A ‘szégyen’ címkével jelölt bejegyzések

Még egy poszt erejéig a Pride témájánál és Balavány Gyuri cikkénél maradok, mert egy fontos gondolatot szeretnék megfogalmazni a Pride és a szégyen kapcsolatáról. A szégyenérzet az egyik kulcsa a jelenség megértésének, és annak, miért rendkívül káros az, ha a homoszexuális vágyakkal élőket azonosítjuk a vágyaikkal. A szégyen abban különbözik a bűntudattól, hogy a szégyen esetében a jellemhibánkat a személyiségünk részének gondoljuk, ahelyett hogy azt éppen a személyiségünket romboló, attól valahogy idegen erőnek tartanánk. A szégyent azért nehéz feloldani, mert az teljes egészében rólunk szól. Ha én vagyok szégyellnivaló, nem a bűnöm, akkor nincs mit tenni. Akkor nincs kiút. Illetve van: átforgathatom a szégyent büszkeséggé. Lelkigondozók előtt ismert jelenség, hogy az az ember, aki huzamosabb ideig szégyent él át, egy ponton úgy dönthet, hogy a szégyent büszkeséggé alakítja és ellentámadásba megy át. Felvállalja a szégyenét és azokat szégyeníti meg, akik őt megszégyenítették.

Tovább a teljes cikkre »

A személyiség nem azonos a jellemmel. Ha a kettőt összekeverjük, azonnal két kellemetlen következménnyel kell szembenéznünk. Az egyik következmény az, hogy a jellemhibáinkat a személyiségük részének gondoljuk, ezért bűntudat helyett szégyent érzünk. Azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk a bűn, ahelyett, hogy a bűnre úgy tekintenénk, mint ami valódi énünket idegen testként pusztítja. A másik kellemetlen következmény éppen a fordítottja az elsőnek: a jellemhibáinkat a személyiségünk jellegzetességének gondoljuk, ezért felmentést adunk rájuk. Ilyenkor a bűntudat helyett nem is szégyent érzünk, hanem büszkeséget. Büszkék vagyunk a bűnünkre, mert azt önmagunk részeként akarjuk felvállalni. Lényegét tekintve azonban ugyanaz a félreértés táplálja a szégyent és a büszkeséget: a személyiség és a jellem közti különbségtétel hiánya.

Tovább a teljes cikkre »

Schmitt Pál, Magyarország köztársasági elnöke ma szégyenteljes körülmények között lemondott elnöki posztjáról. A lemondása hátterében egy doktori cím áll, melyet annakidején úgy szerzett meg, hogy – fogalmazzunk irgalmasan – nem dolgozott meg rendesen érte. Erről a háttérről rengetegen elmondták már a gondolataikat, az ügy tulajdonképpen el is ért a végkifejlethez, a lemondáshoz. Engem ebben a történetben most is inkább az érdekel, ami a hittel és a lelkiséggel kapcsolatos. Az ügy hátterének hátteréről szeretnék beszélni, ami szerintem nem más, mint a hiúság. Egy ártatlannak látszó bűn, ami pusztító erejű időzített bombává vált. Olyan bűn, amit többnyire mi is simán megtűrünk az életünkben, anélkül, hogy számolnánk a kockázataival. Schmitt Pál saját bevallása szerint a szüleinek, önmagának és a világnak akarta bebizonyítani, hogy meg tudja szerezni a doktori címet. Erről kiderült, hogy csak csalással sikerült neki. Sokat elárul a motivációiról, hogy a célja a bukás után is ugyanaz maradt: a bizonyítás. Ha elvették tőle a címet, most bebizonyítja, hogy hetvenévesen – immár szigorított körülmények között is – képes azt visszaszerezni. Ez hiúsági kérdés számára. Mindig is az volt.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum