2019. augusztus havi archívum

Német anyuka perelt be egy nagy múltú berlini fiúkórust, mert a lányát többszöri jelentkezés ellenére sem vették fel az énekkarba. A hírek szerint jó hangja volt ugyan a lánynak, de az adottságai nem voltak alkalmasak arra, hogy egy fiúkórusban énekeljen. Az édesanya nem nyugodott ebbe bele, arra hivatkozva vitte bíróság elé az ügyet, hogy az elutasítás beleütközik a nemi diszkriminációt tiltó német törvénybe. A bíróság azonban az egyházi kórusnak adott igazat. Meggyőzték az érvek, hogy a lány hangja nem felel meg a fiúkórusban elvárt adottságoknak, és úgy döntött, hogy a művészet szabadsága felülírja a nemek egyenlőségét. Ez akár ígéretes fejlemény is lehetne, bennem azonban inkább egy halom új kérdést vetett fel.

Tovább a teljes cikkre »

1. Természet és szabadság

Tőlünk nyugatra a Pride lélektani nehézsége paradox módon már nem a társadalom ellenállása, hanem a hatalom szövetsége. Az LMBTQ-ideológia mainstreammé vált. A kormányok, intézmények, médiumok és vállalatok a közösségi platformokkal versengve jelzik hangos támogatásukat. A Pride hónapja olyan vallási ünnep lett (annak minden giccsével, kegytárgyával és fogyasztói kacatjával együtt), amit jelentőségében leginkább a zsidó pészachhoz vagy a keresztény ádventhez hasonlíthatnánk. Az ellentüntetők már nem tojásokkal dobálják a felvonulókat, hanem épp a szexuális forradalom eredeti lendületét szeretnék visszaadni; azokat az időket sírják vissza, amikor a Pride még nem a hatalom ünnepe volt, egyfajta szivárványos május elseje, hanem a forradalmi hevületé, és nem az számított radikálisnak, hogy irreálisan kövér emberek rózsaszín bugyiban tiltakoznak „elnyomásuk” ellen, fiatal párok pedig egymást szájkosárban, bilincsben és pórázon vezetve ünneplik a szexuális szabadságot (!), hanem pőrén és önmagában a szexuális másság melletti kiállás. Ma már a tömegek kötelességszerűen emelik magasba a zászlót és szajkózzák a forradalom jelszavait. Mintha a szexuális forradalom országaiban a brezsnyevi pangás évei kezdődnének. Tovább.

Tovább a teljes cikkre »

A Kálvinista Apologetikai Társaság rövid apologetikai videókkal jelentkezett, amelyek a keresztény hitet érintő nehezebb témákra pár percben keresik a lehetséges válaszokat. A videóktól nyilván senki ne várja el egy hatszáz oldalas könyv precizitását. A cél fordított. A sorozatot annak ajánlom, akinek nincs ideje hatszáz oldalas könyveket elolvasni, de érdekli, hogy mégis hogyan lehetne egy-egy fogós kérdést jól megfogni. Meg persze annak is, aki már elolvasott hatszáz oldalas könyveket, és szeretné az érveket röviden megfogalmazva is visszahallani. Az eddig elkészült részekben Nagy Gergely Ungvári Péter teológust és engem kérdez olyan kérdésekről, mint például: Ki teremtette Istent? Ellentmond-e a tudomány a keresztény hitnek? Megbízható-e az Újszövetség? Számos további téma jön még. A sorozat eddig feltett részeit innen lehet letölteni és megosztani.

Kálvin Jánost a szó legklasszikusabb értelmében nyugodtan nevezhetjünk kegyelem-tanítónak. Ez különösen hangsúlyos, amikor a reformátor a hit alapjáról ír. Az Institutióban (III.2) Kálvin hosszasan időzik a hit témájánál, és azt kutatja, mi teszi a hitet valódi hitté. Szerinte a hit mindig Isten szavába kapaszkodik, arra felel, arra reagál. „Mivel azonban Istennek nem minden szavára támad hit az emberi szívben” – írja –, „meg kell vizsgálnunk, hogy tulajdonképpen mire is tekint a hit az igében” (III.2.7). Kálvin szerint a hit feladata, hogy Isten bármely szavát elfogadja, azt is, amely ítéletről szól, de a valódi hit számára nem minden ige megfelelő alap. „Ha lelkiismeretünk haragot és bosszút lát csupán, hogyne rendülne meg, és hogyne borzadna el? Hogyne menekülne Istentől, ha retteg tőle? Márpedig a hitnek keresnie kell Istent, és nem elmenekülnie tőle. Nyilvánvaló tehát, hogy még nem határoztuk meg teljesen a hitet, hiszen nem lehet hitnek tekinteni azt, hogy valamelyest megismertük Isten akaratát.” (III.2.7)

Tovább a teljes cikkre »

A szerelem az szerelem. A férfi szereti a nőt, a nő a férfit, a nő a nőt, a férfi a férfit, a férfi a másik férfi nőjét, a nő a másik nő férjét, a férfi a gyermekét meg a másik férfi gyermekét, a gyermek a kólát, a nő a transzférfit, a transzférfi a transznőt, a transznő a férfit, a férfi a kecskét. A szerelemnek nincs határa. A szerelemnek nincs hitvallása. A szerelem az szerelem. Nem igaz? Gyűlölheti a férfi a férfit, aki elszereti a nőjét? Gyűlölhet a gyermek, akinek elszerették az apját? Vagy akinek csak apa jutott? Gyűlölheti a nő a nőt, aki a férjét úgy szereti, ahogy korábban ő szerette? Gyűlölhet a gyermek, akit a férfi, aki nem apja, úgy szereti, mint a férfi a férfit? Gyűlölhet az apa, akinek a fiát szereti a férfi, aki elhagyta érte a nőt? Lehet megbocsátásról beszélni ott, ahol a szerelem lép át határokat, ezért nincs vétek? A szerelem tényleg csak szerelem, határtalanul? Nincs hitvallása? Vagy ő maga a hitvallás? Vagy ma a multiknak van hitvallása? Biztos, hogy jó ez így?

Minden közösségben vannak egyensúlyozók, akik leginkább arra ügyelnek, hogy a társaságban megjelenő vélemények két végpontjától egyenlő távolságra legyenek. Így akarják biztosítani, hogy ők és a csoport ne sodródjanak el az igazságtól. Ők azok, akik a politikában is mindig középen állnak és a konfliktusokban is a közvetítő szerepét igyekeznek betölteni. Számukra az éppen aktuális szélsőség a hazugság, mindig attól szeretnék magukat távol tartani, amit a másik oldalról hevesen támadnak, hogy a vitázók között középen lehessenek és kijelölhessék a vitázóknak is a közepet. Ők azok, akik szerint nem helyes oldalakban gondolkodni, holott egész gondolkodásukat az oldalak közötti egyensúlyozás tölti ki. Egyesek közülük egy helyben állók, akik lecövekelnek a mértani középen, mások dialektikusok, akik a két szélsőség közötti folyamatos mozgásban valósítják meg az egyensúlyt. Ami mégis összeköti őket, az a meggyőződés, hogy az igazság mindig középen van.

Tovább a teljes cikkre »

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum