Keresési találatok az alábbi kifejezésre:

Elmélkedések

Chestertoni kálvinizmus

Amikor először hallottam ezt a jelzős szerkezetet, azonnal beleszerettem, mert olyan feszültséget hoz létre a teológiai nyelvben, amely kifejezi saját hitem paradoxonait is. Szinte a hívő életem kezdetétől mélységes szerelem fűz G. K. Chesterton világlátásához, és egyetértek C. S. Lewisszal, hogy a modern írók közül ő a legértelmesebb. Messze a legértelmesebb. A teológiám azonban nagyjából megegyezik azzal az iskolával, amelyről Chesterton mindig csak mélységes viszolygással tudott beszélni: a kálvinizmussal. Vagyis itt állok rögtön egy paradoxon előtt: a chestertoni módszer megsemmisíti azt, amiben mélyen hiszek, ugyanakkor Chestertont elválaszthatatlanul összekapcsolom azzal, amit megsemmisített, magával a kálvinizmussal, amelyet az evangélium legmélyebb kifejtésének tartok. A paradoxon lényege itt az, hogy szerintem nem chestertoni chestertonizmusra, hanem chestertoni kálvinizmusra van szükségünk, de a kettő egymásnak feszül.

tovább

Mitől lehet az egyház újra releváns?

Sok szó esik a nyugati civilizáció válságáról, de a Nyugatnak nem egy, hanem két ijesztő gondja is van. Az egyik a civilizációnk megrendülése, a másik a keresztény egyház(ak) megrendülése. A szekuláris civilizáció megrendülését sokan megjövendölték, rámutatva annak hiányzó alapjaira és spirituális ürességére, ezt azonban hosszú ideig eltakarta számos sikere, a technológia szédületes fejlődésétől a kulturális „soft power” globális érvényesülésén át a jólét folyamatos növekedéséig. Sokak számára még ma is hihetetlennek tűnik a felvetés, hogy a szekuláris kor a végéhez közeledne, de mára viszonylag széles konszenzus formálódott azzal kapcsolatban, hogy az összeomlás legalábbis elérhető közelségbe került. Az okok egy része külső, mint Kína, Oroszország vagy a Globális Dél megerősödése, a másik része belső, mint a kulturális marxizmus dominanciaharca, vagy akár az, hogy lassan mindannyian belefulladunk a fogyasztásba és a dopaminba. Jó lenne azt mondani, hogy a keresztény egyház épp erre a pillanatra készült, hogy betöltse prófétai felelősségét, csakhogy a jelen krízisét pont az növeli, hogy a kereszténység is válságban van.

tovább

Meg kell ölnünk Istent, hogy szabadok legyünk?

James Morrow Towing Jehovah (Jehova elszállítása) című regényében Gábriel arkangyal 1992-ben megjelenik egy hajóskapitánynak, hogy közölje vele: Isten meghalt és három kilométer hosszú holtteste az óceánba esett. Elmondja, hogy a tetemet el kellene szállítani a sarkkörön túlra, hogy ott örök nyugalomra helyezzék egy erre a célra kivájt jégbarlangban. Az egyik szereplő, Ockham atya (a Vatikán megbízottja) azon gondolkodik, hogy Isten vajon tényleg meghalt-e, nem csak arról van-e szó, hogy szelleme levedlette a korábbi testét. A könyv végén a pap arra a következtetésre jut, hogy Isten maga döntött saját létezése megszüntetéséről, látva, hogy ez bennünket, embereket, mennyire gúzsba kötött. Kifejezetten nagylelkű tett – mondhatnánk, ha nem lenne az egész felvetés abszurd és blaszfém, ugyanakkor ijesztően csábító is.

tovább

Elbizakodottság helyett békesség

A terveim időnként megszüntethetetlen akadályokba ütköznek. Tavaly például egy térdprobléma miatt egyetlen métert sem tudtam mankó nélkül megtenni, ezért le kellett mondanom egy külföldi konferencián való részvételemet, az összes ott tartandó előadásomat, de a rég várt válogatott mérkőzésre szóló jegyemet is másra írattam át, pedig nagyon vártam az élményt a Puskásban. Nyolc éve egy Indonéziába szóló repülőjegyemet (és az egész utat) kellett lemondanom, valamint az egész missziós programot, mert a feleségem édesapja váratlanul meghalt, egyszerűen nem lehettem távol a gyász napjaiban. Az elmúlt héten épp egy vesekő tett bizonytalanná mindent, amit terveztem, és a görcsök között Jakab híres mondása jutott eszembe: „Most tehát, akik azt mondjátok: »Ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk«, azt sem tudjátok, mit hoz a holnap. Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább ezt kellene mondanotok: Ha az Úr akarja, akkor élünk, és ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,13-15)

tovább

Szájkosarak

Néhány hónapja meghallgattam egy pódiumbeszélgetést, ahol egy ismert, ellenzéki érzelmű keresztény értelmiségi azt mondta: „Nem tudunk a politikumról szabadon beszélni, mert a politika kitartottjai vagyunk.” Bár a kegyelmi ügy sajátos fénytörésbe helyezte a mondatot, és én magam is fontosnak tartom az egyház politikától való függetlenségét, saját szuverén küldetésének őrzését, sőt, kifejezetten küzdök a túlzott közelség ellen (főképp pont a prófétai szabadság érdekében), a fenti mondattól annak igazságtartalma ellenére befeszültem és felállt a hátamon a szőr. Az illető értelmiségi (akinek a személye most lényegtelen, de akit egyébként tisztelek) valószínűleg nem magára értette a többes számot, hanem más keresztényekre (vagy keresztyénekre), vagyis a többes szám inkább csak retorikai eszköz volt. Viszont éppen ez a furcsa kiterjesztés piszkálta meg az igazságérzetemet, és bár egyet is érthettem volna vele, nem tudtam mit kezdeni az állítással, csendben inkább ezt a cikket kezdtem fogalmazni magamban.

tovább
Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK