és a skolasztika népszerűsítésében, meghatározó alakjává vált a huszadik századi katolikus gondolkodásnak. VI. János pápa állítólag sírt, amikor Maritain halálhírét meghallotta.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum