A ‘Teológia’ kategória archívuma

Ha már az előző két posztban előadásokat linkeltem be, hadd egészítsem ki őket ebben a posztban néhány angol nyelvű anyaggal is. Akik ismernek, tudják, hogy az elmúlt években blogolás és egyéb mellett PhD program keretében az apostoli tekintély kérdését kutattam. Doktori disszertációmban azt vizsgáltam, hogy az apostoli tekintély milyen kapcsolatban állhatott az egyház legkorábbi hagyományával. Számomra ez az egyik legizgalmasabb kérdés, amikor a keresztény hit alapjait próbáljuk megérteni. Mivel amúgy is ezzel foglalkoztam, a European Leadership Forumon tavaly ebben a témakörben tartottam két előadást, amelyekhez rövid interjúk is kapcsolódtak. Itt lehet megnézni őket:

Tovább a teljes cikkre »

A Teológusok Párbeszédben c. rendezvénysorozat április végi konferenciáján az Újszövetség-kutatásban zajló paradigmaváltásról tartottam előadást. A 30 perces előadásban a Martin Dibelius és Rudolf Bultmann által kidolgozott formakritikai módszert (Formgeschichte) mutatom be, majd azt, hogy miért került válságba ez a modell és kik képviselik a formakritikai modellel szembeni kritikát a skandináv, a német és az angolszász tudományos életben. Rendkívül izgalmas folyamatról van szó, hiszen a formakritika a 20. század egyik domináns kutatási módszereként teológusok egész generációjának a gondolkodását határozta meg. A paradigma válsága olyan konzervatívabb modelleknek nyit utat, amelyek az evangéliumi hagyomány történetiségéről radikálisan mást feltételeznek, mint a formakritikusok. Az előadás itt lehet megnézni.

Tovább a teljes cikkre »

Megjelent az Evangéliumi Fókusz – Teológia és Társadalom folyóirat második, tavaszi száma. Az Evangéliumi Fókusz lektorált folyóirat, amely kétszer egy évben jelenik meg. Ahogy a neve is utal rá, a folyóirat nézőpontja evangéliumi, fókusza a teológia és a társadalom. Azzal a reménységgel és céllal indult, hogy hozzájáruljon a magyarországi evangéliumi teológiai gondolkodás erősödéséhez, és lehetőséget adjon a teológiával és/vagy társadalomtudománnyal foglalkozó szakembereknek, hallgatóknak vagy lelkes érdeklődőknek, hogy adott témával kapcsolatos elmélyült kutatásukat színvonalas, sok ember által olvasható formában tegyék közzé. Részlet Baji Péter második lapszámhoz írt főszerkesztői köszöntőjéből:

Tovább a teljes cikkre »

Márkus Tamás András: Ha egy rövidebb definíciót kellene adnod arra, hogy mi, vagy ki evangelikál, mit mondanál?

Szabados Ádám: Hadd kezdjem rögtön a szóhasználattal, mert ez segít abban, hogy válaszoljak a kérdésedre. Az „evangélikál” viszonylag új szó a magyar nyelvben, az angol „evangelical” fordításaként jelent meg az elmúlt évtizedekben. Korábban azonban létezett már egy másik szó, amely lefedte a jelentését, ez pedig az „evangéliumi”. A két világháború között „evangéliuminak” nevezték azokat a hívőket, akik a Bibliát tekintették legfőbb és megbízható tekintélynek, akik hangsúlyozták a megtérést, és akik az evangéliumban való hitet a felekezeti identitásuk elé helyezték. Az „evangéliumi” melléknév jelen volt olyan szervezetek és missziók nevében, mint a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Magyar Evangéliumi Aliansz, az Evangéliumi Iratmisszió, de említhetjük az Evangéliumi Kálvinizmus Füzeteket is.

Tovább a teljes cikkre »

Chiciudean Miklós rövid időn belül immár második interjúban bírálja Bolyki László Kegyelem és kalmárszellem c. könyvét. A két interjú között Márkus Tamás korrekten Bolyki Lacival is készített egy interjút, amelyben Laci igyekezett tisztába tenni félreértéseket, indokolni a megközelítése helyességét és megmagyarázni, szerinte miért fontos a kegyelem üzenetének a hangsúlyozása, és hogyan lehet ezt úgy tenni, hogy az ne vezessen antinomizmushoz. Miklós a második beszélgetésben válaszol Laci gondolataira, de továbbra sem ért egyet vele, és rendszerhibának nevezi, hogy Laci teológiai kérdésekről nem teológiai nyelven nyilatkozik. Erre az egyetlen mozzanatra szeretnék most reagálni, mert lehetőséget ad arra, hogy tisztázzunk néhány dolgot a teológia szerepével és a Szentírás elégségességével kapcsolatban.

Tovább a teljes cikkre »

Szegény Canterbury Anzelm most már állandó projekciós felületté vált a helyettes bűnhődés kritikusai számára. Gustaf Aulén 1931-es tézise óta szinte mantraként emlegetik, hogy a kereszt értelmezésében Szent Anzelmnél romlott el minden, ő hozott be olyan jogi értelmezési keretet ebbe a témába, amely félrevitte a teológiai gondolkodást, majd a reformátorok révén az egész protestáns gondolkodást is megfertőzte. A mantra szerint Anzelm előtt a megváltásról személyesebb, szeretetteljesebb, biblikusabb keretben tanítottak, a fő ellenség nem Isten merev igazságossága, hanem a Sátán volt, akinek a hatalma alá kerültünk, és akinek a hatalmából Krisztus kiszabadított bennünket. Anzelm térítette el ezt azzal, hogy saját korának rojalista és hűbéri viszonyrendszerét rávetítette Isten és az ember kapcsolatára is.

Tovább a teljes cikkre »

Az alábbi nyilatkozat az evangélium védelmében született (vö. Fil 1,16; 2Tim 1,14). Meggyőződésünk, hogy Krisztus helyettes bűnhődése az evangélium elválaszthatatlan része. Isten abban mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy „elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (1Jn 4,10).

Jelen nyilatkozatot az indokolja, hogy a magyar evangéliumi mozgalomhoz sok szálon kötődő Budapesti Autonóm Gyülekezet olyan tanításokat kezdett terjeszteni, amelyek csorbítják vagy egyenesen tagadják a helyettes bűnhődés szükségességét, illetve azt, hogy Krisztus a mi bűneink igazságos és jogos büntetését szenvedte el a kereszten, és mint Fiú az Atyát engesztelte ki a mi érdekünkben.

A nyilatkozattal ugyanakkor nem az a célunk, hogy egy gyülekezetet vagy egyes tanítókat támadjunk, hanem az, hogy az evangéliumban való hitünket – és azon belül a helyettes bűnhődés fontosságát – kinyilvánítsuk, és a magyar evangéliumi mozgalom minden képviselőjét is erre buzdítsuk.

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásom témája Jonathan Edwards volt. A Stanford Encyclopeadia szerint általános vélemény, hogy Jonathan Edwards „Amerika legfontosabb és legeredetibb filozófiai teológusa”. Edwards rendkívüli gondolkodó volt, írásaiban szisztematikusan és nagy mélységben tanulmányozta a jelenségeket, különösen a lelki megtapasztalások terén. Azonban az életrajzi előadásban elsősorban úgy foglalkozom vele, mint a 18. századi nagy amerikai ébredés (Great Awakening) vezető teológusával. Edwards egyszerre volt az ébredés legfőbb pártfogója és legrealistább kritikusa. Az ébredésről szóló gondolatai ma is érvényesek, az evangéliumi és karizmatikus világnak nagy szüksége van az írásaiban található bölcsességre. Az előadás itt (legörgetve) meghallgatható vagy letölthető.

Tovább a teljes cikkre »

Az a tanítás, hogy Krisztus a mi jogos büntetésünket magára vállalva halt meg helyettünk, nem az evangéliumi kereszténység találmánya, nem is a reformátoroké, nem is az egyházatyáké, de még csak nem is az apostoloké. A helyettes bűnhődés motívuma gazdag előképekben átjárja az egész Ószövetséget. Az ószövetségi előképek mintául szolgálnak az új szövetség valósága számára: Krisztus értünk kiontott vérének jelentését ezek az előképek mutatják meg. Amit az előképek ábrázoltak, az valósult meg Krisztusban, amikor eljött, hogy az életét adja értünk. Az alábbiakban egy helyen is olvasható az erről szóló sorozat.

Tovább a teljes cikkre »

Fontos észben tartanunk, hogy amikor a helyettes bűnhődés ószövetségi előképeiről beszélünk, olyan paradigmákról van szó, amelyek archetipikus szinten strukturálták a zsidók gondolkodását, és ezeket az archetipikus mintákat maga Isten égette a közösségi tudatukba és kollektív tudattalanjukba. Az édeni bőrruha, amellyel Isten befedezte az ember szégyenét, évezredekre bevéste az ember szívébe a helyettes áldozat szükségességét. Ábrahám és Izsák útja a Mórijjá hegyére olyan titkot rejtett, amelyre minden zsidó rácsodálkozott. A páskabárány, amelynek a vére megvédte az izráelieket az ítélettől, minden évben emlékeztette a zsidókat, hogy élet kiontása ad nekik életet. A két kecskebak, amely a nagy engesztelés napján elhárította Isten haragját, megtanította a zsidókat arra, hogy vérontás nélkül nincsen bűnbocsánat. A vétekáldozatból tudták, hogy a bűn áthárítása lehetséges. Az Úr Szolgájának különös prófétai képe előre jelezte, hogy a békességükért valaki bűnhődni fog.

Tovább a teljes cikkre »

Minden zsidó tudta, hogy a bűneiért vétekáldozatot kell bemutania. Egyetlen bűn sem maradhatott Izráelben befedezetlenül. Amikor Isten kihozta népét Egyiptomból és szövetségre lépett vele, parancsolatokat és rendelkezéseket adott. Azt ígérte, hogy Izráellel lesz, de egyben nyilvánvalóvá tette, hogy ő szent Isten, aki nem hagyja a bűnt büntetlenül (2Móz 20,1-17). A nép pedig felfogta, hogy Jahve jelenléte nem csak csodálatos kiváltság, de halálos veszély is számára. „Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. Látva mindezt, a nép reszketni kezdett, és távolabbra állt.” (2Móz 20,18) Ekkor szólt az ÚR Mózeshez: „Mondd el Izráel fiainak, hogy mi történjék akkor, ha valaki nem szándékosan vétkezik az ÚRnak valamelyik tilalma ellen, és azok közül csak egyet is áthág.” (3Móz 4,1-2) A megoldás a rendszeres vétekáldozat volt, amely lehetővé tette, hogy Izráel az ÚR szövetségi szeretetében élhessen.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor az egyházatyák a Fiú halálának értelméről gondolkodtak, gyakran fordultak az Ószövetség egyik legfélelmesebb történetéhez, ahhoz, amelyben Isten próbára teszi Ábrahámot. Az 1Móz 22-ben olvassuk, hogy Isten Izsák feláldozására kéri az idősödő pátriárkát, majd az utolsó pillanatban egy kost ad a fiú helyett áldozatnak. Évezredek óta sejtjük, hogy valami mélységesen mély titok lappang annak a napnak a történéseiben. Kierkegaard álneves szerzője – Johannes de Silentio – is ezen elmélkedett, amikor a hit lényegét akarta megragadni. „Minél öregebb lett, gondolatai annál inkább szálltak vissza ehhez a történethez; lelkesedése mind hatalmasabb lett, és mégis mind kevésbé értette a történetet. Végül mindennél fontosabb lett számára.” (Félelem és reszketés. Európa, 14) A Mórijjá hegyén lezajlott esemény annyira megrendítő, annyira titokzatos, annyira zavarba ejtő, hogy méltán vált a festészet egyik visszatérő témájává is. Caravaggiótól Rembrandtig, Michelangelótól Brunelleschiig, Pedro Orrentétől William Blake-ig, Jan Victorstól Mark Chagallig sokan megfestették már a történetet, és biztosan nem ők lesznek az utolsók. (Az illusztráció részlet Lőrincze Miklós tusrajzából.)

Tovább a teljes cikkre »

John Goldingay ószövetséges teológus néhány gondolatát fogom most kritizálni. 2010-ben ún. „Teaching Assistant” (TA) voltam Dr. Jay Sklar mellett, az volt a feladatom, hogy a készülő Leviticus kommentárját nézzem át és érthetőség és kulturális szempontok alapján véleményezzem. (Sklar kommentárja a Tyndale Old Testament Commentaries sorozatban jelent meg 2013-ban.) Sklar kiváló pedagógiai érzékkel vezetett be Mózes harmadik könyvének komplex világába, azok a kategóriák, amelyekkel találkoztam, azóta is meghatározzák a gondolkodásomat, és visszaköszönni látom őket más kommentárokban is. Kálvin, a klasszikus Andrew Bonar, a hebraista C. F. Keil, a sokak számára etalon Gordon Wenham, a zseniális és mindig inspiráló Christopher Wright, sőt, a kritikai forráselméletekre alapozó Dr. Tóth Kálmán is hasonló kategóriákat látnak a könyvben (hogy csak néhány szerzőt említsek, akiknek a Leviticus-magyarázatai a polcomon állnak). A kivétel John Goldingay episzkopális teológus, aki olyan értelmezéssel állt elő az áldozatok kapcsán, amely radikálisan eltér a hagyományostól. Goldingay azért keltette fel a figyelmemet, mert sokan hivatkoznak rá azok közül, akik visszariadnak a helyettes bűnhődés tanától, de nem akarják a bibliai hitet primitívnek és gonosznak tartani, ezért örülnek egy alternatív magyarázatnak az áldozatokról.

Tovább a teljes cikkre »

Az Ószövetség egyik különös alakja a szenvedő Szolga (Ebed-Jahve), akiről Ézsaiás könyvében olvasunk. Az apostolok Jézussal azonosították ezt a Szolgát. A The Greek New Testament (UBS) szerkesztői harmincnégy utalást és szóbeli párhuzamot számoltak össze az Újszövetségben, ezek közül több (pl. Mt 8,17; 12,15-21; Lk 22,37; ApCsel 8,32-33) explicit módon összeköti Jézus személyét az Úr Szolgájának alakjával, aki igazként szenved mások bűnéért. Péter apostol a Szolga szenvedését Jézus kereszthalálában látja beteljesedni, aki „nem tett bűnt”, de „a mi bűneinket vitte fel a fára”, „hogy sebei által gyógyuljunk meg” tévelygésünkből (1Pt 2,23-24). Egyértelmű utalás ez az Ézsaiás könyve 53. részére, ahol a Szolga szenvedésének okairól részletesen olvashatunk. Ha megnézzük közelebbről ezt a fejezetet, a helyettes bűnhődés egyik legfontosabb ószövetségi előképével találkozunk.

Tovább a teljes cikkre »

Volt a zsidóknak egy csodálatos ünnepe, a nagy örömünnep (vagy kürt) éve (שְׁנַת הַיּוֹבֵל), amelyet a törvény szerint minden ötvenedik évben kellett megünnepelniük. Mózes harmadik könyve így rendelkezett: „Számolj azután negyvenkilenc esztendőt. Akkor fúvasd meg a harsogó kürtöt a hetedik hónap tizedikén, az engesztelés napján fúvasd meg a kürtöt országszerte. Szenteljétek meg az ötvenedik esztendőt, és hirdessetek fölszabadulást az ország minden lakosának. Legyen az nektek örömünnep: hadd jusson hozzá újra mindenki a birtokához, és hadd térjen vissza mindenki a nemzetségéhez. Öröm-ünnep legyen az ötvenedik esztendő. Ne vessetek és ne arassátok le, ami az aratás után kihajtott; a meg nem metszett szőlőt ne szüreteljétek le. Mert örömünnep az, tartsátok szentnek.” (3Móz 25,8-12)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum