A ‘Egyén’ kategória archívuma

Mindig szomorú és megrázó arról értesülni, amikor valaki hátat fordít a keresztény hitnek. Pár napja éppen Joshua Harris (a Búcsú a randevúktól c. bestseller szerzője) jelentette be, hogy nemcsak válik feleségétől, de nem tartja magát már kereszténynek sem. Harris néhány éve elkezdett Canossát járni a könyve miatt (törvényeskedőnek minősítve azt a radikális „tisztaság-kultúrát”, amit akkoriban képviselt), most az LMBTQ-közösség tagjaitól is bocsánatot kért a melegházasság korábbi ellenzése miatt, és bejelentette, hogy kicsekkolt a kereszténységből. Ez mindenképpen becsületesebb, mintha megpróbálta volna a szexuális forradalom világképét összeegyeztetni a keresztény hittel (ahogy sokan mások teszik, akik hozzá hasonlóan hajótörést szenvedtek a hitükben); de ettől még fájdalmas. Joshua Harris csak egy példa a sok közül, valószínűleg mindannyiunknak vannak ennél közelebbi történetei is. A hitehagyás jelensége egyáltalán nem új, régen is sokat gondolkodtak róla a hívők. Megosztok most egy idézetet, amely a 17. századi üstfoltozó prédikátor bestselleréből, A zarándok útjá-ból való.

Tovább a teljes cikkre »

A rossz istenkép nem az, amelyik kényelmetlen, felkavar és nyugtalanná tesz. A rossz istenkép az, amelyik mást mutat, mint amilyen a valódi Isten. Isten nem függ az istenképünktől, de az istenismeretünket meghatározza, hogy mit gondolunk róla. Honnan tudhatjuk, milyen a valódi Isten? Megpróbálhatjuk a logika útján rekonstruálni, ahogy Plátón vagy Arisztotelész tették, és akkor eljutunk a Legfőbb Jó ideájához, a Mozdulatlan Mozgatóhoz, vagy valami ehhez hasonló emberi konklúzióhoz. Következtethetünk rá a természetből, és akkor az istenképünket a tapasztalataink fogják rugalmasan alakítani szinte bármivé. Megalkothatunk olyan istenképet, amelyikkel barátságos viszonyt ápolhatunk, és akkor Isten pont olyan lesz, mint a vágyaink, igazolva Feuerbach véleményét, hogy az Istenség igazából csak a vágyaink kivetítése a mennybe. De támaszkodhatunk arra is, amit Isten mond magáról, és akkor eljutunk Jézus Krisztushoz és a Biblia Istenéhez. Ezek nagyon más utak, nagyon más végeredménnyel.

Tovább a teljes cikkre »

Szinte közmegegyezéssé szilárdult, hogy egy igazságos társadalomban senki se lehet a másiknak ura vagy szolgája. Az emberek közötti kapcsolatokban az engedelmességet felszámolandó rossznak tartjuk, mert a gyökere ugye igazságtalanság, a gyümölcse pedig rendre elnyomás. Ma már nem méltatjuk Sárát azért, mert urának nevezte férjét (1Pt 3,5-6), sőt, senkit nem méltatunk az engedelmességéért, mert egészen más eszményeink lettek. A progresszió a társadalmi mobilitás fontosságát hangsúlyozza és a teljes önrendelkezést és függetlenséget teszi meg végcéllá. A polgárság ideálja meghaladta a feudalizmus úri-jobbágyi világát, a marxista gyökerű egyenlősítés pedig a polgárságban megbújó egyenlőtlenségeket is bontani kezdte, hogy végül minden úrsági viszony megszűnjön az emberek között. Olyan ez az eszmény, mint a téli csizma: nem kérdőjelezzük meg a létjogosultságát.

Tovább a teljes cikkre »

(Hamar Dávid barátom, az Agóra Corvin gyülekezet lelkésze, pár napja a Pride kapcsán küldte nekem az alábbi írását. Változtatás nélkül közlöm.)

Talán többen is láttátok azt a képet, amin egy kifeszített, fekete molinó hirdeti az idei Pride felvonulóinak, hogy „Bűn nem lehet büszkeség tárgya“. Összeszorult a szívem, ugyanis a szöveg mellett ott volt egy hatalmas kereszt is. Azt éreztem, itt most megcsúfolják Krisztust és meggyalázzák a művét és a keresztény hit üzenetét. Olyan volt, mintha az Iszlám Állam fekete alapon fehér feliratos zászlójának keresztény változatát látnám. Arra gondoltam, hogy ha erre a feliratra egy ott vonuló fiatal felnéz, akkor érthető módon zárja le magában a kérdést egy életre: „Oké, hát ennyi az üzenetük a keresztényeknek“. És ez borzalmas: a szeretet helyett az undort és a megvetést üzenik emberek a kereszt árnyékában. A cselekedetből teljesen hiányzik Krisztus lelkülete, aki tényleg és valóban szereti a homoszexuálisokat és leszbikusokat. Hol van ez az üzenet? Hogy meri valaki a keresztet, ami a szívembe annyi szeretetet és megértést hozott el az embertársaim iránt, valaki ilyen szemét dologra használni?

Tovább a teljes cikkre »

„Ha Isten azért nem szeretne, amilyenné teremtett, akkor nem gondoskodó atya volna, hanem egy korlátolt, sötét bunkó. És tök jó, hogy nem az.” Nehéz ezzel a tételmondattal vitatkozni, mégis megteszem, mert Balavány Gyuri (egykori barátom) július 7-i cikke olyan ponton támadja a kereszténységet (igen, a kereszténységet), ahol az a szexuális forradalom után felépült új erkölcsi rendben rendkívül sérülékennyé vált. Azt kérdőjelezi meg, hogy a hagyományos kereszténység üzenete a szeretetet hordozza-e. A cikket Gyuri a facebook oldalán „coming out” bevezetéssel tette fel, jelezve, hogy a véleménye olyasfajta bátorságot igényel, mint mikor egy saját neméhez vonzódó ember mások előtt is felvállalja szexuális orientációját. Gyuri azt vállalja föl, hogy a homoszexualitás kérdésében megváltozott a véleménye, a hozzáállása, és az most már más, mint amit a keresztények, sőt, az evangéliumiak többsége gondol. Gyuri maga adja a kezünkbe az írásához a hermeneutikai kulcsot, és én most ezt használni is fogom: cikkét vélemény-„coming out”-ként kezelem és ennek megfelelően válaszolok is rá.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta töröm a fejem Jézusnak egy mondásán, és azt hiszem, éppen a mostani választások kapcsán sikerült végre megértenem. Erre gondolok: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6) Ezt sokféleképpen szokás érteni, például hogy ne bízzuk a szívünk kincseit cinikusokra, ne viccelődjünk szent dolgokkal, tudjunk különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, mérjük fel, hogy kinek és hogyan beszélünk az Isten országáról, és hasonlók. Bár ezek mind igazak, azt hiszem, Jézus képei nem erre vonatkoznak. Sokkal inkább arra, amiről a hegyi beszéd korábbi szakaszaiban is hangsúlyosan beszélt: hogy kinek adjuk a szívünket. Az Isten országáért élünk, vagy jelentéktelenebb és elmúló földi célokért? A disznóknak és kutyáknak dobjuk oda a kincseinket, vagy Istennek ajánljuk fel? Méltó vagy méltatlan helyre fektetjük be azt, ami a legfontosabb nekünk? De nézzük meg Jézus mondatát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

Olyan poszt következik most, ami szinte senkinek nem fog tetszeni. Talán még nekem sem, mert nem teljesen illeszkedik a szívem jelenlegi hőfokához, ahogy talán senki máséhoz sem. Mégis megírom, mert sokféle cikk közül, amit megfogalmazhatnék (és szívesen meg is fogalmaznék), ezt gondolom a leginkább helyénvalónak. A szívünkről – vagyis legbelső motivációs énünkről, életünk motorjáról – lesz szó. Bölcs Salamon arra figyelmeztet, hogy minden féltve őrzött dolognál jobban óvjuk szívünket, mert onnan indul ki az élet (Péld 4,23). A szívünk választások idején is őrzésre szorul, ennél talán csak akkor van nagyobb veszélyben, amikor a szerelem rángatja jobbra vagy balra. De hogyan vigyázzunk a szívünkre április 8-án? Hadd adjak egyetlen tippet.

Tovább a teljes cikkre »

Olyan évtizedek állnak a hátunk mögött, amelyekben folyton arra figyelmeztettek bennünket, hogy szeressük a bizonytalanságot és óvakodjunk a bizonyosságtól. Élvezzük az úton levést és tekintsünk gyanakvással arra, aki azt állítja, hogy biztosan tud valamit. Legyünk nyitottak, ezért semmit ne tartsunk a kezünkben túl szorosan, leginkább az igazságot ne, hiszen annak senki nem lehet birtokában. A bizonyosság végső soron illúzió, talán egy ideig hasznos annak, aki még nem tud lemondani a kapaszkodókról, de a végtelen intertextualitás szövevényes világában az igazság mindig nézőpont és értelmezés kérdése lesz. Mivel sokan vagyunk, akik ebben a gondolati mátrixban szocializálódtunk, szeretnék most megmutatni egy rövid válogatást a Szentírásból (töredékét annak, amit idézhetnék), amelyből az derül ki, hogy az ismeret bizonyossága lehetséges, sőt, kívánatos dolog. Ha fontos a számunkra, hogy a tudásról és a bizonyosságról a Biblia fényében gondolkodjunk, figyelmesen elmélkedve olvassuk végig az alábbi igeverseket!

Tovább a teljes cikkre »

Kierkegaard szerint nem hisz igazán, aki még nem kételkedett. Egész pontosan úgy fogalmaz, hogy „másként senki nem juthat el a hithez, mint a botránkozás lehetősége felől”. A valódi hit az Istenemberben való megbotránkozás lehetőségén túl van, mondja Kierkegaard, hiszen a Jézus Krisztus személyéről és szenvedéséről szóló keresztény tanítás felfoghatatlan botránykő az emberi értelem számára, amit csak a kereszténységnek az az igénye múl felül, hogy mindent rendeljünk is alá ennek a tanításnak. Ha a keresztény tanítást anélkül fogadjuk el, hogy belegondolnánk az üzenet bolondságába, megbotránkoztató kizárólagosságába és annak az egzisztenciális iszonyatába, amit a Megváltó Úr a természetes, öntörvényű énnek jelent, valójában még nem hiszünk. Mert nem abban hiszünk, aki a botrányt jelenti, hanem abban a hamis Krisztusban, aki mentes attól. Az igazi hit a bolondság és a botránkozás lehetősége ellenére hisz, mert a Szentlélek által felismerte már a bolondságban Isten bölcsességét, és a botránkozás helyett a térdeire ereszkedett. A valódi hitet ezért nem is tudja többé legyőzni a kétely, hiszen a hit már legyőzte a világot.

Tovább a teljes cikkre »

Az egyedülálló keresztények fontos üzenetet közvetítenek a világ felé, amikor hitben és önmegtartóztatásban élnek, mert az egész életük példájává válik annak az evangéliumi igazságnak, hogy „nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük” (Zsid 13,14). Egyedülálló kereszténynek lenni ugyanakkor a hit folyamatos próbája. Nehéz egyedülállónak lenni egy olyan korban, amikor minden a szexualitásról szól, és egy egész kultúra harsogja, hogy a vágyaink elfojtása megbetegít bennünket. Nehéz egyedülállónak lenni, amikor az egyházban kiemelt értékként védik a házasságot és a családot, ezért aki nem házasságban él, könnyen másodrendű tagnak érezheti magát. Nehéz az egyedülálló kereszténynek, amikor azt látja, hogy a családosokat támogató háló veszi körül, ő viszont az élete legfontosabb pillanataiban magára van utalva. Nehéz egy ilyen közegben elhinnie, hogy nem rontotta el az életét, vagy ha mégis, Isten szuverén akarata így is megvalósulhat vele. Nehéz elhinnie, hogy azt, ami esetleg tényleg elromlott, Isten dicsőséges módon képes a javára fordítani, sőt, mások számára is mérhetetlen áldássá tenni. Pedig ez az Isten ígérete, és ha Isten ígérete igaz, a hitben való hajótörés a legnagyobb veszteség, ami az egyedülállót érheti. Vagy bárkit.

Tovább a teljes cikkre »

Robinson Crusoe eredeti – Defoe által írt, cenzúrázatlan – változatának visszatérő motívuma Isten gondviselése. Robinson egy alkalommal sarjadó kalászokat vesz észre, amelyekről kiderül, hogy rizs. Robinson ekkor a gondviselés mibenlétéről elmélkedik: „Most már nem csupán arra gondoltam, hogy a gondviselés teremtette ezeket számomra, hanem arra is, hogy a szigeten még többnek kell lennie. Bejártam a sziget számomra már ismert részeit, alaposan átkutatva minden zugot, de semmit sem találtam. Végül aztán eszembe jutott, hogy azon a helyen ráztam ki egy zsákból a csirkeeledelt, és ekkor a csoda hatása halványulni kezdett. Sőt bevallom, vallásos hálaérzetem az isteni gondviselés iránt is alábbhagyott, amikor rájöttem a hétköznapi eredetre. Valójában éppolyan hálásnak kellett volna lennem a gondviselésnek, mintha csodáról lenne szó, hiszen az, hogy a patkányok kártevése után az a néhány gabonaszem épen maradt, majd pedig én pont arra a szikla alatti, árnyékos helyre szórtam ki azt, ahol nem égette el a nap, hanem háborítatlanul növekedhetett, valóban nem mindennapos ajándéka volt a sorsnak.” A „szoci” változatban Robinson a természetnek ad hálát, majd egyszerű szerencsének nevezi, hogy éppen ott szórta el a csirkeeledel maradékát, ahol az ki tudott kelni.

Tovább a teljes cikkre »

Első életrajzi előadásaimat Martyn Lloyd-Jonesról, John Stottról, Charles Spurgeonről és George Whitefieldről tartottam. A maguk korában mind a négyen rendkívül népszerű evangéliumi vezetők voltak. Közös bennük, hogy az evangéliumot hirdették, világszerte ismertek voltak, megszámlálhatatlanul sokan hallgatták és követték őket, és a hatásuk a mai napig érzékelhető. Whitefield a tizennyolcadik századi brit evangéliumi élet emblematikus alakja volt, Spurgeon a tizenkilencedik századé, Lloyd-Jones és Stott a huszadik századéi. Mind a négyen kálvinista teológiát vallottak, de abból a fajtából, amelyik számára a bensőséges spiritualitás, a misszió és az evangéliumi egység elengedhetetlen része a keresztény életnek. Ami szintén összeköti ezt a négy embert, és ami miatt ezt a posztot írom, az az, hogy bár évtizedeken át a publikum vizsgáló szemei előtt voltak, soha nem találtattak vétkesnek pénzzel, szexszel vagy hatalommal kapcsolatos visszaélésben. Látva evangéliumi csúcsvezetők csúnya bukásait, ez ma sajnos nagy szó.

Tovább a teljes cikkre »

Barátaim, mentoraim és a gyülekezetem már egy ideje tudják, hogy november 26-tól visszalépek a gyülekezetvezetői szolgálatból. Ez egy pontosan húszéves korszakot zár le az életemben. Régóta érlelődött bennem a lépés, de talán soha nem hoztam még meg döntést olyan nehezen, mint ezt. Azért volt nehéz az elhatározás, mert kötődöm a gyülekezetemhez, felelősséget érzek érte, és az ige szolgájaként egyelőre furcsa arra gondolnom, hogy nem fogok minden vasárnap prédikálni. Ha őszinte vagyok magamhoz, az is visszatartott, hogy a keresztény élet megélése középpontjának ma is a gyülekezeteket tartom, ezért a pásztori szolgálathoz képest a lelkem mélyén minden más szolgálatot csak kiegészítő szolgálatnak érzek. Ami lehet, hogy így is van, de most már azt hiszem, készen állok a kiegészítő szolgálatra. Hosszú vajúdás végén, idén májusban jutottam arra a belátásra, hogy eljött az ideje a váltásnak és hogy a gyülekezetemben a vezetés felelősségét másoknak adjam át. Békességem van abban, hogy ez az előre vivő út a közösség számára is, és számomra is.

Tovább a teljes cikkre »

A személyiség nem azonos a jellemmel. Ha a kettőt összekeverjük, azonnal két kellemetlen következménnyel kell szembenéznünk. Az egyik következmény az, hogy a jellemhibáinkat a személyiségük részének gondoljuk, ezért bűntudat helyett szégyent érzünk. Azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk a bűn, ahelyett, hogy a bűnre úgy tekintenénk, mint ami valódi énünket idegen testként pusztítja. A másik kellemetlen következmény éppen a fordítottja az elsőnek: a jellemhibáinkat a személyiségünk jellegzetességének gondoljuk, ezért felmentést adunk rájuk. Ilyenkor a bűntudat helyett nem is szégyent érzünk, hanem büszkeséget. Büszkék vagyunk a bűnünkre, mert azt önmagunk részeként akarjuk felvállalni. Lényegét tekintve azonban ugyanaz a félreértés táplálja a szégyent és a büszkeséget: a személyiség és a jellem közti különbségtétel hiánya.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor 1517. október 31-én Luther Márton kifüggesztette 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára, úgy tűnt, egyedül áll az akkori világ leghatalmasabb személyével, a római pápával szemben. 1521. április 18-án a worsmi birodalmi gyűlés előtt még magányosabbnak látszott. Aki akkor ránézett erre a mokány ágostonrendi szerzetesre, ahogy írásaival körülvéve ott állt, másként nem tehetett, könnyedén meglátta benne az Úr szőlősébe csörtető vadkant, ahogyan Leó pápa Exsurge Domine kezdetű bullája nevezte őt. Tényleg, mit akarhatott egy izgága, tenyerestalpas, gyomorbajos csuhás a keresztény világ legitimnek tartott képviselőivel szemben? Nem gyanús az, ha ennyire egyedül van valaki a véleményével? Szembeszállhat egyetlen ember az egész egyházzal úgy, hogy igaza legyen? Nem a solus Lutherus ijesztő arroganciája keretezi az összes többi solát, amit eddig megnéztünk?

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum