A teológus furcsa szerepben van, mert egyrészt olyan tudományt képvisel, amely talán nem is tudomány, hanem – nézőponttól függően – annál sokkal kevesebb, vagy éppen sokkal több (szerintem az utóbbi). Másrészt a teológus mégis az egészet akarja átfogni, hiszen a filozófiához hasonlóan a valóságnak nem csak egy szelete érdekli, hanem az egész. Ezért a teológusok határvidékeken mozognak, sőt, bejárják az összes „országot”. A teológusoknak szinte minden tudományággal kapcsolatuk van, és ez a kapcsolat nem is mindig felhőtlen. A tudományok általában idegenként – néha agresszorként, máskor ügyefogyott koloncként – tekintenek a teológiára. A teológusok időnként okot adnak mindkettőre, de sokszor csak a dolgukat végzik, és a szerepük generálja a konfliktust. A teológusé sajátos pozíció, melynek izgalmát és feszültségeit magam is átélem. Kevin Vanhoozer egyik találó metaforája segített jobban megértenem ezt a különös szerepet.
Mielőtt rátérek Vanhoozer hasonlatára, szeretném azt a meggyőződésemet rögzíteni, hogy bizonyos értelemben minden lelkipásztor teológus, és minden egészséges teológia pásztori természetű. Más szóval, a teológia célja az, hogy Isten népét szolgálja, ezért a teológus Isten népének pásztora, akár akarja, akár nem. Másrészt valamilyen szinten minden lelkipásztor átéli a teológus különös pozícióját, hiszen Isten népe érdekében gondolkodik Istenről és a kinyilatkoztatásáról, és a világgal való kapcsolatban alkalmazza a gondolatait, amikor igehirdetésekben, lelkigondozói beszélgetésekben és egyéb formában tanácsot ad a rábízottaknak. Ez nem azt jelenti persze, hogy minden lelkipásztor felismerné teológusi felelősségét, vagy minden teológus felismerné pásztori jelentőségét. Nem véletlen azonban, hogy az egyház legfontosabb teológusait régen az egyház doktorainak, a jó teológiát pedig egészséges tanításnak nevezték! A teológiának – a közvélekedéssel ellentétben – az életben van a haszna.
Vanhoozer szerint a teológus olyan igazságfogalmakkal dolgozik, amelyek más tudományterületeken is meghatározzák a racionális gondolkodást (pl. az érvek legyenek érthetők, következetesek, koherensek, átfogók, és máshol talált igazságokkal összhangban lévők). A teológia abban különbözik a többi diszciplínától, hogy ezt felvállaltan a bibliai kinyilatkoztatás és Krisztus világosságában teszi. Ebben az értelemben a teológia figyelmének középpontjában egyrészt más dolgok állnak, mint ami a többi tudományt érdekli, másrészt a kijelentés fényében máshogy foglalkozik azokkal a kérdésekkel, amelyeket a különböző tudományágak kutatnak. A teológia ráhagyatkozik az isteni kinyilatkoztatásra, megbízik benne, és engedi magát vezettetni általa, akkor is, amikor a konkrét bibliai történet keretein kívül gondolkodik a bibliai történet kontextusáról és implikációiról.
Érzékeny kapcsolat jön így létre a teológia és a többi tudományág között, melyekkel a teológia – ahogy hétköznapi küzdelmeiben és örömeiben az Isten népe is – interakcióra lép. Ezt a kapcsolatot világítja meg Vanhoozer hasonlata. Az amerikai teológus a sakk metaforáját használja a teológia és a többi tudomány kapcsolatának leírására. A teológiát sokszor királynőnek (vagy vezérnek) látták a sakktáblán, mely dominálja a többi diszciplínát. Vanhooozer szerint ez rossz figuraválasztás. A teológus sokkal inkább a futóhoz hasonlít, aki átlósan szalad végig a táblán és oldalirányban gondolkodik. (A futó neve angolul bishop, vagyis püspök.) A teológia nem fojtja meg a többi tudományágat, de képes közöttük hatékonyan és szolgaként mozogni. Úgy viselkedik, mint akit a Király küldött, ő maga azonban nem uralkodik.
Hihetetlenül izgalmasnak tartom azt a feladatot, amit a sakktáblán a futó, a tudományok között pedig a teológus ellát. A teológus olyan generalista, aki Krisztus világosságát az élet minden területére elviszi, és ennek a világosságnak a segítségével kész tanulni, kutatni, megértést keresni, és tanítani is. Krisztus világossága meglepő felfedezésekre vezeti, de nem az uralkodó, hanem a szolga pozíciójából végzi a dolgát. A teológus bemerészkedik filozófusok, természettudósok, szociológusok, pszichológusok, nyelvészek, történészek, művészek, közgazdászok barlangjába, és a világról való gondolkodás egyéb bugyraiba, és Krisztus fényével bevilágít oda. A kinyilatkoztatás világosságával megkérdőjelez akár bevett előfeltevéseket is, elsősorban mégsem kioktat, hanem tanul és összegez. Tudja, hogy még nem jött el az eszkaton, ezért nem zár le minden vitát. Mindeközben mégis egyre jobban megbizonyosodik a nála lévő világosság hasznáról. A teológus átéli, amit C. S. Lewis így fogalmazott meg: „Hiszek a kereszténységben, ahogyan hiszem, hogy a nap felkelt, nem csak azért, mert látom, hanem mert általa minden mást is látok.”
Nagyon szépen fogalmazta meg a lényeget Vanhoozer, a teológia tényleg egyfajta határtudományként működik – kicsit úgy, mint a pszichológia, ami egyszerre áll természettudományos és humántudományos alapokon, itt is és ott is jelen van és mindkét szegmensben van keresnivalója.
„A teológus bemerészkedik filozófusok, természettudósok, szociológusok, pszichológusok, nyelvészek, történészek, művészek, közgazdászok barlangjába, és a világról való gondolkodás egyéb bugyraiba, és Krisztus fényével bevilágít oda.”
Szerintem nagyon fontos itt a „bevilágít” szó: nem mindegy, hogy a teológus világítani akar egy bizonyos szegmensben, vagy egyfajta tudományos alapon állva megmondani a frankót.
Nem hiszek a polihisztorokban, ezért látok abban veszélyt, ha ezekbe a szakterületekbe valaki teológusként beleüti az orrát. Egy ember nem érthet mindenhez, szerintem még áttekintéssel is nehezen rendelkezhet ennyiféle tudományterületről. Ha pedig egy teológusnak csak felületes ismeretei vannak szociológiáról, biológiáról, pszichológiáról és a többi más szegmensről, nem biztos, hogy ezeken a területeken a mondanivalójának van helye.
Én alapvetően nem is a teológiát, hanem magát a hitet érzem a háttérben. A hit sajátja, hogy az élet minden területére kihat, motiválja a hétköznapi teendőket, az ember szókincsét, magatartását, kapcsolatait – és ezáltal a különféle területekre, tudományokra is lehet hatása.
Egy fokkal még izgalmasabb lehet a magyar evangéliumi teológus helyzete, akinek a politikai keresztények lejáratták a szakmáját a tágabb közvélemény előtt (pl. Tömjén Zsolt a disszertációjával), ugyanők elvették a gyülekezete egyházi státuszát, és nincs az országában rokon szellemű, igényes teológiai folyóirat, ahol nyomtatásban megjelenhetne. Hajrá, Ádám!
Hát, igen. Köszi, Laci a biztatást!:) Ilyenkor azért segít az evangéliumi kereszténység katolikus (egyetemes) jellege, no meg az internet.
Sytka, nem egyetlen teológus végzi mindezt. Ez is közösségi munka.:)
Minden hivő ilyen „futó”, mert minden hivő teológus is.
Szerintem amit írtál nem a teológusra vonatkozik, hanem minden igazságkereső emberre.
Jó vicc is lenne, ha csak a teológusokat tartanánk igazó igazságkereső, tájékozott, nyitott embereknek.
Igen, bizonyos értelemben minden ember teológus, filozófus, tudós, művész, énekes, felfedező. Csak van, aki egyiket vagy másikat rendszerezettebben, felkészültebben, nagyobb ismeretanyaggal vagy jobb képességekkel végzi, mint mások. És ez semmit nem árul el arról, hogy kinek van igaza, vagy ki a jobb ember. Úgyhogy igen, bizonyos értelemben amit írtam, minden hívőre vonatkozik.
Kedves Ádám!
Nagyon kellett nekem ez a poszt, mert mint rendszeres olvasód, már a korábbi, a tudomány és a hit kapcsolatáról szóló írásaidnál felvetődött bennem a kérdés, hogy miért csak a természettudományt értjük a hit és a tudomány vizsgálata során „A” tudománynak. Hálás téma, de olyan mint az ismeretterjesztő filmek csatornái: könnyebb, mert látványosabb, az exobolygókról filmet készíteni, mint az adózásról. Természetesen nem nézem le a természettudományokat, de hit és a tudomány kapcsolatában legalább ilyen fontos a társadalomtudományok (vagy bölcseleti tudományok) kérdése. A közösség életét döntések befolyásolják. Az, hogy megtalálták-e a rák ellenszerét, az nem döntés kérdése, bár a természettudományban is vannak paradigmák. Az azonban alternatívák közötti választás, azaz döntés kérdése, hogy milyen legyen az oktatási rendszer (kell-e vagy nem erkölcs és/vagy hitoktatás stb.), milyen legyen a jogrendszer, az erőforrások elosztása, hogyan működjön a közigazgatás, meddig mehet be a profitszerzés az emberek életébe (fogyasztás, reklám szabályozása), milyen legyen a szociális politika, a nyugdíjrendszer, mennyi köze van az államnak a kultúrához stb.
A mondás szerint a jog a politika szolgálóleánya, de ez sajnos minden társadalomtudományra igaz. Azért a társadalomtudomány legalább alternatívákat tud kínálni, amelyek a döntéshozó jobb esetben megvizsgál, mielőtt dönt. És akkor fogja legalább megvizsgálni, ha (akármi is az) a közakarat rákényszeríti erre. Ha egy hívő csillagászról hallunk, akkor örülünk, ha egy hívő jogtudósról, akkor ezzel talán a hívők többsége sem tud mit kezdeni, mert a szekularizáció most már az európai közösség egyik legerősebb dogmája. Mert ugye egy hívő jogtudós munkáiból joghallgatók tanulhatnak, akiből lehet állami alkalmazott, és máris kész a baj, a végén oda jutunk, hogy megint az egyház mondja meg, hogy mit szabad és mit nem. Hozzáteszem, hogy a hit egyébként abban az értelemben valóban magánügy, hogy a mindennapok során valóban a munkáját végezze valaki, hívőként sem akarok hitről hallani sem orvosi rendelőben, sem hivatalban. Itt a tudományról van szó. Nekem úgy tűnik, hogy kereszténység teljesen elengedte a társadalomtudományokat. Jó példa erre a homoszexuális emberek által felvetett kérdés a házasságról, örökbefogadásról. Az egyházak, a hit emberei megnyilvánulnak ebben a kérdésben, na de hol vannak a hívő szociológusok, hívő pszichológusok, akik a tudomány oldaláról kínálnak megfontolásra érdemes alternatívákat akár pro, akár kontra? És itt a tudományos szempont lenne az első, de nincsenek ilyenek, vagy hallgatnak arról, hogy ők hívők. Vagy itt egy másik érzékeny téma, az oktatási intézmények egyházak általi átvétele. Hol vannak a hívő oktatástudósok, akik elmondják, hogy miben kell fejlődnie az egyházaknak ahhoz, hogy az oktatástudomány elfogadott sztenderdjei szerint működjenek az egyházi iskolák. Mert erre például a szülők is kíváncsiak lennének és akkor máris alakul az a közakarat, amire a döntéshozónak figyelnie kell. Egy természettudós büszkén vállalhatja, hogy hívő, és a kereszténység értékei befolyásolják a döntéseiben, nem érintve a szakmai sztenderdeket, hanem ahhoz többletet adva a tudomány szabadsága szerint. Miért nincs ez így egy társadalomtudósnál?
Kedves István, egyetértünk, fontos kérdéseket feszegetsz.
„………………. A teológus sokkal inkább a futóhoz hasonlít, aki átlósan
szalad végig a táblán és oldalirányban gondolkodik. ……………………..
Úgy viselkedik, mint akit a Király küldött, ő maga azonban nem uralkodik.
……………………………………………………………………”
Szívemnek oly kedves ez a hasonlat!
Ádám, honnan való a C. S. Lewis idézet? Melyik könyvéből?
Az „Is Theology Poetry?” c. esszéből. Itt elolvasható.