A ‘szocialista’ címkével jelölt bejegyzések

A „szoci” Robinson Crusoe-t a valódi Robinson Crusoe-tól az különbözteti meg, ami a valódi Hamletet egy olyan Hamlettől, amelyből hiányzik a kezdeti konfliktus (az apa meggyilkolásáról szerzett tudás), vagy a valódi Hamupipőkét egy olyan változattól, amelyben soha nem derül ki, hogy a megvetett lány valójában az egyetlen gyermek a családban, aki tényleg otthon van. A megvágott Robinson Crusoe a szigettel való konfliktusában nyer értelmet, vagy inkább marad értelmezhetetlen. A valódi Robinson Crusoe igazi konfliktusa nem a természettel vívott harc, hanem ami az egész nyomorúsága mögött húzódik: az apjával és Istennel való küzdelme. Fontos, hogy Robinson nem csak apjával, hanem Istennel is harcban állt, hiszen a megbékélés csak az utóbbival való kapcsolatában volt lehetséges – és történt meg Defoe regényében. A történetnek olyannyira ez az értelmező kerete, hogy egy alkalommal Robinson össze is hasonlítja ezt a belső konfliktust a szigettel vívott harcával és megállapítja, hogy ha az első rendeződik, a másodiknak szinte nem is kell megoldódnia.

Tovább a teljes cikkre »

Valószínűleg nincs élő ember a földön, aki valamilyen formában ne hallott volna Robinson Crusoe-ról. Daniel Defoe népszerű regénye a világirodalom egyik legismertebb klasszikusa, szinte minden nagyobb nyelvre lefordították, főhőse olyan irodalmi toposszá vált, amely a legváratlanabb formákban és helyeken is előkerül. A regényt olvasva talán mégsem én voltam az egyetlen, aki azt érezte, hogy valami nem stimmel a történetben. A hosszú, részletes leírások mintha csak azt rejtenék el, hogy Defoe hősének nincs igazán lelke. Egyedül van egy lakatlan szigeten, évtizedeken át nincs senki, akihez beszélhetne, ő mégis zavartalanul tesz-vesz, vadászik, halászik, gyűjtöget, felhalmoz és építget – egy pillanatra nem zuhan magába, hogy mégiscsak mi értelme ezt társ nélkül pusztán a túlélésért csinálni, nem gondolkozik végső kérdéseken, nincsenek mélyebb érzései és vágyai. Robinson Crusoe nem ismer se Istent, se embert. Egy túlélőgép, valahogy úgy, ahogy Richard Dawkins a gének kolóniáit elképzelte; naturalista ideál: mindvégig a földre mutat, mint Raffaello képén Arisztotelész. A regényben van a sziget, ahol túl kell élni, van a természet, amit le kell győzni, és ezt a feladatot a főhős remekül abszolválja. Bónuszként a végén kijut a szigetről, de az lássuk be: már nem is igazán érdekes.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum