A ‘Spiritualitás’ kategória archívuma

Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5,29)

Az 5. fejezetnek biztos ritmusa van. Ugyanaz a mondat ismétlődik, csak mindig más nevekkel. X ennyi és ennyi éves volt, amikor Y-t nemzette. Y születése után X ennyi és ennyi évet élt, még nemzett fiakat és leányokat. X teljes életkora tehát ennyi és ennyi év volt, amikor meghalt. Aztán ugyanez Y-nal. A héberben még egyértelműbb az ismétlődés és a ritmus, mert a számokat kettébontja (ennyi évet és ennyi évet), és ún. váv-consecutivummal kapcsolja egymáshoz a mondatrészeket. És ez történt. És ez történt. És ez történt. És XY meghalt. A mondatfűzés ad egyfajta monotonitást az elbeszélésnek, amelyből így kiugrik minden részlet, amely a monotonitást megtöri.

Tovább a teljes cikkre »

Ezért jelet tett az ÚR Kainra, hogy senki se üsse agyon, ha rátalál.” (1Móz 4,15b)

Kain történetében feltűnő, Isten mennyire nagyvonalúan bánik az erre érdemtelen emberrel. Amikor Kain haraggal és lehorgasztott fejjel reagál arra, hogy Isten nem tekint az áldozatára (aminek Isten részéről nyilván jó oka volt), Isten közel lép hozzá és megkérdezi: „Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?” (4,6) Isten tehát rámutat Kain lelkiállapotára (haragos vagy és lehorgasztod a fejed) és önvizsgálatra hívja őt (miért?). Majd észszerű számvetésre bíztatja: „Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodjál rajta.” (4,7)

Tovább a teljes cikkre »

Ekkor azt kérdezte Kaintól az ÚR: Miért gerjedtél haragra, és miért horgasztod le a fejed?” (1Móz 3,8)

Csak találgathatunk, miért nem tekintett Isten Kain áldozatára, miközben Ábelét viszont elfogadta. Azt tudjuk, hogy Ábel a juhok közül vitt Istennek áldozatot (az elsőszülött kövérjét), Kain pedig a föld gyümölcséből. Ábel áldozata tehát véresáldozat volt, Kainé pedig a munkája gyümölcse. Ábel talán megfigyelte, hogy Isten maga is állat feláldozása árán takarta be az ősszülők mezítelenségét, és megértette, hogy helyettes engesztelésre van szükség ahhoz, hogy Isten rá és az áldozatára tekinthessen. Ebben az esetben Ábel a tulajdonított igazság példája, Kain pedig azé, amikor a saját igazságunk által akarjuk Isten tetszését elnyerni. Az Újszövetségből tudjuk, hogy az Isten báránya veszi el a világ bűnét, nem a mi kezünk munkája.

Tovább a teljes cikkre »

Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között.” (1Móz 3,8)

A szöveg szerint a Teremtő annyira közel volt az emberhez, hogy járt-kelt (מִתְהַלֵּ֥ךְ) a kertben. De hogyan értsük ezt a képet? Vajon arra utal, hogy Isten ténylegesen sétált a kertben, mint egy görög félisten, aki emberi formában is képes az emberek közé vegyülni? Vagy ez metaforikus nyelvezet, amit nem kell szó szerint vennünk? Isten jelen volt, mintha járkálna a kertben? Miért a szellős alkonyatkor látogatta meg az ÚRisten a kertet és benne az embert? A nap végére (az alkonyatra) utal a kifejezés? Vagy másról van szó?

Tovább a teljes cikkre »

Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2,9)

Egyetlen fa volt a kertben, amelyről az ember nem ehetett: a jó és rossz tudásának fája (עֵץ הַדַּ֖עַת ט֥וֹב וָרָֽע). A kígyó hazudott az asszonynak, amikor megkérdezte: „Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek?” (3,1) A kígyó ravasz volt. Lehet kérdezve is hazudni. Az igazság az volt, hogy Isten bőségesen ellátta az embert élvezetes gyümölcsökkel, a kert minden fájáról ehetett. Egyet kivéve: a jó és rossz tudásának fáját.

Tovább a teljes cikkre »

Sarjasztott az ÚRisten a termőföldből mindenféle fát, szemre kívánatosat és eledelre jót; az élet fáját is a kert közepén, meg a jó és a rossz tudásának fáját.” (1Móz 2,9)

A kert közepére Isten az élet fáját (עֵ֤ץ הַֽחַיִּים) helyezte el. Éc há-chájjím. Ez a fa a halhatatlanság szimbóluma. Onnan tudjuk, hogy amikor az ember vétkezett, Isten e szavakkal rekesztette el az élet fájához vezető útját: „Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen…” (1Móz 3,22) Az élet fája nélkül az ember nem él örökké. A halhatatlanság feltételes: az élet fájától függ. Egyedül Istené a halhatatlanság (1Tim 6,16), az ember csak akkor nem hal meg, ha odajárulhat az élet fájához. Az éc há-chájjím-tól elválasztva az ember halálra van ítélve.

Tovább a teljes cikkre »

Megfigyelhető, hogy az egyház kapcsolata időről-időre megromlik az Ószövetséggel. Ennek rendszerint a tágabb kultúrával való viszony az eredője. Az 1930-as évek közepén például a német protestáns egyház a náci ideológia és a keresztény teológia összehangolásával volt elfoglalva, és ennek egyik fő eleme a Biblia zsidótlanítása volt. A náci teológia neo-markionita (az Ószövetséget az Újszövetségtől hermetikusan elválasztó) tendenciáinak elhatalmasodását látva Dietrich Bonhoeffer (a Hitvalló Egyház egyik legismertebb teológusa) az Ószövetség visszahódításának fontosságát hangsúlyozta. Börtönleveleiben csodálattal beszél az Ószövetség evilági szentségéről, és arról ír, hogy az Ószövetség nélkül egyszerűen nem érthető a test feltámadása és a föld újjáteremtése sem.

Tovább a teljes cikkre »

Ültetett az ÚRisten egy kertet Édenben, keleten, és ott helyezte el az embert, akit formált.” (1Móz 2,8)

Isten teremtette az eget és a földet (1,1), majd az embert a maga képmására. Az első embert azonban nem pusztán a földön (הָאָֽרֶץ) helyezte el, hanem ültetett számára egy kertet (גַּן) is a földön, és azt szánta neki lakóhelyül, hogy onnan indulva hódítsa meg és hajtsa uralma alá az egész földet (1,28). A föld (há-árec) és a kert (gán) tehát nem azonosak egymással. A kert a földön van, de több a földnél. A kert az a hely, ahol nincs bogáncs és kóró. A kert az a hely, amelynek minden fája szemre kívánatos és eledelre jó. A kert az a hely, amelynek közepén ott áll az élet fája. A kert az a hely, ahol az emberi autonómia (vö. jó és rossz tudásának fája) az anomália.

Tovább a teljes cikkre »

Mivel a héber tudásom gyengébb, mint a görög, és érzem, hogy kopik az is, amit a teológián megtanultam, gyakorlásként elkezdtem héberül olvasni az Ószövetséget. Az egyik komoly előnye ennek az, hogy sokkal lassabban haladok, mintha a szöveget az anyanyelvemen olvasnám. Minden szót megrágok, sokat le is kell fordítanom, így akaratlanul is több időt töltök a szavakkal, mint máskor. Örülök, ha egy ige vagy főnév újra megjelenik, különösen, ha éppen előző nap ismerkedtem meg vele. A szókapcsolatok azonnal feltűnnek. Az Írás lassan bontakozik ki előttem, ezért felfigyelek olyan redőkre is, amelyek felett eddig könnyen átsiklottam. Imádkozva bocsátkozom bele ezekbe a résekbe, hogy halljam az Úr szavát. Rövid kis naplóbejegyzésekben rögzítem, amit a reggeli órákban frissen kapok egy-egy fejezetből. Ezek nem igemagyarázatok, inkább csak random gondolatfoszlányok, amelyek a szöveg egy-egy mondatáról eszembe jutnak. Sokszor csak hangosan gondolkodom és kérdéseket teszek fel.

Tovább a teljes cikkre »

Augusztinusz Vallomásai az elmúlt kétezer év keresztény irodalmának egyik legcsodálatosabb alkotása, amely ráadásul teljesen korszerű is. Az afrikai egyházatya mai szemmel is lenyűgöző őszinteséggel ír arról, hogy változtatta meg Isten kegyelme az akarata irányát. Augusztinusz életében Karthágó és Hippó egy-egy szimbólum. Karthágó testesíti meg az érzéki szenvedélyeket és az akarat általuk való megkötözöttségét, Hippó azt az időszakot, amelyben az Isten tiszta szeretete teszi szabaddá a szenvedélyek által űzött akaratot. Az alábbi idézetek felvillantják a Karthágó és Hippó közötti éles és mindent meghatározó különbséget. Az idézetekben döbbenetes erővel mutatkozik meg a mai ember tapasztalata is, jelezve, hogy az emberi természet nem sokat változott az elmúlt másfél évezredben, valamint hogy mire képes az Isten szeretete. Ha tapasztaljuk mi is az akarat irtózatos nehézkedését, figyeljünk Augusztinusz elbeszélésére, aki elmondja azt is, mi képes azt a magasba emelni!

Tovább a teljes cikkre »

Mit gondolnak az emberek a halálról? Miért olyan nehéz szembenézni a halállal? Milyen válaszai vannak a kultúránknak a halálra? Mi történik a halál után? Van-e megoldás a halál problémájára? Ezekről és hasonló kérdésekről folytattunk őszinte és személyes hangvételű beszélgetést Hamar Danival és Hamar Dáviddal a Manna FM 21 után c. műsorában. Ennek a műsornak a témája sem volt könnyebb, mint az előzőé, de kevésbé volt elméleti és filozofikus, sok személyes példa is előkerült a saját életünkből. A beszélgetést itt lehet visszahallgatni.

A napokban számos hírportál (köztük az Index, a 444 és a Mandiner is) beszámolt arról, hogy egy több mint félmilliós mintával végzett friss kutatás arra a következtetésre jutott, hogy a homoszexuális hajlam nem genetikailag meghatározott. A Science tudományos folyóiratban publikált kutatási eredmények szerint van ugyan öt olyan genetikai változó, amely csekély mértékben hozzájárulhat a homoszexuális hajlam kialakulásához, ezek hatása azonban nem prediktív a tényleges viselkedést illetően, ráadásul több átfedésben van olyan egyéb tulajdonságokkal, mint pl. az élményekre való nyitottság, a kannabisz-használat vagy a kockázatvállalás, tehát az ok-okozatiság sem világos. A homoszexualitás döntő okai a környezeti hatásokban (és részben talán a hormonokban) keresendők. Ez az eddigi legjelentősebb kutatás, amely a homoszexualitás genetikai okait vizsgálta, ráadásul teljesen egybevág az ikerkutatások következtetéseivel, amelyek szintén kizárják, hogy a homoszexualitás genetikailag meghatározott lenne. Mi következik ebből?

Tovább a teljes cikkre »

Harminc éve születtem újjá. Aznap reggel sokadszorra mentem be a faházba, hogy döntést hozzak az életemről. Az akkori MEKDSZ nyári táborában vettem részt, vallásos hitetlenként. Minden reggel eltámolyogtam az imádságra kijelölt szobába, hogy nyomasztó önvizsgálatnak vessem alá magamat. Ahogy a szobába léptem, éreztem a korhardt fa és a tábori matracok összetéveszthetetlen szagát. Ez a szag a saját életem csődjére emlékeztetett. Aznap reggel is rettentő nyomorultul éreztem magam. Zsákutcába jutottam. Háromféle halált láttam magam előtt: az Isten nélküli élet abszurditását és értelmetlenségét, az Isten előtti megalázkodás poklát, és az öngyilkosságot. Nem vagyok szuicid típus, de a választási lehetőségek fényében akkoriban az öngyilkosság sem tűnt észszerűtlennek. Isten tagadásával minden reménytelen és sötét volt, noha ismertem a pillanat múló örömeit. Az Isten előtti kapituláció viszont olyan önfeladásnak tűnt, amely a halállal egyenértékű. (Ha az életemet Istennek adom, mi marad akkor nekem?) Beszorultam, mégis döntenem kellett.

Tovább a teljes cikkre »

(Földesi Barnabás festőművész barátom írását teszem közzé a prófétai és tanítói szereppel kapcsolatban. Az alábbi gondolatmenetet először másfél éve egy levélváltásban küldte át nekem több részletben. Számomra annyira megvilágosító erejű volt, hogy arra bíztattam, fogalmazza át egy önálló cikké, amit vendégposztként közzé adhatok. A cikk mostanra született meg, de a tartalma azonos a másfél évvel ezelőtti eredetivel. Aki követi az evangéliumi világon belüli mozgásokat, számos ponton kifejezetten prófétainak fogja találni a Barnabás által leírtakat. Nagyon fontos és időszerű írás. Mivel a leírt mintázat nem kortól függő, a gondolatmenet szerintem időtálló is lesz.)

Tovább a teljes cikkre »

1. Természet és szabadság

Tőlünk nyugatra a Pride lélektani nehézsége paradox módon már nem a társadalom ellenállása, hanem a hatalom szövetsége. Az LMBTQ-ideológia mainstreammé vált. A kormányok, intézmények, médiumok és vállalatok a közösségi platformokkal versengve jelzik hangos támogatásukat. A Pride hónapja olyan vallási ünnep lett (annak minden giccsével, kegytárgyával és fogyasztói kacatjával együtt), amit jelentőségében leginkább a zsidó pészachhoz vagy a keresztény ádventhez hasonlíthatnánk. Az ellentüntetők már nem tojásokkal dobálják a felvonulókat, hanem épp a szexuális forradalom eredeti lendületét szeretnék visszaadni; azokat az időket sírják vissza, amikor a Pride még nem a hatalom ünnepe volt, egyfajta szivárványos május elseje, hanem a forradalmi hevületé, és nem az számított radikálisnak, hogy irreálisan kövér emberek rózsaszín bugyiban tiltakoznak „elnyomásuk” ellen, fiatal párok pedig egymást szájkosárban, bilincsben és pórázon vezetve ünneplik a szexuális szabadságot (!), hanem pőrén és önmagában a szexuális másság melletti kiállás. Ma már a tömegek kötelességszerűen emelik magasba a zászlót és szajkózzák a forradalom jelszavait. Mintha a szexuális forradalom országaiban a brezsnyevi pangás évei kezdődnének. Tovább.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum