A ‘Szentháromság’ címkével jelölt bejegyzések

Az agapé és erosz közötti szintézis Isten örömében található. „Hisz te magad vagy önmagad örök öröme s világod lakói is örökké benned örvendeznek!” – mondja Augusztinusz (Szent Ágoston vallomásai. Szent István Társulat, 1995, 195). Isten „ama boldog és egyetlen hatalmasság”, aki „megközelíthetetlen világosságban lakozik” (1Tim 6,15-16). Ő az, aki mindent saját dicsőségére tesz, és aki tőlünk is azt várja, hogy mindent az ő dicsőségére tegyünk (1Kor 10,31). Pál szerint Isten „mindent saját akarata és elhatározása szerint cselekszik; hogy dicsőségének magasztalására legyünk” (Ef 1,11-12). „Bizony, tőle, általa és érte van minden: övé a dicsőség mindörökké.” (Róm 11,36) John Piper amellett érvel, hogy Isten boldogsága önmagában van. Nem csak az ember, de Isten végső célja is az, hogy „dicsőítse Istent és örökké élvezze őt” (Westminsteri kiskáté) (Desiring God. Multnomah, 1996, 42)

Tovább a teljes cikkre »

A Szentháromságról szóló teológiai munkák egyik nagy kérdése, hogy milyen viszony áll fenn a bibliai üdvtörténetből megismerhető Szentháromság (üdvtörténeti Szentháromság) és az örökkévalóságban létező Szentháromság (immanens Szentháromság) között. Isten háromságként jelentette ki magát a mi történelmünkben: az Atya elküldte a Fiút, hogy megváltson bennünket, és elküldte a Lelket, hogy összekössön bennünket a Fiúval. De vajon Isten az üdvtörténet előtt (az üdvtörténettől függetlenül) is olyan, amilyennek az üdvtörténetben mutatkozik? Az örökkévalóságban is az üdvtörténetből megismerhető viszonyok léteznek a Szentháromság személyei között? Vajon mi a kapcsolat az üdvtörténeti Szentháromság és az immanens Szentháromság között?

Tovább a teljes cikkre »

Felekezettől függetlenül minden keresztény elmondja: „Hiszek Szentlélekben.” A Credo Szentlélekről szóló mondata nem száraz hitvallás csupán, hanem egy átélésről szóló beszámoló is. A Szentlélek miatt a kereszténység ideális esetben legalább annyira élmény és megtapasztalás, mint amennyire teológia és hitvallás. A keresztény teológia szerint a Szentlélek a hívők hitének és örömének közvetlen forrása, missziójuk hajtóereje. Amikor az első pünkösdkor leszállt a Szentlélek a jeruzsálemi keresztényekre, a kívülállók azt gondolták róluk, hogy részegek. Lukács evangélista beszámolója szerint Jézus tanítványaiból az öröm és a felszabadultság érzése buggyant elő, és még aznap háromezren megkeresztelkedtek és csatlakoztak hozzájuk. Pünkösdkor arra emlékezik a keresztény világ, hogy a Szentlélek kiáradásának hatására indult világhódító útjára a Jézusról szóló örömhír. De vajon kicsoda a Szentlélek, akiről az Apostoli hitvallás beszél? És mi pünkösd jelentősége ma?

Tovább a teljes cikkre »

János evangéliuma prológusában Jézus Krisztusról mint Igéről (Logoszról) beszél. Azt állítja, hogy a Logosz kezdetben, mikor minden létrejött (ἐγένετο), már volt (ἦν). Nem is akárhol, hanem Istennél (πρὸς τὸν θεόν). Ezután váratlan fordulattal hozzáteszi: „és Isten volt a Logosz” (καὶ θεὸς ἦν ὁ λόγος). Erről a mondatról fog szólni ez a bejegyzés.

A görög nyelv egyik nehézsége a főnevek és a névelő kapcsolata. A magyarhoz hasonlóan a görög sem teszi ki mindig a névelőt. A névelő nélküli főnév lehet határozatlan, határozott vagy kvalitatív. A magyar nyelvben az „alma” szó jelentése akkor határozatlan, amikor azt mondom: „Ez egy alma.” Ha viszont azt mondom: „Ez az alma”, akkor a főnév jelentése határozott lesz. Ha csak annyit mondok: „Ez alma”, akkor a főnevet vagy megint határozatlan értelemben használom, vagy kvalitatív értelemben, arra utalva, hogy a kezemben lévő tárgy minősége, jellege, lényege az, hogy alma.

Tovább a teljes cikkre »

Október 30-án A kereszténység és a művészetek címmel tartottam két előadást, és a szünetben az egyik hallgató váratlan kérdéssel lepett meg: „Akkor Jézus is egy metafora?”A kérdés előzménye az volt, hogy az első előadásomban a művészet lényegét a mimézisben és a metaforában foglaltam össze. A művészet az, amikor az ember Isten képmásaként utánzás és névadás által felfedezi a világot. Hangsúlyoztam, hogy amikor a művészet nevet ad a világnak, mindig a valóság egy másik darabját használja eszközként, tehát a mimézis minden esetben metaforikus. Valamit valami mással mond el. Azt is állítottam, hogy maga a nyelv is metaforikus, hiszen szimbolikus megjelenítője a valóságnak, melyet kimondott vagy leírt jelek segítségével megkettőz. Metafora a vásznon a színek és foltok mimézise is, és metafora az élettelen szobor is, sőt, a táncművész mozgása is. Ehhez a gondolatmenethez kapcsolódott a hallgató kérdése, hogy akkor szerintem Jézus is egy metafora-e. Meglepett és egyben lenyűgözött a felvetés, mert egyrészt mély értésről tanúskodott, másrészt olyan irányba vitte tovább a mondandómat, amire én magam sem gondoltam. Pillanatnyi habozás után annyit válaszoltam csak: „Igen.”

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum