2019. július havi archívum

Mindig szomorú és megrázó arról értesülni, amikor valaki hátat fordít a keresztény hitnek. Pár napja éppen Joshua Harris (a Búcsú a randevúktól c. bestseller szerzője) jelentette be, hogy nemcsak válik feleségétől, de nem tartja magát már kereszténynek sem. Harris néhány éve elkezdett Canossát járni a könyve miatt (törvényeskedőnek minősítve azt a radikális „tisztaság-kultúrát”, amit akkoriban képviselt), most az LMBTQ-közösség tagjaitól is bocsánatot kért a melegházasság korábbi ellenzése miatt, és bejelentette, hogy kicsekkolt a kereszténységből. Ez mindenképpen becsületesebb, mintha megpróbálta volna a szexuális forradalom világképét összeegyeztetni a keresztény hittel (ahogy sokan mások teszik, akik hozzá hasonlóan hajótörést szenvedtek a hitükben); de ettől még fájdalmas. Joshua Harris csak egy példa a sok közül, valószínűleg mindannyiunknak vannak ennél közelebbi történetei is. A hitehagyás jelensége egyáltalán nem új, régen is sokat gondolkodtak róla a hívők. Megosztok most egy idézetet, amely a 17. századi üstfoltozó prédikátor bestselleréből, A zarándok útjá-ból való.

Tovább a teljes cikkre »

Az LMBTQ-ideológia hátteréről szóló cikksorozatom apropóján beszélgettünk Hamar Danival a Manna FM 21 után c. műsorában. Az interjúban nagyjából azt az eszmetörténeti ívet jártuk be együtt is, amiről a cikkek szólnak. Aki hosszúnak találta az írott elemzéseket, az tehát most bepótolhatja hangzó formában is, vagy a beszélgetést meghallgatva akár kedvet kaphat a cikkek elolvasásához is. Fontos és aktuális a téma, érdemes rászánni egy kis időt. A beszélgetés itt visszahallgatható.

Jordan Peterson – a Torontói Egyetem szabadelvű pszichológia professzora – akkor robbant be a köztudatba, amikor „transznemű” diákjai megszólításakor nem volt hajlandó a kanadai kormány által kötelezően előírt névmásokat használni. Ismertségét azonban már korábban megalapozta, hogy saját youtube csatornáján elérhetővé tette a Bibliáról szóló egyetemi előadásait. Szinte hihetetlen, de milliók nézték meg a videókat. Peterson nem gyakorló keresztény, mégis úgy gondolja, hogy a mai kor számára nincsen relevánsabb könyv a keresztény Szentírásnál. Az előadásai utáni érdeklődés mutatja, hogy a humanista alapmotívum (természet és szabadság dichotómiája) csődjét látva sokan óvatos pillantásokat vetnek a nyugati kultúra marginalizált, de ma is létező korábbi alapmotívumára, a bibliai alapmotívumra, amely a teremtés-bűneset-megváltás paradigmájában értelmezi a bennünket körülvevő valóságot. Ez váratlan és izgalmas fejlemény.

Tovább a teljes cikkre »

Tamás Gáspár Miklós szerint a tizenkilencedik századi regényirodalom valójában a házasságtörésről szólt. Ez így általánosságban biztosan nem igaz (gondoljunk csak Victor Hugóra vagy Dickensre!), de az kétségtelen, hogy a romantika erőteljesen feszegette a kor tabuit és ez leginkább a kötelesség és a vágyak, a házasság és a szabad szerelem szembeállításában jelent meg. Ezt a szembeállítást látjuk Nathaniel Hawthorne A skarlát betű vagy Jókai Aranyember c. regényében, de ezt a dilemmát fogalmazta meg Charlotte Brontë Jane Eyre c. műve is, amelyben a házasság súlyos kötelékét egy rejtegetett őrült feleség testesíti meg. Sőt, születőben volt Oscar Wilde-tól a Dorian Gray arcképe és később Virginia Woolf-tól az Orlando is, amelyek már a homoszexualitás és a nemi identitás többarcúságát tették láthatóvá. A kegyelemdöfést azonban a Lytton Strachey vezette és szexuális extremitásairól ismert Bloomsbury-kör adta meg a 19. századi viktoriánus társadalmi kísérletnek, amelyet gyűlölői a szigorú vallásossággal és a szexuális vágyak elfojtásával jellemeztek. A Bloomsbury-kört (melynek Woolf is tagja volt) joggal nevezik a szexuális forradalom korai előfutárának.

Tovább a teljes cikkre »

„Cherchez la femme!” – szól az ismert francia mondás, amely számtalan élethelyzetben bizonyult már tűpontos megállapításnak. Az LMBTQ-ideológia győzelmét sem tudjuk megérteni anélkül, hogy ne ejtenénk szót a nőmozgalmakról. Hadd kezdjem Kate Millett történetével, aki az amerikai feminizmus második hullámának egyik legismertebb vezetője volt. Kate Millett az első amerikai nő, aki Oxfordban kitüntetéses diplomát kapott. Sexual Politics c. könyve jelentős szerepet játszott a női felszabadítási mozgalom ideológiai megalapozásában. 1985-ig egy japán szobrász felesége volt, de miután leszbikusként azonosította magát, Sophie Keirrel kötött „házasságot”, akivel 2017-es haláláig együtt is maradt. Millett – a frankfurti iskola neomarxistáihoz hasonlóan – a hagyományos családot tette felelőssé a nők elnyomásáért, és azt hangsúlyozta, hogy a szexuális forradalom nem győzhet anélkül, hogy lerombolnák az apából, anyából és gyermekekből álló családmodellt.

Tovább a teljes cikkre »

G. K. Chesterton írja Eretnekek c. könyvében: „Minden utópiák gyengéje ez: feltételezik, hogy az emberrel kapcsolatos legnagyobb nehézség legyőzhető, s aztán részletesen beszámolnak arról, hogyan lehet a kisebb nehézségeket legyőzni.” Valami ilyesmi történik a kultúránkban a nemek kapcsán. Feltételezzük, hogy a szabadság meghaladhatja a természetet, majd azt próbáljuk elmagyarázni, milyen névmással szólítsuk a transzneműeket a munkahelyünkön. A transzneműségnek semmilyen tudományos alapja nincsen (a propaganda ellenére az LMBTQ-ideológia legnagyobb ellenfele ebben a kérdésben éppen a tudomány), de az utópiákat nem feltétlenül az igazság érdekli. Sokkal inkább a hatalom. A posztmodern filozófiák egyik alaptétele az, hogy nem az igazságnak van hatalma, hanem a hatalomnak igazsága, és ez roppant fontos tény, amikor az LMBTQ-ideológia győzelmét próbáljuk megérteni. El is érkeztünk Nietzschéhez és Foucault-hoz.

Tovább a teljes cikkre »

Szinte minden óvodás kisfiúnak egyszer átfut a fején a gondolat, vajon milyen lenne lánynak lenni. A kisfiúk 99.9 százaléka ugyanakkor pontosan tudja, hogy nincs az a varázsló, aki ezt valóra válthatná, és túl is lépnek a kérdésen. Ezért meghökkentő, hogy ma hirtelen egész társadalmak kezdtek hinni a nemek megváltoztathatóságában. Az előző részben elkezdtük számba venni azokat az eszmei építőköveket, amelyek egybeépülve végül a nemek felszámolásához (vagy ennek illúziójához) vezettek. Darwin és Marx a szükségszerű történelmi fejlődés gondolatával azt a képzetet szilárdították meg, hogy a múlt meghaladása a történelem jó oldalára visz. Az esszencializmus darwini elutasítása pedig annak a gondolatnak ágyazott meg, hogy az emberi természetnek nincs olyan lényegi eleme, amely ne változhatna, amely ne lehetne potenciálisan valami más. Ebben elsősorban az az ígéret van, hogy a szabadság nyugodtan feszegetheti a természet határait, és a humanista alapmotívum ugye éppen ennek a kettőnek a feszültsége. Most két további gondolkodó következik: Freud és Sartre.

Tovább a teljes cikkre »

Az előző részben amellett érveltem, hogy az LMBTQ-ideológia mögött elsősorban a nyugati kultúra szabadságtörekvése áll (saját önértelmezése szerint is a szabadságról szól), fő dilemmája pedig az, hogy vajon milyen korlátokat állít a szabadság elé a természet. Szinte semmi más nem érzékelteti jobban ezt a humanista dilemmát, mint a transzneműség jelensége. Amikor egy nyilvánvalóan férfi testbe született ember azt állítja magáról, hogy ő nő, és ezt egy egész társadalom köteles tudomásul venni, ott a szabadság már nem a társadalmat, hanem a természetet faggatja, hogy vajon még ezen a határon is átengedi-e. A nyugati kultúra jelenleg a szabadság oldalára áll, és a természetet utasítja a sorompó felemelésére. De vajon lehetséges-e a természet ilyen megerőszakolása, és honnan származik az a szabadságigény, amely akár a természet ellenében is a választható önmeghatározás mellett tör lándzsát? A következőkben néhány fontos gondolkodót szeretnék bemutatni, akiknek az eszméiből épült fel az az LMBTQ-ideológia, amely a szemünk előtt alapjaiban formálja át a nyugati civilizációt.

Tovább a teljes cikkre »

Tőlünk nyugatra a Pride lélektani nehézsége paradox módon már nem a társadalom ellenállása, hanem a hatalom szövetsége. Az LMBTQ-ideológia mainstreammé vált. A kormányok, intézmények, médiumok és vállalatok a közösségi platformokkal versengve jelzik hangos támogatásukat. A Pride hónapja olyan vallási ünnep lett (annak minden giccsével, kegytárgyával és fogyasztói kacatjával együtt), amit jelentőségében leginkább a zsidó pészachhoz vagy a keresztény ádventhez hasonlíthatnánk. Az ellentüntetők már nem tojásokkal dobálják a felvonulókat, hanem épp a szexuális forradalom eredeti lendületét szeretnék visszaadni; azokat az időket sírják vissza, amikor a Pride még nem a hatalom ünnepe volt, egyfajta szivárványos május elseje, hanem a forradalmi hevületé, és nem az számított radikálisnak, hogy irreálisan kövér emberek rózsaszín bugyiban tiltakoznak „elnyomásuk” ellen, fiatal párok pedig egymást szájkosárban, bilincsben és pórázon vezetve ünneplik a szexuális szabadságot (!), hanem pőrén és önmagában a szexuális másság melletti kiállás. Ma már a tömegek kötelességszerűen emelik magasba a zászlót és szajkózzák a forradalom jelszavait. Mintha a szexuális forradalom országaiban a brezsnyevi pangás évei kezdődnének.

Tovább a teljes cikkre »

Jó hír, hogy az elmúlt hetekben két jelentős amerikai protestáns felekezet is kiállt a Nashville-i Nyilatkozat mellett. A Nashville-i Nyilatkozat szerény célja mindössze annyi, hogy megerősítse a házasságról és a szexualitásról szóló kétezer éves keresztény tanítást, mégis a nyugati kereszténység egyik legfontosabb dokumentumává nőtte ki magát, mert hitvallásos helyzetben (status confessionis) korunk egyik leggyorsabban terjedő herezisére ad határozott és biblikus választ. Aláírói között számos olyan keresztény van, aki a homoszexualitás kérdésében személyesen is érintett (pl. Vaughan Roberts vagy Sam Allberry). Nem véletlen, hogy a Nyilatkozat a progresszív nyugati kultúra és a hitvalló kereszténység közötti ütközést a szélesebb társadalom szemében is érzékelhető módon szimbolizálja, hiszen a hitvallás a szexuális forradalom alapvető dogmáit kérdőjelezi meg. Ebben a kontextusban bátor és előremutató lépésnek tartom az amerikai déli baptisták (SBC) és az egyik legnagyobb amerikai presbiteriánus felekezet (PCA) friss és határozott állásfoglalását.

Tovább a teljes cikkre »

Heves vitákat és még hevesebb érzelmeket vált ki mostanában a gyereknevelés kérdése. Összefér-e egymással a szeretet és a fegyelmezés? Akadályozza-e a gyermek személyiségének egészséges kibontakozását a szülői korlátozás? Hogyan lehet megelőzni, hogy a gyermekünk agresszív vagy szorongó legyen a társai között? Hogy kerülhető el a szülők szokásos kiégése a gyermekeik nevelésében? Ezekről és ezekhez hasonló kérdésekről beszélgetett Demeter László, a Keresztyén Iskolák Nemzetközi Szövetségének európai regionális igazgatója, Sípos A. Szabolcs, a Fiúság Akadémia igazgatója, valamint Tapolyai Emőke, klinikai pszichológus, szexológus és felsővezetői coach. A beszélgetést Hamar Dávid lelkész vezette. A kerekasztal résztvevői maguk is gyakorló – hat, öt, öt és háromgyerekes – szülők. A beszélgetés itt meghallgatható.

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum