A ‘Spiritualitás’ kategória archívuma

Fiai, Izsák és Izmael temették el a makpélai barlangban… Izsák a Lahajrói-kútnál lakott… Izmael… elődei mellé került.” (1Móz 25,9.11.17)

Ábrahám Sára halála után újraházasodik és további hat gyermeket nemz. Majd őket ugyanúgy elküldi maga mellől, ahogy annak idején Izmaelt (Ismáélt vagy Jismáélt), világossá téve, hogy egyetlen örököse van, és az Izsák, az ígéret gyermeke. Ábrahám vénségében, az élettel betelve hal meg, hogy elődei mellé kerüljön. És ekkor az üdvtörténet néhány pillanatra újra találkozik a profán történelemmel.

Tovább a teljes cikkre »

Áldott az ÚR, Ábrahámnak, az én uramnak Istene, aki nem vonta meg szeretetét uramtól!” (1Móz 24,27a)

A Genezis egyik leggyönyörűbb története az, ahogy Ábrahám szolgája megtalálja Rebekát (Rivkát) Izsáknak (Jicháknak) feleségül. Rebeka szép testű és szép lelkű leány, Izsák is beleszeret, mikor végül meglátja őt. (Lábán kapzsi természete is megvillan, amikor észreveszi az arany karpereceket, ez fontos lesz még a későbbiekben.) Engem azonban a történetben a szolga viselkedése nyűgöz le igazán. Ez az ember mindvégig Ábrahám javát keresi, az ő érdekében cselekszik, és mikor sikerrel jár, nem bír egy percig sem maradni, annyira szeretné elvinni a hírt urának, hogy az ÚR szerencséssé tette az útját. Ennek az embernek ezen az úton válik meglepően személyessé az a kapcsolat, ami eddig Ábrahámot fűzte Istenhez, de még azt a jó szerencsét is Ábrahám iránti szeretetként értelmezi, amit ő él át. Ebben az emberben az a lenyűgöző, hogy egyáltalán nem önmaga érdekli. Ez a szolga belsőleg szabad.

Tovább a teljes cikkre »

Így került Ábrahám birtokába sírhelyül a hettitáknak ez a szántóföldje a rajta lévő barlanggal együtt.” (1Móz 23,20)

A 23. fejezetben furcsa, mai szemmel nehezen érthető alkudozást látunk Ábrahám és Chét fiai (a hettiták), valamint Efrón, Cóhár fia között. Az azonban világos a történetben, hogy ennek az alkunak a következtében Ábrahám megszerzi az első földdarabot Kánaán földjén, amit neki ígért az ÚR. Ez a földdarab ugyan csak egy sírhely, de a jövő záloga. Ábrahám is tulajdonos lett a földön, és ezt nem ajándékba kapta, hiszen a földet megvásárolta az ott lakóktól. Innentől nem jövevény többé, hanem birtokos, ezt a lehetőséget pedig  Sára tragikus halála adta a kezébe.

Tovább a teljes cikkre »

Egy évvel ezelőtt arról írtam, hogy az afrikaiak szavazata mentette meg a legnagyobb metodista felekezetet a hitehagyástól. A United Methodist Church Generál Konferenciáján tavaly arról szavaztak, hogy a UMC a házasság kérdésében megmarad-e a hagyományos bibliai erkölcs mellett, vagy elfogadja a szexuális forradalom új (progresszív) erkölcsét, és engedélyezi az azonos neműek házasságát valamint a gyakorló homoszexuálisok lelkésszé szentelését. Az afrikaiak szavazatán múlott, hogy a UMC a hagyományos bibliai erkölcs mellett állt ki, de sejthető volt, hogy a felekezet számára ez nem a végső állapot, és a szakadás elkerülhetetlen lesz. Egy év elteltével ez ma már bizonyos. Az Egyesült Metodista Egyház szakadni fog, és ennek fontos tanulságai vannak más egyházak számára is.

Tovább a teljes cikkre »

„…és a te utódod által nyer áldást a föld valamennyi népe, mert hallgattál szavamra.” (1Móz 22,18)

Az Akédá (Izsák megkötözésének története) számomra az egész Biblia egyik legszentebb elbeszélése. A fejezethez érve napokig halogattam, hogy elolvassam a héber szöveget, mert méltóképpen akartam fogadni; inkább a görög Újszövetséggel mentem tovább, amit párhuzamosan olvasok a Genezissel. Úgy kerülgettem az Akédát, mint a fiú, aki az alkalmas időt és helyet keresi, hogy felnyissa a borítékot, amelyben apja neki írt, utolsó levele van. Sokszor olvastam már ezt a történetet, kívülről-belülről ismerem, de minden alkalommal felkavar. Azt viszont nem gondoltam, hogy a megértésem megint újabb részlettel fog gazdagodni. Pedig megrázó, új motívum került ismét a szemem elé.

Tovább a teljes cikkre »

De Isten ezt mondta Ábrahámnak: Ne essék neked rosszul ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga.” (1Móz 21,12a)

Izsák születése kiélezte a konfliktust Sára és Hágár között. Amikor Hágár kinevette Sárát, Sára eldöntötte, hogy a szolgáló és a fia nem maradhatnak velük. Arra kérte Ábrahámot, hogy kergesse el őket a háztól. „Ez a beszéd Ábrahámnak igen rosszul esett (וַיֵּ֧רַע), a fia miatt.” (21,11) Isten azonban ezt mondta Ábrahámnak: „Ne essék neked rosszul (אַל־יֵרַ֤ע) ennek a fiúnak és szolgálódnak a dolga.” (21,12) Az ÚR arra szólítja fel Ábrahámot, hogy hallgasson feleségére és tegyen mindent úgy, ahogy ő mondja. Ábrahám másnap reggel így is tett: felkészítette az útra Hágárt és elküldte őt Ismáéllel együtt a háztól.

Tovább a teljes cikkre »

„Nem fognak olvasni attól, aki maga nem olvas” – mondta annak idején Charles Haddon Spurgeon baptista prédikátor, és elképesztő mennyiségű teendője mellett hetente átlagosan hat (!) könyvet olvasott el, ami talán még elképesztőbb. Én nem olvasok hetente hat könyvet, de nem is vagyok egy Spurgeon, akinek a karizmája szinte minden tekintetben utánozhatatlan. Viszont olvastam azért én is, és szokásom szerint most is összegyűjtöttem a legjobb – vagy inkább legfontosabb – olvasmányaimat ebből az évből. Nem mindegyiket ajánlanám másnak is elolvasásra, de bennem biztosan sok gondolatot indítottak el az alábbi könyvek.

Tovább a teljes cikkre »

Egy tavalyi előadásom kötetlenebb formában felvett folytatásaként beszélgettünk Somody Imrével vácegresi otthonában. A 45 perces felvételen rázós kérdéseket veszünk elő, amelyek bennünket személyesen is foglalkoztatnak, és a tágabb kultúrában is sok vitát gerjesztenek. Beszélünk a férfi és női szerepekről, a felelősségvállalásról, a nők méltóságáról, a férfiak elbizonytalanodásáról, az apák hiányáról és ennek mérhető következményeiről, a jó és rossz mintákról és azok gyors változásáról, arról, hogy van-e teremtett rend, és hogy mit kezdjünk a szülői tekintély ijesztő mértékű erodálódásával. Szerintem érdekes lett a beszélgetés, itt lehet megnézni. (Ezen a linken más kapcsolódó beszélgetések is megtekinthetők.)

Ezekben a napokban azt a Krisztus ünnepeljük, akit a korai egyház a következőképpen vallott meg: „És (hiszünk) Jézus Krisztusban, az ő egyszülött Fiában, a mi Urunkban, aki fogantatott Szentlélektől, született Szűz Máriától…” Ez a Jézus a bátor hitvallók és mártírok Jézusa, azoké, akiket oroszlánok elé vetettek, akiket élő fáklyaként használtak a császár kertjének megvilágítására, akik a pogányok bámulatára énekelve mentek a halálba. Ez a Krisztus nem a Jézuska, aki megkopott varázsú, de nosztalgiával őrzött kacatként még mindig oda-odakerül az ajándékok közelébe, bár már vetélytársa is akadt a kövér, pirospozsgás Santa személyében. Nem is a politikai kereszténység kolbászszagú Jézusa, akinek a figyelmét főleg a templomok felújítása és a népi hagyományok őrzése köti le. De nem is a posztmodern kultúra feminin Jézusa, aki csak azt akarja, hogy öleljük meg egymást, vagy a „woke” kultúra nemtelen Jézusa, akinek legfőbb tulajdonsága, hogy mindenkit megerősít vállalt identitásában, kivéve a hitvalló keresztényeket. A hitvallások Jézusa az Isten egyszülött Fia. A hitvallások Jézusa a mi Urunk.

Tovább a teljes cikkre »

Ábrahám ezt felelte: Azt gondoltam, hogy nincs istenfélelem ezen a helyen, és megölnek a feleségemért.” (1Móz 20,11)

Számtalanszor hallani a vádat, hogy az emberek közötti viszályokért, háborúkért elsősorban a vallások a felelősek. Harmincéves háború, észak-ír konfliktus, katolikusok és protestánsok, szunniták és síiták, hinduk és muzulmánok, buddhisták és muszlim rohingják. Ennek a tételnek azonban némiképp ellentmond, hogy a 20. század legnagyobb háborúját épp olyan ideológia szülte, amelynek metafizikája tudatosan meghaladta a keresztény vallást (nácizmus), és az évszázad legtöbb emberáldozatát (százmilliónál is többet) egy kifejezetten ateista ideológiának (kommunizmus) köszönhetjük. Tény, hogy a vallások közötti konfliktusok okoztak fegyveres összecsapásokat, üldöztetést is, ezek azonban láthatóan eltörpülnek az istentelenség által ránk szabadított szörnyűségek mögött.

Tovább a teljes cikkre »

Van két leányom, akiknek még nem volt dolguk férfival, kihozom hozzátok, és tegyetek velük, amit jónak láttok.” (1Móz 19,8a)

Megterhelő és mélyen felkavaró történetről számol be a Genezis 19. fejezete. Az Ábrahám vendégségéből jövő férfiak megérkeznek Sodomába. Lót veszi észre őket a város kapujánál, és Ábrahámhoz hasonlóan földre borul előttük. Lót is megérzi, hogy ezek a férfiak az Isten küldöttei. Mivel este van, behívja őket a házába. Amikor ők azt válaszolják, hogy inkább a város főterén akarnak aludni, Lót ijedten unszolja őket, hogy fogadják el a vendégszeretetét. Lót pontosan tudja, hogy Sodoma nem olyan város, amelynek a főtéren egy idegen csak úgy megszállhat. A férfiak engednek neki és betérnek a házába éjszakára. Lót gyors lakomát készít nekik, de mikor eljön a lefekvés ideje, megtörténik az, amitől Lót kezdettől félt. A házat körbeveszik a sodomaiak és követelik, hogy Lót adja ki nekik az idegen férfiakat. Meg akarnak „ismerkedni” velük. (Eufemisztikus jelölése a csoportos homoszexuális erőszaknak.)

Tovább a teljes cikkre »

A haladás kultúrájával időnként legígéretesebb gyermekei fordulnak szembe. T. S. Eliot 1922-ben publikálta „The Waste Land” (Átokföldje) c. költeményét, amelyet kortársai a modernizmus mesterművének tartottak. Eliot versbe foglalta a korszellemet, és a modernizmus meghatározó, felismerhető hangjává vált. Öt évvel később azonban a haladó elit meglepetésére Eliot megkeresztelkedett, és onnantól zsenialitását a keresztény hit szolgálatába állította. A kortársak se lenyelni, se kiköpni nem tudták őt. Valami hasonló történik most Kanye Westtel, akit saját bevallása szerint is komoly felelősség terhel a kultúra elviselhetetlen túlszexualizálódásáért, újabban viszont Jézus Krisztusról énekel. Akármit is gondolunk a zenéjéről és neofita keresztény hitéről, Kanye West az önmaga ellen forduló progresszió látványos példája. Se lenyelni, se kiköpni nem lehet. Általában a forradalmak falják fel saját gyermekeiket, most viszont a szexuális forradalomba harap vissza annak egyik fenegyereke. De vajon tényleg megtért? Vagy ez is csak egy zseniális médiahack?

Tovább a teljes cikkre »

Egykor (nem is olyan régen) az én generációm – az X generáció – volt a téma. Ma „digitális bevándorlóknak” neveznek bennünket, de emlékszem, amikor nem a technológiához való viszony volt a fő ismertetőjelünk, hanem a globalizációba való belépés, a kommunizmus bukásának eufóriája, az új kor kapujában való toporgás, a köztesség, és hogy mi vagyunk az első igazi posztmodernek. Mi előbb mondtuk, hogy „oké, boomer”, csak az még egy új világrend előszobájában való ténfergés és onnan visszanézés volt, nem a közeledő világvége kilátástalansága. Az én generációm jellemzője a cinizmus, nem a nihilizmus. Mi gúnyosan mosolyogtunk az előttünk járók naivitásán, de közben távlatok nyíltak meg, ahogy a világ a szemünk láttára egyetlen globális faluvá zsugorodott, és mi felértünk a liberalizmus fennsíkjára, amit Fukuyama a történelem happy endingjének nevezett.

Tovább a teljes cikkre »

Az ÚR azonban így szólt: De bizony nevettél!” (1Móz 18,15)

A nevetés elválaszthatatlanul összefonódott az ígéret gyermekével, amikor Isten Ábrahám nevetésére válaszul azt mondta: legyen a fiú neve Jichák! Aki nevet. Sára pontosan ugyanúgy válaszol a hírre, hogy egy év múlva fia lesz, mint férje, Ábrahám. Nevet. Csak mikor az ÚR nyíltan rákérdez, hogy miért nevetett, akkor ő ezt letagadja. Nem meri felvállalni, mert fél. Illetlennek tartja a kuncogást, és illetlennek érzi, hogy a sátrában kihallgatta a férfiak beszélgetését. Tudja, hogy maga az ÚR látogatta meg őket Mamré tölgyesében. Nem ismerheti be, hogy nevetett. Az ÚR azonban nem hagyja annyiban: „De bizony nevettél!”

Tovább a teljes cikkre »

Ábrahám arcra borult, de nevetett, és azt mondta magában: Százesztendős embernek lehet-e gyermeke? Vagy Sára kilencven éves létére szülhet-e?” (1Móz 17,17)

Amikor Isten megszólította Ábrahámot, Ábrahám rendszerint arcra borult előtte. Ez gyönyörű gesztus, kiveszőben van a mai kereszténységből, noha ugyanaz az Isten a mi Atyánk is, aki Ábrahámhoz szólt. Helyénvaló lenne ma is ez a mozdulat, mégis ritka. Tényleg, miért nem borulunk gyakrabban arcra Isten – a Mindenható Isten – előtt? Én vagyok Él-Sáddáj (אֲנִי־אֵ֣ל שַׁדַּ֔י) – mutatkozott be a Mindenható. Ábrahám pedig arcra borult. Nem illetné meg ma is ez a tisztelet Él-Sáddájt? Nem viszonyulunk túl demokratikusan ehhez a kapcsolathoz? De nem ez az, ami a fenti versben igazán megfogott. Hanem a nevetés.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum