A ‘Spiritualitás’ kategória archívuma

Mi a gender? Miért fontos a gender kérdéséről beszélni? Miért lett ez a nyugati kultúra egyik meghatározó témájává? Mi változott és miért? Hogyan viszonyuljunk a nemi identitással kapcsolatos társadalmi változásokhoz keresztényekként? Az Evangéliumi Fórum ezekről a kérdésekről rendezett kerekasztal-beszélgetést tavaly novemberben. A beszélgetés résztvevői: Tapolyai Emőke (klinikai pszichológus, szexológus és felsővezetői coach), Bolyki László (zenész, igehirdető, párkapcsolati és önismereti tréner), jómagam teológusként, valamint Hamar Dávid (az Agóra Corvin gyülekezet lelkésze) moderátorként. A beszélgetés itt megnézhető.

Hatalmas szolgálatok nőttek ki a 20. századi evangéliumi mozgalom talaján, de kevés mérhető annak a pici kis missziónak a közvetett hatásához, amely Francis és Edith Schaeffer svájci otthonából indult útnak, és ma is csak pár tucatnyi munkatárssal rendelkezik az egész világon. Ez a kis szolgálat azt bizonyítja, hogy globális hatást sokszor lokális erőfeszítésekkel tudunk elérni, a Szentlélek ereje által. Szerte a világon keresztény inluenszerekkel találkozom, akik L’Abrinak köszönhetik, hogy ma szilárdan állnak a hitben és hatnak a kultúrára. A 20. század közepén Francis Schaeffer olyan hangsúlyokat hozott ugyanis vissza a kereszténységbe, amelyek sokak számára életmentőnek és rendkívül megtermékenyítőnek bizonyultak. Dick Keyes még 1984-ben öt pontban foglalta össze ezeket a hangsúlyokat.

Tovább a teljes cikkre »

A rossz istenkép nem az, amelyik kényelmetlen, felkavar és nyugtalanná tesz. A rossz istenkép az, amelyik mást mutat, mint amilyen a valódi Isten. Isten nem függ az istenképünktől, de az istenismeretünket meghatározza, hogy mit gondolunk róla. Honnan tudhatjuk, milyen a valódi Isten? Megpróbálhatjuk a logika útján rekonstruálni, ahogy Plátón vagy Arisztotelész tették, és akkor eljutunk a Legfőbb Jó ideájához, a Mozdulatlan Mozgatóhoz, vagy valami ehhez hasonló emberi konklúzióhoz. Következtethetünk rá a természetből, és akkor az istenképünket a tapasztalataink fogják rugalmasan alakítani szinte bármivé. Megalkothatunk olyan istenképet, amelyikkel barátságos viszonyt ápolhatunk, és akkor Isten pont olyan lesz, mint a vágyaink, igazolva Feuerbach véleményét, hogy az Istenség igazából csak a vágyaink kivetítése a mennybe. De támaszkodhatunk arra is, amit Isten mond magáról, és akkor eljutunk Jézus Krisztushoz és a Biblia Istenéhez. Ezek nagyon más utak, nagyon más végeredménnyel.

Tovább a teljes cikkre »

Van egy megszégyenítő történet az Ószövetségben az emberi erényességről. Jeremiás próféta az Úr parancsára meglátogatja a rékábiakat, és a Templom egyik kamrájába hívja őket. Hanáni kamrájában aztán borral teli kelyheket tesz eléjük, hogy igyanak. A rékábiak azonban visszautasítják: „Nem iszunk bort, mert a mi ősünk, Jónádáb, Rékáb fia ezt parancsolta nekünk: Ne igyatok bort soha, se ti, se a fiaitok!” (Jer 35,6) Az ÚR Jeremiáson keresztül ezt üzeni ezután Izráelnek: „Jónádábnak, Rékáb fiának a szavait megtartották. Ő azt parancsolta fiainak, hogy ne igyanak bort; nem is ittak a mai napig sem, hanem engedelmeskedtek ősük parancsának. Én is szóltam hozzátok, idejében szóltam, de ti nem hallgattatok rám. (…) Jónádábnak, Rékáb fiának az utódai megtartották ősük parancsát, amit az megparancsolt, de ez a nép nem hallgatott rám.” (Jer 35,14-16) A rékábiak ősatyjuk felé mutatott engedelmessége kontrasztban áll Izráel Isten felé tanúsított engedetlenségével.

Tovább a teljes cikkre »

A prosperitás evangéliumának dúsgazdag prédikátorai iszonyatos tehertételt jelentenek Krisztus evangéliuma ügyének. Minden korban voltak hitvány emberek, akik az evangéliumot nyerészkedésre használták, de a bővölködés prédikátorai ezt olyan döbbenetesen otromba és visszataszító stílusban űzik, hogy a jóhiszemű kívülállóknak is egy idő után kavarogni kezd tőle a gyomra. Az óegyházban a Krisztus-kufárok vándorprédikátoroknak adták ki magukat és a gyülekezetek hiszékenységéből éltek. Hasonlítottak a valódi evangélistákra, de a motivációjuk romlott volt. Bár a második század eleji Didaché bölcs tanácsokkal látta el a gyülekezeteket az ilyenek kiszűrésére, a konstantini fordulattal hatalmas tér nyílt a Krisztus-kufárok előtt: az egyházi hivatal a boldogulás egyik legbiztosabb útjává vált, a karrier csúcsa pedig idővel „Szent Péter széke” lett. Ezt a hagyományt követik ma a bővölködés prédikátorai, akik közül az amerikai Kenneth Copeland az egyik legkirívóbb példa.

Tovább a teljes cikkre »

Március végén az Ifjúságépítők Ifivezető képzésén tartottam előadást „Hogyan lehet érvényes a hit a 21. században?” címmel. Az előadás ún. SUFNI Talk volt, pontosan 20 percben kellett elmondanom a megadott témában a mondanivalómat. Az előadás legfontosabb gondolata az, hogy a hitünk érvényességéhez nem az üzenetünkön kell változtatnunk, hanem a hitelességünkön és az üzenetünk kontextualizálásán. Hogy hogyan helyezzük az üzenetünket ma kontextusba, és mi egyáltalán a kulturális kontextus, amelyben az ifivezetők a fiatalok közt szolgálnak, arról szól az előadás. Akit érdekel, itt tudja megnézni. (Nem csak ifivezetőknek lehet érdekes.)

Tovább a teljes cikkre »

Márkus Tamás András: Ha egy rövidebb definíciót kellene adnod arra, hogy mi, vagy ki evangelikál, mit mondanál?

Szabados Ádám: Hadd kezdjem rögtön a szóhasználattal, mert ez segít abban, hogy válaszoljak a kérdésedre. Az „evangélikál” viszonylag új szó a magyar nyelvben, az angol „evangelical” fordításaként jelent meg az elmúlt évtizedekben. Korábban azonban létezett már egy másik szó, amely lefedte a jelentését, ez pedig az „evangéliumi”. A két világháború között „evangéliuminak” nevezték azokat a hívőket, akik a Bibliát tekintették legfőbb és megbízható tekintélynek, akik hangsúlyozták a megtérést, és akik az evangéliumban való hitet a felekezeti identitásuk elé helyezték. Az „evangéliumi” melléknév jelen volt olyan szervezetek és missziók nevében, mint a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Magyar Evangéliumi Aliansz, az Evangéliumi Iratmisszió, de említhetjük az Evangéliumi Kálvinizmus Füzeteket is.

Tovább a teljes cikkre »

A minap elém került egy statisztikai sor a globális kereszténységről, ami annyira érdekes, hogy itt is megosztom. Mark Noll 2009-ben publikálta The New Shape of World Christianity c. könyvét, amelyben bemutatja, hogyan vált a globális Észak kereszténysége néhány évtized alatt domináns többségből marginalizálódó kisebbséggé. Noll adatai tíz évvel ezelőttiek, a változás valószínűleg még szembetűnőbb lenne, ha mai adatokat vennénk figyelembe, de így is meghökkentőek. Noll szerint az összes valaha élt keresztény fele az elmúlt száz évben élt, illetve most él, és a kereszténység talán soha nem volt földrajzi értelemben annyira kiegyenlített, mint a mi időnkben. Ez viszont Európa és Észak-Amerika radikális háttérbe szorulását jelenti.

Tovább a teljes cikkre »

Hogy mit élt át az Atya Nagypénteken, azt senki az emberek közt nem tudhatja jobban Ábrahámnál, Isten barátjánál, aki a Mórijjá hegyén kész volt a fiára emelni a kést. Ábrahám engedelmesen ment a hegyre, de a kezét az utolsó pillanatban megfogta az Atya. Ezt én teszem meg, neked nem kell. Te most már jobban ismersz engem, mint az emberek. A barátom vagy. Egy bárány került Izsák helyére, de mindketten tudták, hogy a valódi áldozat a Fiú lesz. Ábrahám látta ezt és örvendezett. Ahogy bepillantott saját szívén keresztül az Atya szívébe, nem gyűlölettel, hanem szeretettel találkozott. Ahogy ránézett a bárányra, azt is tudta, hogy az Atya szeretete a nagyobb. Ábrahám aznap így nevezte el a helyet: „Az ÚR gondoskodik.” JHVH Jireh.

Tovább a teljes cikkre »

A párizsi Notre Dame-ot emésztő tűz annyira erős szimbólum, hogy szinte nem is szabad hozzányúlni. Túl nagy a kísértés, hogy mindenki azt lássa bele, ami őt foglalkoztatja. A katolikus a kereszténység válságát, a konzervatív a régi Európa feladását, a progresszív a haladás elkerülhetetlenségét, a fundamentalista protestáns a Mária-kultusz feletti ítéletet, a filozófus a korszakváltás befejeződését, a költő egy civilizáció halálát, Emmanuel (!) Macron pedig akár énekelhetne is a tűz fényében, mint annak idején Néró, aki aztán a keresztényeket tette felelőssé az örök város pusztulásáért. Én inkább meghagyom az égő katedrális látványát nonverbális jelnek. Viszont magáról a katedrálisról elmondok egy gondolatot.

Tovább a teljes cikkre »

Chiciudean Miklós rövid időn belül immár második interjúban bírálja Bolyki László Kegyelem és kalmárszellem c. könyvét. A két interjú között Márkus Tamás korrekten Bolyki Lacival is készített egy interjút, amelyben Laci igyekezett tisztába tenni félreértéseket, indokolni a megközelítése helyességét és megmagyarázni, szerinte miért fontos a kegyelem üzenetének a hangsúlyozása, és hogyan lehet ezt úgy tenni, hogy az ne vezessen antinomizmushoz. Miklós a második beszélgetésben válaszol Laci gondolataira, de továbbra sem ért egyet vele, és rendszerhibának nevezi, hogy Laci teológiai kérdésekről nem teológiai nyelven nyilatkozik. Erre az egyetlen mozzanatra szeretnék most reagálni, mert lehetőséget ad arra, hogy tisztázzunk néhány dolgot a teológia szerepével és a Szentírás elégségességével kapcsolatban.

Tovább a teljes cikkre »

Mélyen hiszek a többes vezetésben. Nem véletlen, hogy az apostolok is presbitereket (többes szám!) állítottak a formálódó gyülekezetek élére. Ugyanakkor hiszek abban is, hogy a többes vezetésben is szükség van olyan tagra, akiknek van víziója, bátorsága, kezdeményezőkészsége, kreativitása, vezetői karizmája. A kettő nem mond ellent egymásnak. Az apostolok csoportjában Péter volt ilyen vezető, a jeruzsálemi gyülekezetben Jakab, miközben a felelősség közös és megosztott volt. Mélyen hiszek abban is, hogy a többes vezetés akkor működik jól, ha a vezetők konszenzusra törekszenek. A konszenzustól azonban sokan joggal félnek, mert a teljes egyetértés elvárása könnyen megbéníthatja a döntéshozatali folyamatokat. Ennek elkerülése érdekében szeretnék megosztani egy hasznos tanácsot.

Tovább a teljes cikkre »

Az alábbi nyilatkozat az evangélium védelmében született (vö. Fil 1,16; 2Tim 1,14). Meggyőződésünk, hogy Krisztus helyettes bűnhődése az evangélium elválaszthatatlan része. Isten abban mutatta meg irántunk való szeretetét, hogy „elküldte a Fiát engesztelő áldozatul bűneinkért” (1Jn 4,10).

Jelen nyilatkozatot az indokolja, hogy a magyar evangéliumi mozgalomhoz sok szálon kötődő Budapesti Autonóm Gyülekezet olyan tanításokat kezdett terjeszteni, amelyek csorbítják vagy egyenesen tagadják a helyettes bűnhődés szükségességét, illetve azt, hogy Krisztus a mi bűneink igazságos és jogos büntetését szenvedte el a kereszten, és mint Fiú az Atyát engesztelte ki a mi érdekünkben.

A nyilatkozattal ugyanakkor nem az a célunk, hogy egy gyülekezetet vagy egyes tanítókat támadjunk, hanem az, hogy az evangéliumban való hitünket – és azon belül a helyettes bűnhődés fontosságát – kinyilvánítsuk, és a magyar evangéliumi mozgalom minden képviselőjét is erre buzdítsuk.

Tovább a teljes cikkre »

Idei életrajzi előadásom témája Jonathan Edwards volt. A Stanford Encyclopeadia szerint általános vélemény, hogy Jonathan Edwards „Amerika legfontosabb és legeredetibb filozófiai teológusa”. Edwards rendkívüli gondolkodó volt, írásaiban szisztematikusan és nagy mélységben tanulmányozta a jelenségeket, különösen a lelki megtapasztalások terén. Azonban az életrajzi előadásban elsősorban úgy foglalkozom vele, mint a 18. századi nagy amerikai ébredés (Great Awakening) vezető teológusával. Edwards egyszerre volt az ébredés legfőbb pártfogója és legrealistább kritikusa. Az ébredésről szóló gondolatai ma is érvényesek, az evangéliumi és karizmatikus világnak nagy szüksége van az írásaiban található bölcsességre. Az előadás itt (legörgetve) meghallgatható vagy letölthető.

Tovább a teljes cikkre »

Egyszer Churchill fiatal protezsáltja került be a brit parlamentbe. A zöldfülű képviselő az első ülésnapon odafordult a tapasztalt államférfihoz és kipirulva mondta: „Végre szemtől szembe látom az ellenséget!” Churchill, aki sok harcot megvívott már és jól ismerte a parlamenti viszonyokat, azt válaszolta: „Akik szemben foglalnak veled helyet, az az ellenzék. Az ellenség a hátad mögött ül.” Egyes beszámolók szerint azt is hozzátette: „Az igazi ellenségeid a gyávák és ostobák.” Vajon nem úgy van, hogy sokszor mi is a velünk szembenállókkal készülünk megvívni a csatáinkat, holott az igazi veszélyt azok jelentik ránk, akikre számítanánk a harcainkban, de gyávák vagy ostobák? Vajon nem mi vagyunk időnként mások számára a gyávák vagy az ostobák? (Ne lépjünk át ezen túl könnyen: a gyávákról és ostobákról a Szentírásnak is igen rossz véleménye van!)

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum