A ‘Szentlélek’ címkével jelölt bejegyzések

A János első levele második fejezetében szereplő „kenet” (χρῖσμα) jelentőségét episztemológiai szempontból annyira izgalmasnak tartom, hogy ThM tézisemet is erről a témáról írtam. János az „antikrisztusokkal” összefüggésben hangsúlyozza olvasóinak a „kenet” ismeretelméleti szerepét: „Nektek pedig kenetetek van a Szenttől, és ezt tudjátok is mindnyájan. (…) Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket, de bennetek megvan az a kenet is, amelyet tőle kaptatok, ezért nincs szükségetek arra, hogy valaki tanítson titeket; sőt amire az ő kenete tanít meg titeket, az igaz, és nem hazugság; és ahogyan megtanított titeket, úgy maradjatok meg őbenne.” (1Jn 2,20.26-27) Az ismeretről és a bizonyosságról való gondolkodásomra forradalmi hatással volt, amit János itt a kenet szerepéről mond, és az, ahogyan a kenet ismeretelméleti jelentősége összefüggésbe hozható azokkal az episztemológiai megfigyelésekkel, amelyekkel ezt a sorozatot indítottam.

Tovább a teljes cikkre »

A sorozat előző bejegyzésében János első leveléből mutattam meg egy mondatot, amely Isten bizonyságtételének episztemológiai jelentőségéről szólt. Isten bizonyságtétele, amellyel bizonyságot tesz Fiáról, Jézus Krisztusról, erősebb, mint az emberek bizonyságtétele. Most ugyanezt a gondolatot két további példával szeretném alátámasztani. A levél kétszer is félreérthetetlenül kimondja, hogy az Istennel való egységünkről onnan szerzünk tudomást és bizonyosságot, hogy a Szentlélek van bennünk. „Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,24); „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,13) Elmondom, miért fontos ez a gondolat.

Tovább a teljes cikkre »

János első levele több olyan mondatot tartalmaz, amelynek ismeretelméleti jelentősége van. Ilyen mondat például az, amikor János kétféle bizonyságtételről beszél, amelyek által bizonyosságot szerezhetünk arról, hogy kicsoda Jézus Krisztus. Az egyik az apostoli bizonyságtétel, a másik a Lélek bizonyságtétele. Az egyik emberek bizonyságtétele, a másik Istené. János szerint az utóbbi az erősebb. „Elfogadjuk ugyan az emberek bizonyságtételét, de Isten bizonyságtétele nagyobb, mert Isten bizonyságtétele az, amellyel Fiáról tesz bizonyságot.” (1Jn 5,9) Isten tehát maga tesz bizonyságot a Fiáról, közvetlenül, nem csak emberek által, és ez a két bizonyságtétel közül az erősebb.

Tovább a teljes cikkre »

A most következő két bejegyzésben a pietista exegézis kulcsáról és módszeréről fogok pár szót mondani, elsősorban William Baird háromkötetes History of New Testament Research c. műve alapján. A pietista exegézis módszere legalább annyira meghatározó volt a reformáció utáni evangéliumi mozgalom történetében, mint a patrisztikus exegézis az egyház első évszázadaiban. Ahogy a patrisztikus exegézis esetében, most sem azért írok erről az írásértelmezési irányzatról, mert feltétlenül vagy mindenestül egyetértenék vele, hanem azért, mert általában izgalmasnak tartom azokat a módszereket, amelyek az exegézisben a szív indítékait is figyelembe veszik.

Tovább a teljes cikkre »

A bibliai szereplők a Szentlélekről nem teológia tankönyvekből hallottak, hanem megtapasztalták őt. Újból és újból. Arról olvasunk a Szentírásban és az egyház történetében, hogy emberek a Lélek hatására bűnbánatra jutnak, belső bizonyossággal telnek meg, megvilágosodnak, nyelveken szólnak vagy prófétálnak, vágy ébred bennük, hogy tanúskodjanak Jézus Krisztusról, és ehhez bátorságot is kapnak, új megértésre és belátásra jutnak a mennyei világ dolgaival kapcsolatban, megtapasztalják Isten szeretetét és közelségét. A Lélekkel való megtelés egyik legnyilvánvalóbb jele azonban az öröm és dicséret. Erre szeretnék ma néhány példát mutatni.

Tovább a teljes cikkre »

Egy egész fejezettel szeretném folytatni az episztemológiai jellegű igékről szóló sorozatot. Eddig – az első hat részben – olyan igéket mutattam meg, melyek a hallgatólagos dimenzió szerepét emelték ki, vagyis azt a belső szívbeli hozzáállást, mely paradigmaként szűri és értelmezi a bejövő információt és tapasztalatot. Most olyan igéket szeretnék megmutatni, melyek elsősorban arról szólnak, amit Isten tesz az ember belső világában, hogy újfajta megismerésre jusson. Ezekből az derül ki, hogy a Biblia a megismerést nem korlátozza az általunk ismert természetes folyamatokra, hanem azt a fajta episztemológiai „megtérést” (a legbelső előfeltevések megváltozását), melyhez hasonlóról Polányi is beszélt a tudományos felfedezések kapcsán (pl. SZT II:39-44 és 124-128), Isten természetfeletti munkájához kapcsolja. A következőkben olyan igékre szeretnék rámutatni, melyek kívülről – vagy inkább felülről – érkező impulzusokat tesznek felelőssé a látásmódunk megváltozásáért. Kezdjük egy Páltól vett gondolatmenettel, a korinthusi levelezésből:

Tovább a teljes cikkre »

Indiai tapasztalataim azt a hitemet igazolták, hogy a kereszténység valódi ereje nem az egyházi struktúrákban, hanem az evangéliumban van. Az indiai lelkipásztorok, akiket megismertem, szinte semmit nem tudnak a nyugati kereszténység történetéről, harcairól, megosztottságáról, Jézus Krisztust viszont élő Úrként ismerték meg, akiben békességet, örömet, reményt találtak. Életüket Isten igéje alapján akarják élni, a Szentlélek segítségével. Hittel imádkoznak, olvassák a Bibliát, megvallják a hitüket. Szégyenkezve láttam, mennyi igeverset tudnak fejből idézni; tolmácsom gyakran ki se kereste az igéket, nem volt rá szükség. Az evangélium ereje ragadta meg őket, kereszténységük felszabadítóan egyszerű. Erről az evangéliumi egyszerűségről akaratlanul is C. H. Spurgeon egyik derűsen polemikus anekdotája jutott eszembe. Az evangéliumi prédikátor a Sandwich-szigetek lakóiról mondta egyik igehirdetésében a következőket:

Tovább a teljes cikkre »

Mi lenne, ha a Krisztus eljövetelének célját idén az előfutárán keresztül próbálnánk megérteni? János evangélista napokra lebontva számol be Jézus krisztusi szolgálatának kezdeteiről. Ezekben a kezdetekben kulcsszerepe van a másik Jánosnak, a Keresztelőnek, aki kiáltó szóként jelenti be a Király jövetelét. Az evangélium első fejezetében a Keresztelőt arról faggatják a zsidó vallási vezetők, hogy ő-e a Krisztus. János ezt határozottan visszautasítja. A Krisztus nagyobb nála, ő még arra sem méltó, hogy a saruja szíját megoldja. Ő csak bejelenti a Király jövetelét, és felszólítja a népet, hogy álljanak készen a fogadására. Ahogy az evangélista János mondja, a Keresztelő rámutat a világosságra, de nem ő a világosság. A világosság a Logosz, a testet öltött Isten, a Krisztus.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor az evangéliumi mozgalmak nyomás alá kerülnek, különleges folyamatok veszik kezdetüket. A nyomásnak általában mennyei oka és célja van. Isten népének el kell hagynia a régi, bejáratott medreket, hogy a Szentlélek kiáradhasson és megöntözhesse az elhanyagolt földeket. A pogányok felé végzett misszió annakidején úgy kezdődött, hogy a jeruzsálemi gyülekezet a hatóságok nyomásgyakorlása miatt szétrebbent, és a tagjai vitték magukkal mindenfelé az evangélium üzenetét (ApCsel 8,1-4). Mintha ez történne most is. Napok óta mély öröm és derű jár át, ha az evangéliumi kisegyházak ügyére gondolok. Mindaz a méltánytalanság, amit velünk csinálnak, emberileg nézve elkeserítő és fájdalmas. Mégis az a vidám meggyőződés hömpölyög bennem, hogy ez valahogy az evangélium terjedését fogja szolgálni. A Szentlelket nem lehet pénzen megvenni, de nem lehet állami kivéreztetéssel elvenni sem. Sőt, a dicsőség Lelke leginkább akkor ereszkedik alá kiterjesztett szárnyakkal, amikor Isten népét – vagy annak egy részét – bántják.

Tovább a teljes cikkre »

Vannak fenntartásaim a negyedik századi sivatagi atyák lelkiségével kapcsolatban, de a következő anekdota mélysége lefegyverez. „Lót atya odament József atyához, és azt mondta neki: ’Atya, amennyire tőlem telik, megtartom a kis szabályzatomat, a kis böjtömet és a kis imádságomat és meditációmat. Békességben élek, és a képességeimhez mérten igyekszem megtisztítani az elmémet minden gonosz gondolattól. Mi többet tehetnék még?’ Az öreg ember ekkor felemelkedett, kezeit az ég felé nyújtotta, ujjai olyanok lettek, mint tíz lángnyelv, és ezt mondta: ’Miért ne válnál teljesen tűzzé?’”

Tovább a teljes cikkre »

A reformáció a Biblia tekintélyével kapcsolatos bizonyosságot a Szentlélek belső bizonyságtételébe ágyazta. Kálvin szerint a hit objektív alapja a Szentírás, de a Szentírás isteni tekintélyével kapcsolatos bizonyosságunk végső forrása egzisztenciális, átélhető, szubjektív, természetfeletti. Nem irracionális, de szupraracionális. A bizonyossággal kapcsolatos problémák valóban mélyek, ezért a gyanú apostolai nem feltétlenül tévednek, amikor kritikus hozzáállásra szeretnének nevelni bennünket. A probléma velük nem az, hogy túlbecsülik, inkább az, hogy alábecsülik a problémát. Nem az a baj, hogy túl őszinték, hanem az, hogy nem eléggé őszinték. Ha már gyanúról van szó, ragaszkodjunk ahhoz, hogy minden dekonstrukció csak akkor lehet hiteles, ha önmagát is dekonstruálja. Ha azt gondoljuk, hogy egyáltalán nincs abszolút tekintély, akkor önmagunk számára sem lehetünk azok, vagyis el kell ismernünk, hogy episztemológiai csapdába estünk. Másszóval: tökéletesen rászorulunk a nálunk nagyobb, rajtunk kívülálló tekintélyre.

Tovább a teljes cikkre »

Felekezettől függetlenül minden keresztény elmondja: „Hiszek Szentlélekben.” A Credo Szentlélekről szóló mondata nem száraz hitvallás csupán, hanem egy átélésről szóló beszámoló is. A Szentlélek miatt a kereszténység ideális esetben legalább annyira élmény és megtapasztalás, mint amennyire teológia és hitvallás. A keresztény teológia szerint a Szentlélek a hívők hitének és örömének közvetlen forrása, missziójuk hajtóereje. Amikor az első pünkösdkor leszállt a Szentlélek a jeruzsálemi keresztényekre, a kívülállók azt gondolták róluk, hogy részegek. Lukács evangélista beszámolója szerint Jézus tanítványaiból az öröm és a felszabadultság érzése buggyant elő, és még aznap háromezren megkeresztelkedtek és csatlakoztak hozzájuk. Pünkösdkor arra emlékezik a keresztény világ, hogy a Szentlélek kiáradásának hatására indult világhódító útjára a Jézusról szóló örömhír. De vajon kicsoda a Szentlélek, akiről az Apostoli hitvallás beszél? És mi pünkösd jelentősége ma?

Tovább a teljes cikkre »

“Azt mondja, akkora a szomja, / Hogy mindig inni kell neki, / Mert végtelen tűz égeti.” (Trisztán és Izolda)

„[A] hetedik hónapnak a tizenötödik napján hét napig tartó sátoros ünnep kezdődjék az Úrnak… Vegyetek magatoknak az első napon nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat, és örvendezzetek hét napon át Istenetek, az Úr előtt.” A zsidók – ha betartották a törvényt – minden évben házaikból lombsátrakba költöztek ki, és nyolc napon át azokban laktak. A kívülálló számára vicces lehetett ez a jelenet, de a zsidóknak örömünnep és vigasság volt. „Aki nem látta még annak a napnak az örömét, az soha nem látott örömet” – tartotta a mondás.

Tovább a teljes cikkre »

A mózesi teremtéstörténet második mondata érdekes asszociációt teremt Isten Lelkével kapcsolatban. Azt mondja, hogy „A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett (מְרַחֶ֖פֶת) a vizek fölött.” A magyar fordítás nem rossz, de nem is adja vissza egészen az eredeti héber szó jelentését. A legtekintélyesebb héber lexikon szerint a רחף ige Piel alakban azt jelenti, hogy „rezegtetni vagy rebegtetni kezd, abban az értelemben, hogy a szárnyát csapkodja, mint amikor a madarak repülnek”, és az 1 Mózes 1,2-ben konkrétan „folyamatosan előre és hátra mozogva lebeg” jelentést hordoz (HALOT, 1220). Egy másik héber lexikon szerint a רחף ige Piel alakban azt jelenti, hogy „lebeg”, és talán azt is, hogy „költ/kotlik” (és „megtermékenyít”) (BDB, 934).

Tovább a teljes cikkre »

Tim Keller szerint az Istennek való engedelmességre két dolog motivál bennünket: a gyönyörködés és a kötelesség (beauty and duty). Egyetértek. Ha a szívünk teljesen a helyén lenne, az Istenben való gyönyörködés lenne engedelmességünk egyedüli motivációja. Isten szépsége, jósága, igazsága olyan erővel hatna ránk, hogy semmi mást nem akarnánk, mint megtenni, amit ő kér tőlünk. Sok esetben át is éljük ezt. Ahogy a Szentlélek fokozatosan formálja a szívünket, engedelmességünk alapja egyre inkább Isten lényének és akaratának vonzereje lesz. A lassú átalakítás munkája mellett Krisztus időnként meg is keresztel bennünket Szentlelkével, természetfeletti erővel ruház fel, örömmel, bátorsággal, szent vágyakozással ajándékoz meg, hogy ez a motivációs bázisunk új lendülettel és akarással teljen meg.

Tovább a teljes cikkre »

Miután a karizmatikus kálvinistákról szóló cikkem kapcsán tisztáztam, hogy teológiai értelemben kálvinista vagyok, nyilván érdekel némelyeket az is, hogy vajon akkor karizmatikus is vagyok-e. Megpróbálok válaszolni, bár tudom, a magyarországi evangéliumi világban erről nyilatkozni egyelőre kockázatosabb, mint Angliában vagy Amerikában, pláne a föld ébredésektől pezsgő déli féltekén. Testvéri kapcsolatokat nyerhetek vagy veszíthetek, attól függően, hogy mit felelek. Magyarországon a karizmatikusság bizonyos körökben még mindig a „teljes evangélium” vagy a „tévelygő rajongás” lakmusz-tesztje.

Tovább a teljes cikkre »

Néhány nappal ezelőtti blogbejegyzésemben (Jó-e az, ha hittel közelítünk a Biblia szövegéhez?) arról írtam, hogy a felvilágosodás kételyre és az objektivitás mítoszára épült ismeretelmélete a huszadik század második felére gyakorlatilag összeomlott. Kiderült, hogy a megismerő és a megismerés tárgya nem választható el egymástól. Annak beismerése viszont, hogy a hitünk, személyes meggyőződéseink, tapasztalataink, közösségi hátterünk befolyásolja a megfigyeléseinket, komoly válságot eredményezett az ismeretelmélet terén. Ezt a válságot legkönnyebben az irodalomban zajló változásokon keresztül tudom érzékeltetni.

Tovább a teljes cikkre »

Tegyük fel, hogy két ember azonos felkészültséggel és alapossággal közelít a bibliai szöveghez, de egyikük azzal az előfeltevéssel olvassa, hogy az pusztán egy vallási meggyőződésektől befolyásolt ókori dokumentum, a másik viszont ugyanezt az ókori dokumentumot Isten megbízható kijelentésének tartja. Melyiküknek van nagyobb esélye arra, hogy közelebb kerüljön a szöveg valódi jelentéséhez? (A kérdésem persze arra a bátor előfeltevésre épít, hogy a szövegeknek van jelentésük.)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum