A ‘Exegézis’ kategória archívuma

A Teológusok Párbeszédben c. rendezvénysorozat április végi konferenciáján az Újszövetség-kutatásban zajló paradigmaváltásról tartottam előadást. A 30 perces előadásban a Martin Dibelius és Rudolf Bultmann által kidolgozott formakritikai módszert (Formgeschichte) mutatom be, majd azt, hogy miért került válságba ez a modell és kik képviselik a formakritikai modellel szembeni kritikát a skandináv, a német és az angolszász tudományos életben. Rendkívül izgalmas folyamatról van szó, hiszen a formakritika a 20. század egyik domináns kutatási módszereként teológusok egész generációjának a gondolkodását határozta meg. A paradigma válsága olyan konzervatívabb modelleknek nyit utat, amelyek az evangéliumi hagyomány történetiségéről radikálisan mást feltételeznek, mint a formakritikusok. Az előadás itt lehet megnézni.

Tovább a teljes cikkre »

Az a tanítás, hogy Krisztus a mi jogos büntetésünket magára vállalva halt meg helyettünk, nem az evangéliumi kereszténység találmánya, nem is a reformátoroké, nem is az egyházatyáké, de még csak nem is az apostoloké. A helyettes bűnhődés motívuma gazdag előképekben átjárja az egész Ószövetséget. Az ószövetségi előképek mintául szolgálnak az új szövetség valósága számára: Krisztus értünk kiontott vérének jelentését ezek az előképek mutatják meg. Amit az előképek ábrázoltak, az valósult meg Krisztusban, amikor eljött, hogy az életét adja értünk. Az alábbiakban egy helyen is olvasható az erről szóló sorozat.

Tovább a teljes cikkre »

Minden zsidó tudta, hogy a bűneiért vétekáldozatot kell bemutania. Egyetlen bűn sem maradhatott Izráelben befedezetlenül. Amikor Isten kihozta népét Egyiptomból és szövetségre lépett vele, parancsolatokat és rendelkezéseket adott. Azt ígérte, hogy Izráellel lesz, de egyben nyilvánvalóvá tette, hogy ő szent Isten, aki nem hagyja a bűnt büntetlenül (2Móz 20,1-17). A nép pedig felfogta, hogy Jahve jelenléte nem csak csodálatos kiváltság, de halálos veszély is számára. „Az egész nép szemtanúja volt a mennydörgésnek és villámlásnak, a kürtzengésnek és a hegy füstölgésének. Látva mindezt, a nép reszketni kezdett, és távolabbra állt.” (2Móz 20,18) Ekkor szólt az ÚR Mózeshez: „Mondd el Izráel fiainak, hogy mi történjék akkor, ha valaki nem szándékosan vétkezik az ÚRnak valamelyik tilalma ellen, és azok közül csak egyet is áthág.” (3Móz 4,1-2) A megoldás a rendszeres vétekáldozat volt, amely lehetővé tette, hogy Izráel az ÚR szövetségi szeretetében élhessen.

Tovább a teljes cikkre »

John Goldingay ószövetséges teológus néhány gondolatát fogom most kritizálni. 2010-ben ún. „Teaching Assistant” (TA) voltam Dr. Jay Sklar mellett, az volt a feladatom, hogy a készülő Leviticus kommentárját nézzem át és érthetőség és kulturális szempontok alapján véleményezzem. (Sklar kommentárja a Tyndale Old Testament Commentaries sorozatban jelent meg 2013-ban.) Sklar kiváló pedagógiai érzékkel vezetett be Mózes harmadik könyvének komplex világába, azok a kategóriák, amelyekkel találkoztam, azóta is meghatározzák a gondolkodásomat, és visszaköszönni látom őket más kommentárokban is. Kálvin, a klasszikus Andrew Bonar, a hebraista C. F. Keil, a sokak számára etalon Gordon Wenham, a zseniális és mindig inspiráló Christopher Wright, sőt, a kritikai forráselméletekre alapozó Dr. Tóth Kálmán is hasonló kategóriákat látnak a könyvben (hogy csak néhány szerzőt említsek, akiknek a Leviticus-magyarázatai a polcomon állnak). A kivétel John Goldingay episzkopális teológus, aki olyan értelmezéssel állt elő az áldozatok kapcsán, amely radikálisan eltér a hagyományostól. Goldingay azért keltette fel a figyelmemet, mert sokan hivatkoznak rá azok közül, akik visszariadnak a helyettes bűnhődés tanától, de nem akarják a bibliai hitet primitívnek és gonosznak tartani, ezért örülnek egy alternatív magyarázatnak az áldozatokról.

Tovább a teljes cikkre »

A nagy engesztelési ünnepen, amelyről a 3Móz 16 rendelkezik, két kecskebakot állítottak a főpap elé. Az egyiket levágták, annak a vérét vitte be a főpap a szentek szentjébe engesztelő áldozatul a nép vétkeiért. A másik baknak a fejére tette a főpap a kezét, áthárítva rá a nép bűneit, majd ezt a másik bakot a pusztába kergették, „Azázélnak” (לַעֲזָאזֵֽל). A rendelkezés így szólt: „Azt a bakot pedig, amely a sorsvetésben Azázélnak jutott, állítsák élve az ÚR elé, hogy engesztelést végezzen vele, és elküldje Azázélnak a pusztába.” (3Móz 16,10) Vajon mit jelent az, hogy a kecskebakot Azázélnak kellett adni? Kire vagy mire vonatkozik ez a szó? Így leírva könnyű tulajdonnévként érteni, de vajon jó-e ez a fordítás, és ha igen, miért nem Azazélnek fordították az ókori változatok? Mire utal a szövegben a לַעֲזָאזֵֽל (lá’ázázél) kifejezés?

Tovább a teljes cikkre »

A mózesi törvénynek volt egy kiemelten fontos rendelkezése: az engesztelés napja. Ez az ünnep Mózes harmadik könyvében van leírva, annak is a közepén, jelezve az ünnep fontosságát. Mózes harmadik könyve azt a kérdést válaszolja meg, hogy hogyan tud Isten együtt élni a bűnös néppel, amellyel szövetségre lépett. A könyv felsorolja az áldozatokat, amelyeket a népnek be kell mutatnia (1-7. rész), papokat rendel számukra, akik közbenjárnak a népért (8-10. rész), törvényeket ad nekik, hogy mit tegyenek a tisztátalanságokkal (11-15. rész), és részletes rendelkezéseket ad nekik arra, hogy hogy éljenek „papok királyságaként” az Úr földjén (17-27). A könyv centrumában azonban a nagy engesztelési ünnep, a Jóm Há-Kippúrím áll (16. rész). Az ünnep rendelkezése arról szól, hogy a főpapnak évente egyszer be kell mennie a szentek szentjébe, hogy egy kecskebak vérével engesztelést szerezzen a nép bűneiért, és a táboron kívüli pusztába ki kell hajtani egy másik kecskebakot, hogy jelképesen magával vigye oda Izráel vétkét. Az engesztelési ünnep fontos előképe Krisztus helyettes bűnhődésének.

Tovább a teljes cikkre »

Évekkel ezelőtt Fűtő Robi barátom prédikált a gyülekezetünkben a tékozló fiú történetéről. Ebben az ismert példázatban egy zsidó apa egyik fia még az apa életében kikéri az örökségét és távoli vidékre költözve eltékozolja azt. Megalázott helyzetében a fiú magába száll és hazamegy, hogy bocsánatot kérjen az apjától. Az apja nagylelkűen és szeretettel fogadja, az idősebb testvére azonban kiakad ezen és a fiú hazatérésére rendezett ünnepen duzzogva félrevonul. Jézus a történetet a farizeusokról mondta, akik olyanok voltak, mint a példázatbeli idős fiú. Bár jól ismertem a történetet, Robit hallgatva a lelkem mélyéig megrázott az a gondolat, hogy Isten ilyen szeretettel várja a bűnöst, ahogy a példázatbeli apa várta a fiát. Olyan csodálatos volt Istenre így gondolni, hogy a szívem szinte szétrobbant az örömtől.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző bejegyzést válaszként írtam Görbicz Tamásnak (GT), miután engem is megnevezett és bírált a Krisztus helyettes áldozatával kapcsolatban kirobbant vitában. Mielőtt a cikket megjelentettem, elküldtem GT-nak, hogy lehetőséget adjak neki a helyesbítésre, korrigálásra, ha esetleg olyat adtam a szájába, amit ő nem mondott vagy nem úgy mondott, ahogy hivatkozom rá. Hosszabb levélváltás kerekedett belőle, amelyben GT megismételte álláspontját, illetve átbeszéltük, hogy mit gondolunk a kritikus kérdésekről. GT tegnap átküldte a válaszát a cikkemre és megkért, hogy ezt is közöljem. Az alábbiakban GT válasza következik, utána pedig az én arra adott reakcióm.

Tovább a teljes cikkre »

Hónapok óta zajlik a vita, amit Görbicz Tamás (GT), a Budapesti Autonóm Gyülekezet egyik presbitere robbantott ki Krisztus engesztelő halálának értelmezéséről. Ma már hihetetlennek tűnik, de ettől a vitától teljesen függetlenül indítottam útjára a helyettes bűnhődésről szóló sorozatomat. Ez év július 11-én kommentben utaltam arra, hogy tervezek írni egy cikksorozatot a témában, de csak szeptemberben jutott tudomásomra, hogy akkor már javában zajlott a vita GT új tanításáról. Az egyházatyákról szóló cikkeimet nem ez a vita ihlette, az október 4-i bejegyzésemet viszont már annak a fényében írtam, amit a vitáról tudtam. Sok imádság és beszélgetés előzte meg a döntésemet, hogy most konkrétan és név szerint is válaszoljak GT-nak. Mivel GT engem is bírált egy kommentjében, lett volna eddig is indokom arra, hogy válaszoljak, de meg akartam bizonyosodni arról, hogy jól értem, amit tanít. Mivel GT az új tanítását különböző fórumokon, nagy nyilvánosság előtt fejtette ki, én is nyilvános formában reagálok rá. (A cikket hétfőn elküldtem előzetes kontrollra GT-nak, hogy nézze meg, nem adok-e a szájába olyat, amit ő nem mondana.)

Tovább a teljes cikkre »

A fundamentalista teológiai mozgalom egyik jellegzetessége a bibliai szövegek szó szerinti értelmezésére való törekvés. Igazságtalanok lennénk, ha a fundamentalizmust azzal vádolnánk, hogy teljesen érzéketlen a Szentírás költői részeinek megértésére, azonban valóban jellemzi a mozgalmat az az elköteleződés, hogy a szó szerinti értelmezést kell elsődlegesnek venni az átvitt értelmezésekkel szemben. Mondhatnánk, hogy ez a hagyomány az antiókhiai egyházatyák és a reformátorok értelmezési hagyományában gyökerezik (szemben mondjuk az alexandriai és késő középkori allegorikus értelmezési hagyományokkal), de nem egészen ez a helyzet. A fundamentalizmus elköteleződése a szó szerinti jelentés mellett inkább a teológiai liberalizmusra adott túlzó reakció, amely sokszor olyan érzéketlenséget eredményez a nyelv és a jelentés finom árnyalataira, amely az antiókhiai iskola és a reformátorok értelmezési hagyományára nem jellemző. Hadd világítsam meg a problémát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

A gonosz problémájának leegyszerűbb megfogalmazása így szól: ha Isten jó és mindenható, hogyan lehet gonosz a világban? Az egyik hagyományos feloldása a problémának pedig az, hogy Isten valamilyen nagyobb jó érdekében engedi meg, hogy legyen gonosz a világban. „Felix culpa” teodiceának is nevezik ezt, mert az érv szerint nem jöhetett volna létre valami nagyobb jó (pl. Krisztus megváltóként való megdicsőülése, Isten kegyelme gazdagságának megmutatása), ha nem következik be a bűnbeesés (ó, boldog bűn!). A molinisták által alkalmazott szabadakarati védelemmel szemben augusztiniánus vagy kálvinista teológusok általában ezt a teodiceát alkalmazzák a gonosz problémája kapcsán. Erre van precedens a Szentírásban is. A bibliai József egyetlen mondatban foglalja össze ezt az érvet, amikor testvérei vétkének az értelmére mutat rá: „Ti rosszat terveztetek ellenem, de Isten terve jóra fordította azt, hogy úgy cselekedjék, ahogyan az ma van, és sok nép életét megtartsa.” (1Móz 50,20) Ha jól értjük a mondatot, a „felix culpa” érv minden fontos eleme benne van.

Tovább a teljes cikkre »

Ha szeretnénk megismerni Isten legmélyebb indulatait a gonosz kapcsán, az egyik bölcs dolog, amit tehetünk az, hogy a kezünkbe vesszük és végigolvassuk az Ószövetség egyik legrövidebb költeményét, a Jeremiás siralmairól szóló könyvet. A könyv az ún. ünnepi tekercsek (Megillót) egyike, mert négy másik rövid könyvvel együtt a jeles ünnepeken olvasták fel a zsidók. Jeremiás siralmai Jeruzsálem Kr. e. 587-es pusztulását siratja. Felfoghatatlan tragédia volt ez Izráel népének. Az emberveszteség, az ellenség brutalitása, a nép szenvedése az ostrom alatt és után önmagában is leírhatatlanul szörnyű élmény volt. Azonban ennél is mélyebb seb volt látni a szent város lerombolását, és a Templomét, amely Isten jelenlétét jelképezte népe között. Jeruzsálem eleste azt jelezte, hogy mindennek vége: vége a szövetségnek, az ígéreteknek, a reménynek, az életnek. Jeruzsálem pusztulása után nem lehet többé létezni.

Tovább a teljes cikkre »

Jánost úgy ismerte a korai egyház, mint a szeretet apostolát. Ő volt a tanítvány, akit Jézus szeretett (Jn 13,23; 19,26; 20,2; 21,7.20): a „szeretett tanítvány”. De ő volt az is, aki azt írta: „az Isten szeretet” (1Jn 4,16). Jánostól tudjuk, hogy „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Ő mondta azt is: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket, és azok is vagyunk.” (1Jn 3,1) Meg ezt: „Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan. Ebből tudható, hogy az igazságból valók vagyunk.” (1Jn 3,18-19) Mikor már nagyon öreg volt, állítólag mások vitték őt be a gyülekezetbe, és megkérték, szóljon az egybegyűltekhez. Ő intett a kezével, mire csönd lett, és ő csak annyit mondott: „Fiacskáim, szeressétek egymást!” Ez volt a prédikációja.

Tovább a teljes cikkre »

Hat évet kellett várni, hogy kiderüljön, létezik-e a Dan Wallace által bejelentett első századi Márk-kézirat. 2012 márciusában írtam először a bejelentésről, majd egy évvel később újra, és rövid kommentekben azóta többször is. Közben egymásnak ellentmondó, aggasztó pletykák kezdtek terjedni a kézirat eladásáról, meg arról, hogy kinek volt lehetősége megnézni, hol találták meg, és hogy mik a publikálás halogatásának okai. Az ügy egyre kínosabbá vált, amit csak mélyített, hogy Dan Wallace a kézirat megtekintéséért cserébe olyan szerződést írt alá, amely őt a publikálásig hallgatásra kényszerítette. Ahogy az lenni szokott, a hallgatás jó táptalajává vált a rossz nyelveknek és az alaptalan összeesküvés-elméleteknek. Ezeket eddig senki nem tudta megerősíteni vagy cáfolni. Most viszont végre vége a találgatásoknak, örömmel jelentem, hogy az ominózus kéziratot publikálták, Wallace is megtörte a csendet, és lassan szinte mindent tudunk, amit az ügyben tudnunk kell.

Tovább a teljes cikkre »

Régóta töröm a fejem Jézusnak egy mondásán, és azt hiszem, éppen a mostani választások kapcsán sikerült végre megértenem. Erre gondolok: „Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket.” (Mt 7,6) Ezt sokféleképpen szokás érteni, például hogy ne bízzuk a szívünk kincseit cinikusokra, ne viccelődjünk szent dolgokkal, tudjunk különbséget tenni és helyes ítéletet alkotni, mérjük fel, hogy kinek és hogyan beszélünk az Isten országáról, és hasonlók. Bár ezek mind igazak, azt hiszem, Jézus képei nem erre vonatkoznak. Sokkal inkább arra, amiről a hegyi beszéd korábbi szakaszaiban is hangsúlyosan beszélt: hogy kinek adjuk a szívünket. Az Isten országáért élünk, vagy jelentéktelenebb és elmúló földi célokért? A disznóknak és kutyáknak dobjuk oda a kincseinket, vagy Istennek ajánljuk fel? Méltó vagy méltatlan helyre fektetjük be azt, ami a legfontosabb nekünk? De nézzük meg Jézus mondatát közelebbről.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum