A ‘Elmélkedések’ kategória archívuma

Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5,29)

Az 5. fejezetnek biztos ritmusa van. Ugyanaz a mondat ismétlődik, csak mindig más nevekkel. X ennyi és ennyi éves volt, amikor Y-t nemzette. Y születése után X ennyi és ennyi évet élt, még nemzett fiakat és leányokat. X teljes életkora tehát ennyi és ennyi év volt, amikor meghalt. Aztán ugyanez Y-nal. A héberben még egyértelműbb az ismétlődés és a ritmus, mert a számokat kettébontja (ennyi évet és ennyi évet), és ún. váv-consecutivummal kapcsolja egymáshoz a mondatrészeket. És ez történt. És ez történt. És ez történt. És XY meghalt. A mondatfűzés ad egyfajta monotonitást az elbeszélésnek, amelyből így kiugrik minden részlet, amely a monotonitást megtöri.

Tovább a teljes cikkre »

Ezért jelet tett az ÚR Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál.” (1Móz 4,15b)

Kain történetében feltűnő, Isten mennyire nagyvonalúan bánik az erre érdemtelen emberrel. Amikor Kain haraggal és lehorgasztott fejjel reagál arra, hogy Isten nem tekint az áldozatára (aminek Isten részéről nyilván jó oka volt), Isten közel lép hozzá és megkérdezi: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?” (4,6) Isten tehát rámutat Kain lelkiállapotára (haragos vagy és lehorgasztod a fejed) és önvizsgálatra hívja őt (miért?). Majd észszerű számvetésre bíztatja: „Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (4,7)

Tovább a teljes cikkre »

Ekkor azt kérdezte Kaintól az ÚR: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?” (1Móz 3,8)

Csak találgathatunk, miért nem tekintett Isten Kain áldozatára, miközben Ábelét viszont elfogadta. Azt tudjuk, hogy Ábel a juhok közül vitt Istennek áldozatot (az elsőszülött kövérjét), Kain pedig a föld gyümölcséből. Ábel áldozata tehát véresáldozat volt, Kainé pedig a munkája gyümölcse. Ábel talán megfigyelte, hogy Isten maga is állat feláldozása árán takarta be az ősszülők mezítelenségét, és megértette, hogy helyettes engesztelésre van szükség ahhoz, hogy Isten rá és az áldozatára tekinthessen. Ebben az esetben Ábel a tulajdonított igazság példája, Kain pedig azé, amikor a saját igazságunk által akarjuk Isten tetszését elnyerni. Az Újszövetségből tudjuk, hogy az Isten báránya veszi el a világ bűnét, nem a mi kezünk munkája.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között.” (1Móz 3,8)

A szöveg szerint a Teremtő annyira közel volt az emberhez, hogy járt-kelt (מִתְהַלֵּ֥ךְ) a kertben. De hogyan értsük ezt a képet? Vajon arra utal, hogy Isten ténylegesen sétált a kertben, mint egy görög félisten, aki emberi formában is képes az emberek közé vegyülni? Vagy ez metaforikus nyelvezet, amit nem kell szó szerint vennünk? Isten jelen volt, mintha járkálna a kertben? Miért a szellős alkonyatkor látogatta meg az ÚRisten a kertet és benne az embert? A nap végére (az alkonyatra) utal a kifejezés? Vagy másról van szó?

Tovább a teljes cikkre »

Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2,9)

Egyetlen fa volt a kertben, amelyről az ember nem ehetett: a jó és rossz tudásának fája (עֵץ הַדַּ֖עַת ט֥וֹב וָרָֽע). A kígyó hazudott az asszonynak, amikor megkérdezte: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (3,1) A kígyó ravasz volt. Lehet kérdezve is hazudni. Az igazság az volt, hogy Isten bőségesen ellátta az embert élvezetes gyümölcsökkel, a kert minden fájáról ehetett. Egyet kivéve: a jó és rossz tudásának fáját.

Tovább a teljes cikkre »

Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2,9)

A kert közepére Isten az élet fáját (עֵ֤ץ הַֽחַיִּים) helyezte el. Éc há-chájjím. Ez a fa a halhatatlanság szimbóluma. Onnan tudjuk, hogy amikor az ember vétkezett, Isten e szavakkal rekesztette el az élet fájához vezető útját: „Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen…” (1Móz 3,22) Az élet fája nélkül az ember nem él örökké. A halhatatlanság feltételes: az élet fájától függ. Egyedül Istené a halhatatlanság (1Tim 6,16), az ember csak akkor nem hal meg, ha odajárulhat az élet fájához. Az éc há-chájjím-tól elválasztva az ember halálra van ítélve.

Tovább a teljes cikkre »

Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált.” (1Móz 2,8)

Isten teremtette az eget és a földet (1,1), majd az embert a maga képmására. Az első embert azonban nem pusztán a földön (הָאָֽרֶץ) helyezte el, hanem ültetett számára egy kertet (גַּן) is a földön, és azt szánta neki lakóhelyül, hogy onnan indulva hódítsa meg és hajtsa uralma alá az egész földet (1,28). A föld (há-árec) és a kert (gán) tehát nem azonosak egymással. A kert a földön van, de több a földnél. A kert az a hely, ahol nincs bogáncs és kóró. A kert az a hely, amelynek minden fája szemre kívánatos és eledelre jó. A kert az a hely, amelynek közepén ott áll az élet fája. A kert az a hely, ahol az emberi autonómia (vö. jó és rossz tudásának fája) az anomália.

Tovább a teljes cikkre »

Mivel a héber tudásom gyengébb, mint a görög, és érzem, hogy kopik az is, amit a teológián megtanultam, gyakorlásként elkezdtem héberül olvasni az Ószövetséget. Az egyik komoly előnye ennek az, hogy sokkal lassabban haladok, mintha a szöveget az anyanyelvemen olvasnám. Minden szót megrágok, sokat le is kell fordítanom, így akaratlanul is több időt töltök a szavakkal, mint máskor. Örülök, ha egy ige vagy főnév újra megjelenik, különösen, ha éppen előző nap ismerkedtem meg vele. A szókapcsolatok azonnal feltűnnek. Az Írás lassan bontakozik ki előttem, ezért felfigyelek olyan redőkre is, amelyek felett eddig könnyen átsiklottam. Imádkozva bocsátkozom bele ezekbe a résekbe, hogy halljam az Úr szavát. Rövid kis naplóbejegyzésekben rögzítem, amit a reggeli órákban frissen kapok egy-egy fejezetből. Ezek nem igemagyarázatok, inkább csak random gondolatfoszlányok, amelyek a szöveg egy-egy mondatáról eszembe jutnak. Sokszor csak hangosan gondolkodom és kérdéseket teszek fel.

Tovább a teljes cikkre »

Mit gondolnak az emberek a halálról? Miért olyan nehéz szembenézni a halállal? Milyen válaszai vannak a kultúránknak a halálra? Mi történik a halál után? Van-e megoldás a halál problémájára? Ezekről és hasonló kérdésekről folytattunk őszinte és személyes hangvételű beszélgetést Hamar Danival és Hamar Dáviddal a Manna FM 21 után c. műsorában. Ennek a műsornak a témája sem volt könnyebb, mint az előzőé, de kevésbé volt elméleti és filozofikus, sok személyes példa is előkerült a saját életünkből. A beszélgetést itt lehet visszahallgatni.

Harminc éve születtem újjá. Aznap reggel sokadszorra mentem be a faházba, hogy döntést hozzak az életemről. Az akkori MEKDSZ nyári táborában vettem részt, vallásos hitetlenként. Minden reggel eltámolyogtam az imádságra kijelölt szobába, hogy nyomasztó önvizsgálatnak vessem alá magamat. Ahogy a szobába léptem, éreztem a korhardt fa és a tábori matracok összetéveszthetetlen szagát. Ez a szag a saját életem csődjére emlékeztetett. Aznap reggel is rettentő nyomorultul éreztem magam. Zsákutcába jutottam. Háromféle halált láttam magam előtt: az Isten nélküli élet abszurditását és értelmetlenségét, az Isten előtti megalázkodás poklát, és az öngyilkosságot. Nem vagyok szuicid típus, de a választási lehetőségek fényében akkoriban az öngyilkosság sem tűnt észszerűtlennek. Isten tagadásával minden reménytelen és sötét volt, noha ismertem a pillanat múló örömeit. Az Isten előtti kapituláció viszont olyan önfeladásnak tűnt, amely a halállal egyenértékű. (Ha az életemet Istennek adom, mi marad akkor nekem?) Beszorultam, mégis döntenem kellett.

Tovább a teljes cikkre »

A szerelem az szerelem. A férfi szereti a nőt, a nő a férfit, a nő a nőt, a férfi a férfit, a férfi a másik férfi nőjét, a nő a másik nő férjét, a férfi a gyermekét meg a másik férfi gyermekét, a gyermek a kólát, a nő a transzférfit, a transzférfi a transznőt, a transznő a férfit, a férfi a kecskét. A szerelemnek nincs határa. A szerelemnek nincs hitvallása. A szerelem az szerelem. Nem igaz? Gyűlölheti a férfi a férfit, aki elszereti a nőjét? Gyűlölhet a gyermek, akinek elszerették az apját? Vagy akinek csak apa jutott? Gyűlölheti a nő a nőt, aki a férjét úgy szereti, ahogy korábban ő szerette? Gyűlölhet a gyermek, akit a férfi, aki nem apja, úgy szereti, mint a férfi a férfit? Gyűlölhet az apa, akinek a fiát szereti a férfi, aki elhagyta érte a nőt? Lehet megbocsátásról beszélni ott, ahol a szerelem lép át határokat, ezért nincs vétek? A szerelem tényleg csak szerelem, határtalanul? Nincs hitvallása? Vagy ő maga a hitvallás? Vagy ma a multiknak van hitvallása? Biztos, hogy jó ez így?

Minden közösségben vannak egyensúlyozók, akik leginkább arra ügyelnek, hogy a társaságban megjelenő vélemények két végpontjától egyenlő távolságra legyenek. Így akarják biztosítani, hogy ők és a csoport ne sodródjanak el az igazságtól. Ők azok, akik a politikában is mindig középen állnak és a konfliktusokban is a közvetítő szerepét igyekeznek betölteni. Számukra az éppen aktuális szélsőség a hazugság, mindig attól szeretnék magukat távol tartani, amit a másik oldalról hevesen támadnak, hogy a vitázók között középen lehessenek és kijelölhessék a vitázóknak is a közepet. Ők azok, akik szerint nem helyes oldalakban gondolkodni, holott egész gondolkodásukat az oldalak közötti egyensúlyozás tölti ki. Egyesek közülük egy helyben állók, akik lecövekelnek a mértani középen, mások dialektikusok, akik a két szélsőség közötti folyamatos mozgásban valósítják meg az egyensúlyt. Ami mégis összeköti őket, az a meggyőződés, hogy az igazság mindig középen van.

Tovább a teljes cikkre »

A rossz istenkép nem az, amelyik kényelmetlen, felkavar és nyugtalanná tesz. A rossz istenkép az, amelyik mást mutat, mint amilyen a valódi Isten. Isten nem függ az istenképünktől, de az istenismeretünket meghatározza, hogy mit gondolunk róla. Honnan tudhatjuk, milyen a valódi Isten? Megpróbálhatjuk a logika útján rekonstruálni, ahogy Plátón vagy Arisztotelész tették, és akkor eljutunk a Legfőbb Jó ideájához, a Mozdulatlan Mozgatóhoz, vagy valami ehhez hasonló emberi konklúzióhoz. Következtethetünk rá a természetből, és akkor az istenképünket a tapasztalataink fogják rugalmasan alakítani szinte bármivé. Megalkothatunk olyan istenképet, amelyikkel barátságos viszonyt ápolhatunk, és akkor Isten pont olyan lesz, mint a vágyaink, igazolva Feuerbach véleményét, hogy az Istenség igazából csak a vágyaink kivetítése a mennybe. De támaszkodhatunk arra is, amit Isten mond magáról, és akkor eljutunk Jézus Krisztushoz és a Biblia Istenéhez. Ezek nagyon más utak, nagyon más végeredménnyel.

Tovább a teljes cikkre »

Van egy megszégyenítő történet az Ószövetségben az emberi erényességről. Jeremiás próféta az Úr parancsára meglátogatja a rékábiakat, és a Templom egyik kamrájába hívja őket. Hanáni kamrájában aztán borral teli kelyheket tesz eléjük, hogy igyanak. A rékábiak azonban visszautasítják: „Nem iszunk bort, mert a mi ősünk, Jónádáb, Rékáb fia ezt parancsolta nekünk: Ne igyatok bort soha, se ti, se a fiaitok!” (Jer 35,6) Az ÚR Jeremiáson keresztül ezt üzeni ezután Izráelnek: „Jónádábnak, Rékáb fiának a szavait megtartották. Ő azt parancsolta fiainak, hogy ne igyanak bort; nem is ittak a mai napig sem, hanem engedelmeskedtek ősük parancsának. Én is szóltam hozzátok, idejében szóltam, de ti nem hallgattatok rám. (…) Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai megtartották ősük parancsát, amit az megparancsolt, de ez a nép nem hallgatott rám.” (Jer 35,14-16) A rékábiak ősatyjuk felé mutatott engedelmessége kontrasztban áll Izráel Isten felé tanúsított engedetlenségével.

Tovább a teljes cikkre »

A prosperitás evangéliumának dúsgazdag prédikátorai iszonyatos tehertételt jelentenek Krisztus evangéliuma ügyének. Minden korban voltak hitvány emberek, akik az evangéliumot nyerészkedésre használták, de a bővölködés prédikátorai ezt olyan döbbenetesen otromba és visszataszító stílusban űzik, hogy a jóhiszemű kívülállóknak is egy idő után kavarogni kezd tőle a gyomra. Az óegyházban a Krisztus-kufárok vándorprédikátoroknak adták ki magukat és a gyülekezetek hiszékenységéből éltek. Hasonlítottak a valódi evangélistákra, de a motivációjuk romlott volt. Bár a második század eleji Didaché bölcs tanácsokkal látta el a gyülekezeteket az ilyenek kiszűrésére, a konstantini fordulattal hatalmas tér nyílt a Krisztus-kufárok előtt: az egyházi hivatal a boldogulás egyik legbiztosabb útjává vált, a karrier csúcsa pedig idővel „Szent Péter széke” lett. Ezt a hagyományt követik ma a bővölködés prédikátorai, akik közül az amerikai Kenneth Copeland az egyik legkirívóbb példa.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum