A ‘Művészet’ kategória archívuma

Augusztinusz Vallomásai az elmúlt kétezer év keresztény irodalmának egyik legcsodálatosabb alkotása, amely ráadásul teljesen korszerű is. Az afrikai egyházatya mai szemmel is lenyűgöző őszinteséggel ír arról, hogy változtatta meg Isten kegyelme az akarata irányát. Augusztinusz életében Karthágó és Hippó egy-egy szimbólum. Karthágó testesíti meg az érzéki szenvedélyeket és az akarat általuk való megkötözöttségét, Hippó azt az időszakot, amelyben az Isten tiszta szeretete teszi szabaddá a szenvedélyek által űzött akaratot. Az alábbi idézetek felvillantják a Karthágó és Hippó közötti éles és mindent meghatározó különbséget. Az idézetekben döbbenetes erővel mutatkozik meg a mai ember tapasztalata is, jelezve, hogy az emberi természet nem sokat változott az elmúlt másfél évezredben, valamint hogy mire képes az Isten szeretete. Ha tapasztaljuk mi is az akarat irtózatos nehézkedését, figyeljünk Augusztinusz elbeszélésére, aki elmondja azt is, mi képes azt a magasba emelni!

Tovább a teljes cikkre »

Lassan hagyománynak is mondhatnám, hogy nyaranta elolvasok egy hosszabb klasszikus irodalmi művet. Idén Dante Isteni színjáték-ára kerítettem sort, júniusban az egész trilógián (Pokol, Purgatórium, Paradicsom) átrágtam magam, Babits Mihály fordításában. Reggel és este Dantéval a kezemben kiültem a lakásunk teraszára, és átadtam magam a híres tercináknak (hármas rímeknek). Nem nehéz megértenem, miért rajongott Dantéért Eliot is, Pound is, Lewis is. Dantét olvasni olyan, mintha valaki hatalmas ablakokat vágna felettünk az égre. Vagy inkább a léceket kezdené elbontani, amelyekkel valamikor valakik bedeszkázták az ég nyílásait. Dantét olvasva helyek, emberek és események természetfeletti jelentőséget kapnak, hogy ami itt lent megtörtént, az valahol máshol – egy többdimenziós világban – ismét megjelenjen. Lenyűgözött ez az átjárhatóság, ahogy a síkok egymásba karoltak és mozogtak, mint egy gigantikus Rubik-kocka, amely csak lenyomata egy még hatalmasabb kockának. Talán zavarosnak tűnik ez a kép, de azt próbálom érzékeltetni, milyen belépni egy világképbe, amely teljesen idegen és érintetlen a naturalizmus szellemétől.

Tovább a teljes cikkre »

1. Természet és szabadság

Tőlünk nyugatra a Pride lélektani nehézsége paradox módon már nem a társadalom ellenállása, hanem a hatalom szövetsége. Az LMBTQ-ideológia mainstreammé vált. A kormányok, intézmények, médiumok és vállalatok a közösségi platformokkal versengve jelzik hangos támogatásukat. A Pride hónapja olyan vallási ünnep lett (annak minden giccsével, kegytárgyával és fogyasztói kacatjával együtt), amit jelentőségében leginkább a zsidó pészachhoz vagy a keresztény ádventhez hasonlíthatnánk. Az ellentüntetők már nem tojásokkal dobálják a felvonulókat, hanem épp a szexuális forradalom eredeti lendületét szeretnék visszaadni; azokat az időket sírják vissza, amikor a Pride még nem a hatalom ünnepe volt, egyfajta szivárványos május elseje, hanem a forradalmi hevületé, és nem az számított radikálisnak, hogy irreálisan kövér emberek rózsaszín bugyiban tiltakoznak „elnyomásuk” ellen, fiatal párok pedig egymást szájkosárban, bilincsben és pórázon vezetve ünneplik a szexuális szabadságot (!), hanem pőrén és önmagában a szexuális másság melletti kiállás. Ma már a tömegek kötelességszerűen emelik magasba a zászlót és szajkózzák a forradalom jelszavait. Mintha a szexuális forradalom országaiban a brezsnyevi pangás évei kezdődnének. Tovább.

Tovább a teljes cikkre »

Az LMBTQ-ideológia hátteréről szóló cikksorozatom apropóján beszélgettünk Hamar Danival a Manna FM 21 után c. műsorában. Az interjúban nagyjából azt az eszmetörténeti ívet jártuk be együtt is, amiről a cikkek szólnak. Aki hosszúnak találta az írott elemzéseket, az tehát most bepótolhatja hangzó formában is, vagy a beszélgetést meghallgatva akár kedvet kaphat a cikkek elolvasásához is. Fontos és aktuális a téma, érdemes rászánni egy kis időt. A beszélgetés itt visszahallgatható.

Tamás Gáspár Miklós szerint a tizenkilencedik századi regényirodalom valójában a házasságtörésről szólt. Ez így általánosságban biztosan nem igaz (gondoljunk csak Victor Hugóra vagy Dickensre!), de az kétségtelen, hogy a romantika erőteljesen feszegette a kor tabuit és ez leginkább a kötelesség és a vágyak, a házasság és a szabad szerelem szembeállításában jelent meg. Ezt a szembeállítást látjuk Nathaniel Hawthorne A skarlát betű vagy Jókai Aranyember c. regényében, de ezt a dilemmát fogalmazta meg Charlotte Brontë Jane Eyre c. műve is, amelyben a házasság súlyos kötelékét egy rejtegetett őrült feleség testesíti meg. Sőt, születőben volt Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe és később Virginia Woolf-tól az Orlando is, amelyek már a homoszexualitás és a nemi identitás többarcúságát tették láthatóvá. A kegyelemdöfést azonban a Lytton Strachey vezette és szexuális extremitásairól ismert Bloomsbury-kör adta meg a 19. századi viktoriánus társadalmi kísérletnek, amelyet gyűlölői a szigorú vallásossággal és a szexuális vágyak elfojtásával jellemeztek. A Bloomsbury-kört (melynek Woolf is tagja volt) joggal nevezik a szexuális forradalom korai előfutárának.

Tovább a teljes cikkre »

Aki szereti C. S. Lewis meséit, feltétlenül olvassa el Michael Ward A Narnia-kód: C. S. Lewis és a hét szféra titka (Harmat, 2019) c. könyvét! Ward olyan réteget fedezett fel a Narnia-univerzumban, amely garantáltan átformálja, ahogy eddig a mesékről gondolkodtunk. Lewis zsenialitása tagadhatatlan, de ha őszinték vagyunk, a Narnia Krónikái egy-egy apró részlete kapcsán sokunkban volt olyan érzés, hogy az egyébként kifejezetten precíz és tudatos Lewis oda nem illő motívumokkal maszatolta össze a kompozíciót. J. R. R. Tolkiennal együtt például én is felvontam a szemöldökömet, amikor Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény-ben előbukkant a Mikulás joviális alakja. Lewis számos helyen írt az allegóriák belső szabályairól, mégis mintha maga szegte volna meg a szabályt, hogy a hordozóeszközt nem szabad összekeverni a rakománnyal. Nos, ha így gondoltuk, aligha tévedhettünk volna nagyobbat!

Tovább a teljes cikkre »

Krisztus követése és az irodalom szeretete sokaknál teljesen elkülönül egymástól. Átélik mindkettő erejét, de nem tudják, hogyan kapcsolják össze a szívükben Krisztus megtapasztalását azzal a valósággal, amit az irodalom olvasásakor tapasztalnak. Ebben a sorozatban keresztényeknek szeretnék segíteni abban, hogy feloldják a lelkükben ezt a hasadtságot. Az irodalom lehet a valóság megismerésének eszköze és okozhat lelkiismeretfurdalás nélküli örömet, Krisztus követése pedig adhat olyan támpontokat az irodalom olvasásakor, amelyek a keresztény olvasót bölcs és jó olvasóvá tehetik. Erről szól az alábbi cikksorozat.

Tovább a teljes cikkre »

7. KRITIZÁLJUK!

Talán többen úgy érzik, túl nagy nyitottságot mutatok a világi irodalom felé. Tapasztalataik vannak ugyanis arról, hogy egy-egy irodalmi mű kárt okozott bennük, megzavarta őket, rossz irányba hangolta a szívüket. Ahogy az első részben jeleztem, ezt én is átéltem, ezért megértéssel viszonyulok a bizalmatlansághoz, sőt, részben magam is osztom azt. Azonban ne felejtsük el: Jézus az ideje jelentős részét bűnösökkel töltötte, akiknek a társasága alapszabályként „megront jó erkölcsöket” (1Kor 15,33). Jézus hallotta a történetet a sikkasztó hivatalnokról, a szolgatársakat bántalmazó szolgáról, a feleségét prostituálttal csaló szomszédról, az apjának hátat fordító fiúról, ugyanis köztük volt. Mivel figyelt, ezek a valós történetek az üzenete alapanyagává váltak, amelybe az Isten országának örömhírét belegyúrta. Jézus titka nem az elkülönülés volt, hanem az, hogy a bűnösökkel barátkozva saját belső integritását mindvégig megőrizte. Nekünk is így kell a világi irodalmat olvasnunk.

Tovább a teljes cikkre »

6. LÁSSUNK ÁLTALA!

Amikor egy irodalmi művet a kezünkbe veszünk, nem arra kapunk meghívást, hogy magát a művet szemléljük, hanem arra, hogy a mű által szemléljük a világot. A művészet névadás, a névadás pedig felfedezés. Az irodalom által az író is felfedez és mi is felfedezünk, mert akként látjuk a valóságot, ahogyan azt ő mimézis és metafora által megnevezi számunkra. Az irodalmi műveket akkor olvassuk jól, ha általuk meglátjuk azt, amit az író szemlél. Az irodalom olvasása tehát empatikus tevékenység, mert beleérzünk az író világhoz való viszonyulásába, ideiglenesen felvesszük az ő nézőpontját, hogy az ő szemével lássunk mi is. Ezt keresztényekként anélkül megtehetjük, hogy feladnánk saját nézőpontunkat.

Tovább a teljes cikkre »

5. UTAZZUNK EL VELE!

Az irodalom nem egyszerűen csak utazó, aki betér hozzánk, hanem olyan utazó, aki bennünket is utazásra invitál. Mikor Bilbó vendégül látta Szürke Gandalfot, a mágust, még nem tudta, hogy nemsokára ő maga is hosszú útra fog indulni és bámulatos kalandokba fog sodródni, amelyek végül hozzájárulnak egész Középfölde megmeneküléséhez. „Veszélyes dolog kilépni az ajtón, Frodó. Csak rálépsz az Útra, és ha nem tartod féken a lábadat, már el is sodródtál, ki tudja, hová.” Épp ilyen vendég az irodalom, amikor vendégül látjuk. Az angyalok, akiket tudtunkon kívül befogadunk, néha mágusok és törpék formájában érkeznek, feldúlják az életünket, és egyszercsak azt vesszük észre, hogy a világ másik végén kötöttünk ki, és az utazás során teljesen más emberekké váltunk.

Tovább a teljes cikkre »

4. LÁSSUK VENDÉGÜL!

Az irodalmi művek olvasásakor az egyik legnagyobb hiba, amit elkövethetünk az, ha az alkotásokat bírálni kezdjük vagy használni akarjuk, mielőtt vendégül láttuk volna őket. Sokszor azzal a céllal veszünk a kezünkbe egy regényt vagy egy drámát, hogy élvezzük (ez ugye helyes motiváció!), de hamar fennakadunk valamin, ami összeegyeztethetetlen a hitünkkel, és a művet azonnal kritizálni kezdjük vagy akár félre is tesszük. Máskor önmagunkra vagyunk csak kíváncsiak, nem a másikra, és az alkotás úgy születik meg bennünk, hogy valójában meg sem termékenyített bennünket, csak magunkat hoztuk világra újra, mintha kapcsolatba se léptünk volna a művel. Egyik hozzáállás sem méltányos, egyikben sincs valódi érdeklődés, egyik sem méltó Krisztushoz. Most tehát annak a fontosságát szeretném hangsúlyozni, hogy az irodalom olvasásakor lássuk vendégül az alkotást.

Tovább a teljes cikkre »

3. ÉLVEZZÜK!

Láttuk, mi az irodalom, gondolkodtunk az olvasmányaink megválogatásáról, most fordítsuk a figyelmünket arra, hogy miért és hogyan is olvassunk egyáltalán irodalmat! Az első tanácsom ezzel kapcsolatban az, hogy egyszerűen csak élvezzük! Korábban említettem Horatiust, aki szerint az irodalom kettős célja az, hogy tanítson és gyönyörködtessen, és említettem azt is, hogy számunkra, keresztények számára a hasznosság valamiért könnyebben értelmezhető cél, mint a gyönyörködtetés. Szükséges tehát két dolgot tisztázni, mielőtt rátérnénk az irodalomban való gyönyörködés fontosságára. Az egyik az, hogy vajon biblikus-e az irodalom céljaként a gyönyörködtetést megjelölni, a másik, hogy vajon miért okoz problémát számunkra, hogy a gyönyörködést önmagában is helyes célnak tekintsük. Kezdjük a biblikusság kérdésével.

Tovább a teljes cikkre »

A párizsi Notre Dame-ot emésztő tűz annyira erős szimbólum, hogy szinte nem is szabad hozzányúlni. Túl nagy a kísértés, hogy mindenki azt lássa bele, ami őt foglalkoztatja. A katolikus a kereszténység válságát, a konzervatív a régi Európa feladását, a progresszív a haladás elkerülhetetlenségét, a fundamentalista protestáns a Mária-kultusz feletti ítéletet, a filozófus a korszakváltás befejeződését, a költő egy civilizáció halálát, Emmanuel (!) Macron pedig akár énekelhetne is a tűz fényében, mint annak idején Néró, aki aztán a keresztényeket tette felelőssé az örök város pusztulásáért. Én inkább meghagyom az égő katedrális látványát nonverbális jelnek. Viszont magáról a katedrálisról elmondok egy gondolatot.

Tovább a teljes cikkre »

2. LEGYÜNK VÁLOGATÓSAK!

Ha értjük, mi az irodalom, a következő kérdés az, hogy keresztényekként mennyit és hogyan olvassunk, vagyis milyen fogyasztók legyünk. Ebben a posztban arra szeretnék mindenkit bíztatni, hogy legyen válogatós! Az irodalom terén nem lehetünk mindenevők. Szerb Antal annak idején végigolvasta szinte az egész világirodalmat, de nem hiszem, hogy ez számunkra követendő példa volna. Nem vagyunk, nem lehetünk mindenevők. Ennek több oka is van. Az egyik a lelkiismeretünk. Pál apostol világossá teszi, hogy a lelkiismeretünk különböző, amit az egyikünk lelkiismerete elbír, az a másikét megterheli, ami az egyikünknek szabad, az a másiknak bűn és akár a vesztét is okozhatja. Életünk során változik is a lelkiismeretünk: lehet, hogy ami az életünk egyik fázisában megengedett, az a másik fázisában vétek, vagy fordítva, ami korábban bűn volt, az most megengedett vagy egyenesen hasznos.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor egy ember átéli az újjászületést, olyan fordulat megy végbe a lelkében, hogy egy ideig hajlamos azt gondolni, nincs semmi, amit azoktól tanulhatna, akik nem élték át ezt a belső fordulatot. Jonathan Edwards számol be arról, hogy az ébredés idején sokan Isten Lelkének a munkáját megtapasztalva „mindent új megvilágításban látnak, ezért meglepődésükben sokkal jobban megváltoztatják addigi vélekedésüket, mint kellene, és a nagy érzelmi változásban egyik végletből a másikba esnek” (Ébredés az egyházban, 50). Én is ezt éltem át megtérésem után. Friss hívőként kötelező olvasmányként éppen Stendhaltól a Vörös és fekete c. regényt olvastam, és emlékszem, annyira mély idegenkedéssel töltött el a könyv nézőpontja, hogy utána egy ideig semmilyen világi irodalmat nem vettem a kezembe. Sokan persze eleve nem vesznek könyvet a kezükbe, nem is nekik írok most, inkább azoknak, akik nehezen vagy egyáltalán nem tudják összeegyeztetni az irodalmat elkötelezett keresztény hitükkel.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum