A ‘Művészet’ kategória archívuma

Krisztus követése és az irodalom szeretete sokaknál teljesen elkülönül egymástól. Átélik mindkettő erejét, de nem tudják, hogyan kapcsolják össze a szívükben Krisztus megtapasztalását azzal a valósággal, amit az irodalom olvasásakor tapasztalnak. Ebben a sorozatban keresztényeknek szeretnék segíteni abban, hogy feloldják a lelkükben ezt a hasadtságot. Az irodalom lehet a valóság megismerésének eszköze és okozhat lelkiismeretfurdalás nélküli örömet, Krisztus követése pedig adhat olyan támpontokat az irodalom olvasásakor, amelyek a keresztény olvasót bölcs és jó olvasóvá tehetik. Erről szól az alábbi cikksorozat.

Tovább a teljes cikkre »

7. KRITIZÁLJUK!

Talán többen úgy érzik, túl nagy nyitottságot mutatok a világi irodalom felé. Tapasztalataik vannak ugyanis arról, hogy egy-egy irodalmi mű kárt okozott bennük, megzavarta őket, rossz irányba hangolta a szívüket. Ahogy az első részben jeleztem, ezt én is átéltem, ezért megértéssel viszonyulok a bizalmatlansághoz, sőt, részben magam is osztom azt. Azonban ne felejtsük el: Jézus az ideje jelentős részét bűnösökkel töltötte, akiknek a társasága alapszabályként „megront jó erkölcsöket” (1Kor 15,33). Jézus hallotta a történetet a sikkasztó hivatalnokról, a szolgatársakat bántalmazó szolgáról, a feleségét prostituálttal csaló szomszédról, az apjának hátat fordító fiúról, ugyanis köztük volt. Mivel figyelt, ezek a valós történetek az üzenete alapanyagává váltak, amelybe az Isten országának örömhírét belegyúrta. Jézus titka nem az elkülönülés volt, hanem az, hogy a bűnösökkel barátkozva saját belső integritását mindvégig megőrizte. Nekünk is így kell a világi irodalmat olvasnunk.

Tovább a teljes cikkre »

6. LÁSSUNK ÁLTALA!

Amikor egy irodalmi művet a kezünkbe veszünk, nem arra kapunk meghívást, hogy magát a művet szemléljük, hanem arra, hogy a mű által szemléljük a világot. A művészet névadás, a névadás pedig felfedezés. Az irodalom által az író is felfedez és mi is felfedezünk, mert akként látjuk a valóságot, ahogyan azt ő mimézis és metafora által megnevezi számunkra. Az irodalmi műveket akkor olvassuk jól, ha általuk meglátjuk azt, amit az író szemlél. Az irodalom olvasása tehát empatikus tevékenység, mert beleérzünk az író világhoz való viszonyulásába, ideiglenesen felvesszük az ő nézőpontját, hogy az ő szemével lássunk mi is. Ezt keresztényekként anélkül megtehetjük, hogy feladnánk saját nézőpontunkat.

Tovább a teljes cikkre »

5. UTAZZUNK EL VELE!

Az irodalom nem egyszerűen csak utazó, aki betér hozzánk, hanem olyan utazó, aki bennünket is utazásra invitál. Mikor Bilbó vendégül látta Szürke Gandalfot, a mágust, még nem tudta, hogy nemsokára ő maga is hosszú útra fog indulni és bámulatos kalandokba fog sodródni, amelyek végül hozzájárulnak egész Középfölde megmeneküléséhez. „Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.” Épp ilyen vendég az irodalom, amikor vendégül látjuk. Az angyalok, akiket tudtunkon kívül befogadunk, néha mágusok és törpék formájában érkeznek, feldúlják az életünket, és egyszercsak azt vesszük észre, hogy a világ másik végén kötöttünk ki, és az utazás során teljesen más emberekké váltunk.

Tovább a teljes cikkre »

4. LÁSSUK VENDÉGÜL!

Az irodalmi művek olvasásakor az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az, ha az alkotásokat bírálni kezdjük vagy használni akarjuk, mielőtt vendégül láttuk volna őket. Sokszor azzal a céllal veszünk a kezünkbe egy regényt vagy egy drámát, hogy élvezzük (ez ugye helyes motiváció!), de hamar fennakadunk valamin, ami összeegyeztethetetlen a hitünkkel, és a művet azonnal kritizálni kezdjük vagy akár félre is tesszük. Máskor önmagunkra vagyunk csak kíváncsiak, nem a másikra, és az alkotás úgy születik meg bennünk, hogy valójában meg sem termékenyített bennünket, csak magunkat hoztuk világra újra, mintha kapcsolatba se léptünk volna a művel. Egyik hozzáállás sem méltányos, egyikben sincs valódi érdeklődés, egyik sem méltó Krisztushoz. Most tehát annak a fontosságát szeretném hangsúlyozni, hogy az irodalom olvasásakor lássuk vendégül az alkotást.

Tovább a teljes cikkre »

3. ÉLVEZZÜK!

Láttuk, mi az irodalom, gondolkodtunk az olvasmányaink megválogatásáról, most fordítsuk a figyelmünket arra, hogy miért és hogyan is olvassunk egyáltalán irodalmat! Az első tanácsom ezzel kapcsolatban az, hogy egyszerűen csak élvezzük! Korábban említettem Horatiust, aki szerint az irodalom kettős célja az, hogy tanítson és gyönyörködtessen, és említettem azt is, hogy számunkra, keresztények számára a hasznosság valamiért könnyebben értelmezhető cél, mint a gyönyörködtetés. Szükséges tehát két dolgot tisztázni, mielőtt rátérnénk az irodalomban való gyönyörködés fontosságára. Az egyik az, hogy vajon biblikus-e az irodalom céljaként a gyönyörködtetést megjelölni, a másik, hogy vajon miért okoz problémát számunkra, hogy a gyönyörködést önmagában is helyes célnak tekintsük. Kezdjük a biblikusság kérdésével.

Tovább a teljes cikkre »

A párizsi Notre Dame-ot emésztő tűz annyira erős szimbólum, hogy szinte nem is szabad hozzányúlni. Túl nagy a kísértés, hogy mindenki azt lássa bele, ami őt foglalkoztatja. A katolikus a kereszténység válságát, a konzervatív a régi Európa feladását, a progresszív a haladás elkerülhetetlenségét, a fundamentalista protestáns a Mária-kultusz feletti ítéletet, a filozófus a korszakváltás befejeződését, a költő egy civilizáció halálát, Emmanuel (!) Macron pedig akár énekelhetne is a tűz fényében, mint annak idején Néró, aki aztán a keresztényeket tette felelőssé az örök város pusztulásáért. Én inkább meghagyom az égő katedrális látványát nonverbális jelnek. Viszont magáról a katedrálisról elmondok egy gondolatot.

Tovább a teljes cikkre »

2. LEGYÜNK VÁLOGATÓSAK!

Ha értjük, mi az irodalom, a következő kérdés az, hogy keresztényekként mennyit és hogyan olvassunk, vagyis milyen fogyasztók legyünk. Ebben a posztban arra szeretnék mindenkit bíztatni, hogy legyen válogatós! Az irodalom terén nem lehetünk mindenevők. Szerb Antal annak idején végigolvasta szinte az egész világirodalmat, de nem hiszem, hogy ez számunkra követendő példa volna. Nem vagyunk, nem lehetünk mindenevők. Ennek több oka is van. Az egyik a lelkiismeretünk. Pál apostol világossá teszi, hogy a lelkiismeretünk különböző, amit az egyikünk lelkiismerete elbír, az a másikét megterheli, ami az egyikünknek szabad, az a másiknak bűn és akár a vesztét is okozhatja. Életünk során változik is a lelkiismeretünk: lehet, hogy ami az életünk egyik fázisában megengedett, az a másik fázisában vétek, vagy fordítva, ami korábban bűn volt, az most megengedett vagy egyenesen hasznos.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor egy ember átéli az újjászületést, olyan fordulat megy végbe a lelkében, hogy egy ideig hajlamos azt gondolni, nincs semmi, amit azoktól tanulhatna, akik nem élték át ezt a belső fordulatot. Jonathan Edwards számol be arról, hogy az ébredés idején sokan Isten Lelkének a munkáját megtapasztalva „mindent új megvilágításban látnak, ezért meglepődésükben sokkal jobban megváltoztatják addigi vélekedésüket, mint kellene, és a nagy érzelmi változásban egyik végletből a másikba esnek” (Ébredés az egyházban, 50). Én is ezt éltem át megtérésem után. Friss hívőként kötelező olvasmányként éppen Stendhaltól a Vörös és fekete c. regényt olvastam, és emlékszem, annyira mély idegenkedéssel töltött el a könyv nézőpontja, hogy utána egy ideig semmilyen világi irodalmat nem vettem a kezembe. Sokan persze eleve nem vesznek könyvet a kezükbe, nem is nekik írok most, inkább azoknak, akik nehezen vagy egyáltalán nem tudják összeegyeztetni az irodalmat elkötelezett keresztény hitükkel.

Tovább a teljes cikkre »

Az Isten létezése melletti logikai érveket nevezzük istenérveknek. A legismertebb istenérvek a teleológiai istenérv (a tervezettségből levezetett istenérv), a kozmológiai istenérv (a világ keletkezéséből levezetett istenérv), az etikai istenérv (az erkölcsből levezetett istenérv) és a vágyakozásból levezetett istenérv. Ha valakit érdekel, hogy ezek az érvek hogyan működnek, nézze meg az istentkeresem.hu honlapon található rövid videókat (tehát nézzétek meg az istentkeresem.hu honlapon található videókat!). Van azonban egy istenérv, amely az elmúlt évszázadokban nem egy emberre erőteljesebb hatást gyakorolt az összes logikai istenérvnél. Ez az esztétikai istenérv, amelynek egy különösen erőteljes (bár logikailag… khm… nem annyira kidolgozott) megfogalmazásával Peter Kreeft apologetikai kézikönyvében találkoztam. Az érv így hangzik:

Tovább a teljes cikkre »

C. S. Lewis úgy írta meg a Narnia Krónikái c. mesesorozatát, hogy aki megszereti Aslant, ráismerjen Narnia urára a mi világunkban is. Lewis először Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény c. mesét adta közre, azt követte további hat, amely Narnia történetét a születéstől a mennyei ideában való újjáteremtésig meséli el. Aki olvasta a történeteket, nem csak Jézus Krisztusra ismer Aslanban, de a keresztény hit ezer más színét, szagát és ízét is felfedezi Narniában. A helyettes áldozat motívumát is, amely rögtön az első mesében a történet központi szála: egy túszcsere keretében Aslan a boszorkány által elcsábított Edmund helyére lép és a boszorkány kezében brutális kínhalált hal. Ez az a motívum, amelyről szeretnék most néhány gondolatot megosztani.

Tovább a teljes cikkre »

A fundamentalista teológiai mozgalom egyik jellegzetessége a bibliai szövegek szó szerinti értelmezésére való törekvés. Igazságtalanok lennénk, ha a fundamentalizmust azzal vádolnánk, hogy teljesen érzéketlen a Szentírás költői részeinek megértésére, azonban valóban jellemzi a mozgalmat az az elköteleződés, hogy a szó szerinti értelmezést kell elsődlegesnek venni az átvitt értelmezésekkel szemben. Mondhatnánk, hogy ez a hagyomány az antiókhiai egyházatyák és a reformátorok értelmezési hagyományában gyökerezik (szemben mondjuk az alexandriai és késő középkori allegorikus értelmezési hagyományokkal), de nem egészen ez a helyzet. A fundamentalizmus elköteleződése a szó szerinti jelentés mellett inkább a teológiai liberalizmusra adott túlzó reakció, amely sokszor olyan érzéketlenséget eredményez a nyelv és a jelentés finom árnyalataira, amely az antiókhiai iskola és a reformátorok értelmezési hagyományára nem jellemző. Hadd világítsam meg a problémát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

Két Kr. e. 8. századi mű volt a nyári olvasmányaim fénypontja: az egyik Homérosztól az Odüsszeia, a másik Hóseás könyve a Szentírásból. Tavaly az Iliászt olvastam végig, erre a nyárra az Odüsszeiát terveztem. Amint elkezdődtek a tikkasztó, forró napok, nagy élvezettel vetettem magam újra Homérosz napsütötte, antik világába. Eközben a gyülekezetemben pedig arra kértek, hogy vegyek részt a Hóseás könyvéről szóló sorozat tanításában. A könyv hét fejezetéről prédikáltam én, és hogy jobban értsem a szöveget, újraolvastam hozzá Czanik Péter kommentárját is. Homérosz és Hóseás voltak tehát a nyári beszélgetőtársaim, és ez arra is lehetőséget adott, hogy összehasonlítsam az istenektől nyüzsgő mediterraneumban és az asszírok által szorongatott ókori Izráelben szerzett élményeimet.

Tovább a teljes cikkre »

William Righter szerint „az allegória a didakticizmus hagyományos eszköze” (in Clifford: The Transformation of Allegory, vi.). Ez jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy – Gay Clifford szavaival – a forma „kiment a divatból”, hiszen a mi korunk talán soha nem látott bizalmatlanságot mutat a művészet tanító céljával szemben. A horatiusi dulce et utile (vagy prodesse et delectare) kettősségéből korunkat az édes és gyönyörködtető érdekli, a hasznos és nevelő célzat inkább idegesíti. Az allegóriával szembeni bizalmatlanság azonban részben a didaktikus szándék félreértéséből, vagy rossz értelmezéséből fakad. Az előző posztban írtam arról, hogy az allegória metaforikus irodalmi forma, amelyben elkülönül egymástól a „hordozóeszköz” és a „rakomány”, a jel és a jelölt, és akkor válik erőtlenné és hatástalanná, ha ezt a különbséget nem tartjuk tiszteletben. Erről szeretnék most többet mondani.

Tovább a teljes cikkre »

Angol irodalomból írt diplomamunkámban két középkori allegorikus művet hasonlítottam össze egymással. Mikor beadtam a témajavaslatot, leendő témavezetőm visszakérdezett, hogy biztosan ezzel akarok-e foglalkozni, mert a 20. század végi ember nem igazán lelkesedik már az allegorikus művekért. Mivel engem viszont lelkesített a dolog, elvállalta a témavezetést, de a modern ember ízlését illetően igaza volt. A 19-20. századi regények (mondjuk a modernizmus fénytelen időszakát leszámítva) sokkal olvasmányosabbak, mint a hozzájuk képest darabos és didaktikus allegóriák, amelyek jelentéséhez sem biztos, hogy végül hozzájutunk. Azt ma is elismerik, hogy a középkorban és a reneszánsz idején volt ereje ennek az irodalmi formának, azonban hozzáteszik: a modern ember már nem ismeri azokat a világnézeti kereteket, amelyekben az allegóriák értelmezhetők, és idegenkedik azoktól a hierarchikus társadalmi viszonyoktól, amelyeket ezek a művek tükröznek. Vagy ahogy Gay Clifford irodalomkritikus egyszerűbben fogalmaz: az allegória „kiment a divatból”.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum