A ‘Társadalom’ kategória archívuma

A büntetés humanitárius elmélete – ahogy C. S. Lewis egy 1949-es esszéjében (The Humanitarian Theory of Punishment) logikusan elmagyarázta – alapvetően igazságtalan és kegyetlen. Ez elsőre furán hangzik, mert homlokegyenest szembemegy azzal a zsigeri érzésünkkel, hogy éppen a megtorló büntetés durva és irgalmatlan, és a humanitárius nézet jóságos és emberséges. Humanitárius nézet alatt Lewis azt a meggyőződést érti, hogy a büntetésnek nem szabad a megtorlásra irányulnia, a büntetés célja csak a megjobbítás vagy az elrettentés lehet. A büntetés eszerint nem a bűn ellentételezéséről szól, hanem a bűnös megváltoztatásáról, vagy arról, hogy mások eltántorodjanak hasonló tett megcselekvésétől. Egy kenyérlopáson kapott embert például azért büntessünk, hogy ne lopjon többet, vagy hogy más is megtanulja belőle, hogy ne lopjon, ne pedig azért, mert a lopásért büntetés jár. Utóbbi egy barbár kor embertelen elképzelése, előbbi humánus, felvilágosult, irgalmas.

Tovább a teljes cikkre »

Egy tavalyi előadásom kötetlenebb formában felvett folytatásaként beszélgettünk Somody Imrével vácegresi otthonában. A 45 perces felvételen rázós kérdéseket veszünk elő, amelyek bennünket személyesen is foglalkoztatnak, és a tágabb kultúrában is sok vitát gerjesztenek. Beszélünk a férfi és női szerepekről, a felelősségvállalásról, a nők méltóságáról, a férfiak elbizonytalanodásáról, az apák hiányáról és ennek mérhető következményeiről, a jó és rossz mintákról és azok gyors változásáról, arról, hogy van-e teremtett rend, és hogy mit kezdjünk a szülői tekintély ijesztő mértékű erodálódásával. Szerintem érdekes lett a beszélgetés, itt lehet megnézni. (Ezen a linken más kapcsolódó beszélgetések is megtekinthetők.)

(Hamar Dávid barátom posztját közlöm változtatás nélkül. Dávid az Agóra Corvin gyülekezet lelkésze, három gyermek apja.)

41 éves vagyok, ezzel a GenX végéhez tartozom. Az édesapám és a nagyszüleim korosztályát szeretném együttérzéssel és szeretettel megszólítani. Most nagyon sokan érezhettek dühöt, csalódottságot vagy szégyent, mert a gyermekeitek illetve az unokáitok generációjának megvetését érzitek. Még csak az első hullámokon vagyunk túl, de kétség nem fér hozzá, a kultúránk abba az irányba sodródik, amelyik végleg szeretné elidegeníteni egymástól az idősebb és a fiatalabb generációkat. Az ok pedig a Föld megmentése.

Tovább a teljes cikkre »

A haladás kultúrájával időnként legígéretesebb gyermekei fordulnak szembe. T. S. Eliot 1922-ben publikálta „The Waste Land” (Átokföldje) c. költeményét, amelyet kortársai a modernizmus mesterművének tartottak. Eliot versbe foglalta a korszellemet, és a modernizmus meghatározó, felismerhető hangjává vált. Öt évvel később azonban a haladó elit meglepetésére Eliot megkeresztelkedett, és onnantól zsenialitását a keresztény hit szolgálatába állította. A kortársak se lenyelni, se kiköpni nem tudták őt. Valami hasonló történik most Kanye Westtel, akit saját bevallása szerint is komoly felelősség terhel a kultúra elviselhetetlen túlszexualizálódásáért, újabban viszont Jézus Krisztusról énekel. Akármit is gondolunk a zenéjéről és neofita keresztény hitéről, Kanye West az önmaga ellen forduló progresszió látványos példája. Se lenyelni, se kiköpni nem lehet. Általában a forradalmak falják fel saját gyermekeiket, most viszont a szexuális forradalomba harap vissza annak egyik fenegyereke. De vajon tényleg megtért? Vagy ez is csak egy zseniális médiahack?

Tovább a teljes cikkre »

Egykor (nem is olyan régen) az én generációm – az X generáció – volt a téma. Ma „digitális bevándorlóknak” neveznek bennünket, de emlékszem, amikor nem a technológiához való viszony volt a fő ismertetőjelünk, hanem a globalizációba való belépés, a kommunizmus bukásának eufóriája, az új kor kapujában való toporgás, a köztesség, és hogy mi vagyunk az első igazi posztmodernek. Mi előbb mondtuk, hogy „oké, boomer”, csak az még egy új világrend előszobájában való ténfergés és onnan visszanézés volt, nem a közeledő világvége kilátástalansága. Az én generációm jellemzője a cinizmus, nem a nihilizmus. Mi gúnyosan mosolyogtunk az előttünk járók naivitásán, de közben távlatok nyíltak meg, ahogy a világ a szemünk láttára egyetlen globális faluvá zsugorodott, és mi felértünk a liberalizmus fennsíkjára, amit Fukuyama a történelem happy endingjének nevezett.

Tovább a teljes cikkre »

Kijött az Evangéliumi Fókusz – Teológia és Társadalom folyóirat 2. évfolyamának őszi száma, vagyis immár a harmadik lapszám! Az Evangéliumi Fókusz lektorált folyóirat, amely kétszer egy évben jelenik meg. A folyóirat evangéliumi nézőpontú szaklap, fókusza a teológia és a társadalom. Azzal a reménységgel és céllal indult, hogy hozzájáruljon a magyarországi evangéliumi teológiai gondolkodás erősödéséhez, és lehetőséget adjon a teológiával és/vagy társadalomtudománnyal foglalkozó szakembereknek, hallgatóknak vagy lelkes érdeklődőknek, hogy egy-egy témával kapcsolatos elmélyült kutatásukat színvonalas, sok ember által olvasható formában tegyék közzé. Részlet Baji Péter aktuális főszerkesztői köszöntőjéből:

Tovább a teljes cikkre »

A mai európai kultúra megértéséhez szükséges, hogy tisztában legyünk a szekularizmus szó valódi jelentésével. Ehhez először is meg kell különböztetnünk egymástól a szekularizáció és a szekularizmus fogalmát. Szekularizáció alatt általában azt a folyamatot értik, hogy a társadalmakban fokozatosan nő a vallásilag semleges közös tér, a magánszférába száműzve a vallásokat, intézményeikkel együtt. Ez a folyamat Európában látványos gyorsasággal ment végbe. A szekularizáció következtében a keresztény vallás a társadalmat szervező erőből muzeális épületekre redukálódott és marginális közösségekbe húzódott vissza.

Tovább a teljes cikkre »

Mit gondolnak az emberek a halálról? Miért olyan nehéz szembenézni a halállal? Milyen válaszai vannak a kultúránknak a halálra? Mi történik a halál után? Van-e megoldás a halál problémájára? Ezekről és hasonló kérdésekről folytattunk őszinte és személyes hangvételű beszélgetést Hamar Danival és Hamar Dáviddal a Manna FM 21 után c. műsorában. Ennek a műsornak a témája sem volt könnyebb, mint az előzőé, de kevésbé volt elméleti és filozofikus, sok személyes példa is előkerült a saját életünkből. A beszélgetést itt lehet visszahallgatni.

Német anyuka perelt be egy nagy múltú berlini fiúkórust, mert a lányát többszöri jelentkezés ellenére sem vették fel az énekkarba. A hírek szerint jó hangja volt ugyan a lánynak, de az adottságai nem voltak alkalmasak arra, hogy egy fiúkórusban énekeljen. Az édesanya nem nyugodott ebbe bele, arra hivatkozva vitte bíróság elé az ügyet, hogy az elutasítás beleütközik a nemi diszkriminációt tiltó német törvénybe. A bíróság azonban az egyházi kórusnak adott igazat. Meggyőzték az érvek, hogy a lány hangja nem felel meg a fiúkórusban elvárt adottságoknak, és úgy döntött, hogy a művészet szabadsága felülírja a nemek egyenlőségét. Ez akár ígéretes fejlemény is lehetne, bennem azonban inkább egy halom új kérdést vetett fel.

Tovább a teljes cikkre »

1. Természet és szabadság

Tőlünk nyugatra a Pride lélektani nehézsége paradox módon már nem a társadalom ellenállása, hanem a hatalom szövetsége. Az LMBTQ-ideológia mainstreammé vált. A kormányok, intézmények, médiumok és vállalatok a közösségi platformokkal versengve jelzik hangos támogatásukat. A Pride hónapja olyan vallási ünnep lett (annak minden giccsével, kegytárgyával és fogyasztói kacatjával együtt), amit jelentőségében leginkább a zsidó pészachhoz vagy a keresztény ádventhez hasonlíthatnánk. Az ellentüntetők már nem tojásokkal dobálják a felvonulókat, hanem épp a szexuális forradalom eredeti lendületét szeretnék visszaadni; azokat az időket sírják vissza, amikor a Pride még nem a hatalom ünnepe volt, egyfajta szivárványos május elseje, hanem a forradalmi hevületé, és nem az számított radikálisnak, hogy irreálisan kövér emberek rózsaszín bugyiban tiltakoznak „elnyomásuk” ellen, fiatal párok pedig egymást szájkosárban, bilincsben és pórázon vezetve ünneplik a szexuális szabadságot (!), hanem pőrén és önmagában a szexuális másság melletti kiállás. Ma már a tömegek kötelességszerűen emelik magasba a zászlót és szajkózzák a forradalom jelszavait. Mintha a szexuális forradalom országaiban a brezsnyevi pangás évei kezdődnének. Tovább.

Tovább a teljes cikkre »

Az LMBTQ-ideológia hátteréről szóló cikksorozatom apropóján beszélgettünk Hamar Danival a Manna FM 21 után c. műsorában. Az interjúban nagyjából azt az eszmetörténeti ívet jártuk be együtt is, amiről a cikkek szólnak. Aki hosszúnak találta az írott elemzéseket, az tehát most bepótolhatja hangzó formában is, vagy a beszélgetést meghallgatva akár kedvet kaphat a cikkek elolvasásához is. Fontos és aktuális a téma, érdemes rászánni egy kis időt. A beszélgetés itt visszahallgatható.

Jordan Peterson – a Torontói Egyetem szabadelvű pszichológia professzora – akkor robbant be a köztudatba, amikor „transznemű” diákjai megszólításakor nem volt hajlandó a kanadai kormány által kötelezően előírt névmásokat használni. Ismertségét azonban már korábban megalapozta, hogy saját youtube csatornáján elérhetővé tette a Bibliáról szóló egyetemi előadásait. Szinte hihetetlen, de milliók nézték meg a videókat. Peterson nem gyakorló keresztény, mégis úgy gondolja, hogy a mai kor számára nincsen relevánsabb könyv a keresztény Szentírásnál. Az előadásai utáni érdeklődés mutatja, hogy a humanista alapmotívum (természet és szabadság dichotómiája) csődjét látva sokan óvatos pillantásokat vetnek a nyugati kultúra marginalizált, de ma is létező korábbi alapmotívumára, a bibliai alapmotívumra, amely a teremtés-bűneset-megváltás paradigmájában értelmezi a bennünket körülvevő valóságot. Ez váratlan és izgalmas fejlemény.

Tovább a teljes cikkre »

Tamás Gáspár Miklós szerint a tizenkilencedik századi regényirodalom valójában a házasságtörésről szólt. Ez így általánosságban biztosan nem igaz (gondoljunk csak Victor Hugóra vagy Dickensre!), de az kétségtelen, hogy a romantika erőteljesen feszegette a kor tabuit és ez leginkább a kötelesség és a vágyak, a házasság és a szabad szerelem szembeállításában jelent meg. Ezt a szembeállítást látjuk Nathaniel Hawthorne A skarlát betű vagy Jókai Aranyember c. regényében, de ezt a dilemmát fogalmazta meg Charlotte Brontë Jane Eyre c. műve is, amelyben a házasság súlyos kötelékét egy rejtegetett őrült feleség testesíti meg. Sőt, születőben volt Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe és később Virginia Woolf-tól az Orlando is, amelyek már a homoszexualitás és a nemi identitás többarcúságát tették láthatóvá. A kegyelemdöfést azonban a Lytton Strachey vezette és szexuális extremitásairól ismert Bloomsbury-kör adta meg a 19. századi viktoriánus társadalmi kísérletnek, amelyet gyűlölői a szigorú vallásossággal és a szexuális vágyak elfojtásával jellemeztek. A Bloomsbury-kört (melynek Woolf is tagja volt) joggal nevezik a szexuális forradalom korai előfutárának.

Tovább a teljes cikkre »

„Cherchez la femme!” – szól az ismert francia mondás, amely számtalan élethelyzetben bizonyult már tűpontos megállapításnak. Az LMBTQ-ideológia győzelmét sem tudjuk megérteni anélkül, hogy ne ejtenénk szót a nőmozgalmakról. Hadd kezdjem Kate Millett történetével, aki az amerikai feminizmus második hullámának egyik legismertebb vezetője volt. Kate Millett az első amerikai nő, aki Oxfordban kitüntetéses diplomát kapott. Sexual Politics c. könyve jelentős szerepet játszott a női felszabadítási mozgalom ideológiai megalapozásában. 1985-ig egy japán szobrász felesége volt, de miután leszbikusként azonosította magát, Sophie Keirrel kötött „házasságot”, akivel 2017-es haláláig együtt is maradt. Millett – a frankfurti iskola neomarxistáihoz hasonlóan – a hagyományos családot tette felelőssé a nők elnyomásáért, és azt hangsúlyozta, hogy a szexuális forradalom nem győzhet anélkül, hogy lerombolnák az apából, anyából és gyermekekből álló családmodellt.

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton írja Eretnekek c. könyvében: „Minden utópiák gyengéje ez: feltételezik, hogy az emberrel kapcsolatos legnagyobb nehézség legyőzhető, s aztán részletesen beszámolnak arról, hogyan lehet a kisebb nehézségeket legyőzni.” Valami ilyesmi történik a kultúránkban a nemek kapcsán. Feltételezzük, hogy a szabadság meghaladhatja a természetet, majd azt próbáljuk elmagyarázni, milyen névmással szólítsuk a transzneműeket a munkahelyünkön. A transzneműségnek semmilyen tudományos alapja nincsen (a propaganda ellenére az LMBTQ-ideológia legnagyobb ellenfele ebben a kérdésben éppen a tudomány), de az utópiákat nem feltétlenül az igazság érdekli. Sokkal inkább a hatalom. A posztmodern filozófiák egyik alaptétele az, hogy nem az igazságnak van hatalma, hanem a hatalomnak igazsága, és ez roppant fontos tény, amikor az LMBTQ-ideológia győzelmét próbáljuk megérteni. El is érkeztünk Nietzschéhez és Foucault-hoz.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum