A ‘Spurgeon’ címkével jelölt bejegyzések

C. H. Spurgeon egyik prédikációjából következnek most gondolatok. Húsz éve már, hogy havonta legalább egy igehirdetését elolvasom. Spurgeon prédikációit annak ellenére szeretem, hogy a „prédikátorok fejedelme” néha megszeg exegetikai elveket, amelyeket fontosaknak tartok. Exegetikai pongyolaságát egyrészt azért bocsátom meg neki, mert a teológiája úgy is rendben van, hogy időnként nem a megfelelő textusokból olvassa ki azt, hanem gazdag és bibliailag megalapozott puritán örökségéből, másrészt a prédikációi szinte mindenki másénál jobban megszólítanak. Most is megérintett egy gondolata, amit a tanulásról mond. Spurgeon textusa a Zsolt 143,10: „Taníts akaratod teljesítésére, mert te vagy Istenem!” Spurgeon az ima négy vonására mutat rá:

Tovább a teljes cikkre »

A kis bűnök olyanok, mint a kölyökrókák – mondta Spurgeon. Ahogy a kölyökrókák tönkreteszik a szőlőskertet (Én 2,15: „Fogjátok meg a rókákat, a kölyökrókákat, mert pusztítják szőlőinket, virágzó szőlőinket!”), a kis bűnök pedig nagy károkat okoznak a szívnek. A kis bűnök bevackolják magukat a lelkünkbe, és úgy megtöltik azt Krisztusnak utálatos dolgokkal, hogy ő nem tud többé kellemes közösségben együtt lenni velünk. Nem a nagy bűnök, hanem a sok kis bűn teszik nyomorulttá a keresztény életet. Szívünk védelmében a kis bűnökre ezért különösen oda kell figyelnünk.

Tovább a teljes cikkre »

Rowland Hill tizennyolcadik századi metodista prédikátor mondta: „A világhoz való igazodás minden korban az egyház romlásához vezetett.” Ezt ma is visszaigazolják a statisztikák, melyek földgolyó szerte a liberális egyházak és gyülekezetek hanyatlását mutatják. Horatius Bonar tizenkilencedik századi skót lelkipásztor tovább is ment ennél, szerinte „a világ azért szippantja magába az egyházat, mert az egyház is örül ennek”. Vagyis könnyű Katót táncba vinni, ha maga is akarja. És ez az igazán fejbekólintó igazság. A „világ” akkor jön be az ajtón, ha beengedjük, mi pedig többnyire akkor engedjük be, ha magunk is erre vágyunk. Ez pedig általában azt jelenti, hogy már előbb is jó nagyokat kortyoltunk belőle.

Tovább a teljes cikkre »

Hiszem a szentek kortól és tértől független egyetemes közösségét. Veszprémi gyülekezetemben 2001 óta tartok előadásokat olyan emberekről, akiknek az élete és a gondolatai nagy hatással voltak rám. Ezeket összegyűjtöttem és új fül alatt (Előadások) mostantól elérhetővé tettem. Akit érdekel Martyn Lloyd-Jones, John Stott, Charles Spurgeon, George Whitefield, Dietrich Bonhoeffer, Søren Kierkegaard, Francis Schaeffer, Kálvin János, Szent Athanasziosz, C. S. Lewis, Luther Márton, vagy az, hogy én mit gondolok róluk, mit tanultam tőlük, miért tartom őket fontosaknak, mától meghallgathatja mindegyik előadást. A hangminőség sajnos változó, van, amit még magnós diktafonnal vettünk fel, de azért mindegyik jól hallható.

Tovább a teljes cikkre »

Indiai tapasztalataim azt a hitemet igazolták, hogy a kereszténység valódi ereje nem az egyházi struktúrákban, hanem az evangéliumban van. Az indiai lelkipásztorok, akiket megismertem, szinte semmit nem tudnak a nyugati kereszténység történetéről, harcairól, megosztottságáról, Jézus Krisztust viszont élő Úrként ismerték meg, akiben békességet, örömet, reményt találtak. Életüket Isten igéje alapján akarják élni, a Szentlélek segítségével. Hittel imádkoznak, olvassák a Bibliát, megvallják a hitüket. Szégyenkezve láttam, mennyi igeverset tudnak fejből idézni; tolmácsom gyakran ki se kereste az igéket, nem volt rá szükség. Az evangélium ereje ragadta meg őket, kereszténységük felszabadítóan egyszerű. Erről az evangéliumi egyszerűségről akaratlanul is C. H. Spurgeon egyik derűsen polemikus anekdotája jutott eszembe. Az evangéliumi prédikátor a Sandwich-szigetek lakóiról mondta egyik igehirdetésében a következőket:

Tovább a teljes cikkre »

David Martyn Lloyd-Jones is és Charles Haddon Spurgeon is rendszeresen hangsúlyozta az olvasás fontosságát. Azért őket említem, mert egyikük sem vádolható intellektualizmussal, ellenben mindketten későn született puritánokként az evangéliumi hit zászlóvivői voltak. Lloyd-Jones folyton a keresztény hithősök életrajzait ajánlotta gyülekezete figyelmébe, mert maga is rengeteget épült ezekből. A nagy puritán elődök – John Owen, John Bunyan, Thomas Watson, William Perkins, Joseph Alleine, Thomas Brooks, John Flavel, Thomas Goodwin – könyvei napi diétáját képezték, de nem állt távol tőle az sem, hogy világi könyvek vagy tudományos folyóiratok böngészésével töltse az idejét, ha azt valamiért építőnek tartotta. Családi vakációin a délelőtt az övé volt, ilyenkor vaskosabb történelmi regények – pl. Napóleon életrajza – olvasásával tágította tudását.

Tovább a teljes cikkre »

C. H. Spurgeon, akiről az előző bejegyzést írtam, kálvinista volt, de nem hiperkálvinista. Sokszor félreértik a hiperkálvinizmus fogalmát, és úgy utalnak rá, mintha a hiperkálvinizmus eltúlzott kálvinizmust, vagy egyszerűen csak erőteljes kálvinizmust jelentene. Pedig a hiperkálvinizmus a történelem során nem eltúlzott, hanem félreértett, kiforgatott, megcsonkított kálvinizmust jelentett. Spurgeon meggyőződéses kálvinistaként egyszerre küzdött az arminiánus és a hiperkálvinista nézet ellen. Mindkettő jelen volt azon a baptista hagyományon belül, mely Spurgeon számára az elsődleges felekezeti közösséget jelentette. Spurgeon soha nem hagyott kétséget afelől, hogy a kálvinizmus teológiai rendszerét vallja („a kálvinizmus az evangélium”), de azt is gyakran kifejtette, hogy a hiperkálvinizmus szemben áll a valódi, bibliai kálvinizmussal.

Tovább a teljes cikkre »

Ha megkérdezné tőlem valaki, hogy ki volt szerintem az apostolokat követő kétezer éves egyháztörténet legkiemelkedőbb alakja, az eleve igazságtalan versenyben – melybe sokmillió ismeretlen keresztény, és ismertség híján a nők többsége eleve nem tudna benevezni – rendkívül erős mezőnyből kellene kiválasztanom az illetőt. A mártírok közül nevezzek meg valakit? Mondjam a hitvallásáért harmincnyolc évet börtönben sínylődő Marie Durand-t? A hitet kritikus korban eredményesen védelmező Athanaszioszt? A katolikusok és protestánsok által egyaránt tisztelt Augusztinuszt? Vagy az evangélium fényét újra felfedező Luthert? A Biblia tanítását egyedülálló módon rendszerező Kálvint? Vagy a szeráfjellemű, eredményességben mindenkit maga mögé utasító evangélista Whitefieldet? Bármelyikük megérdemelné az első helyet. Mégis nagy lenne a kísértés, hogy nem őket, hanem a 19. századi londoni lelkipásztort, a prédikátorok fejedelmét, C. H. Spurgeont válasszam.

Tovább a teljes cikkre »

A karizmatikus kálvinistákról szóló cikkem kapcsán (meg egy korábbi, Isten igazságáról és kegyelméről szóló bejegyzés kapcsán) felmerülhet némelyekben a kérdés, hogy én magam vajon kálvinista vagyok-e. A válaszom röviden az, hogy igen, de hadd magyarázzam meg, hogy mit értek a fogalom alatt.

Magyarországon a kálvinista fogalma szorosan összefonódott a reformátusság fogalmával, és leginkább a „nyakas kálvinista” képével. Kálvinista e szerint a kép szerint az a makacs, hajlíthatatlan, protestáló magyar ember, aki büszkén ragaszkodik földjéhez, parasztságához, polgárságához, nemességéhez, múltjához, magyarságához, tradíciójához, templomához, lázadásához, keménységéhez. Kálvinista az, aki Ady Endrével együtt szembeszáll a disznófejú nagyúrral, de ha kell, akár még a Sion-hegyen lakó nagyúrral is! A kálvinista szentimentálisan gondol a havas erdei fakeresztekre, különösen, ha azok Erdélyben vannak. A kálvinista nem zsidó, nem sváb, egyenes gerincű, barna bőrű, jó esetben bajsza van, ünnepekkor bocskait visel. És volt cserkész.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum