Két olyan könyvvel folytatom a szubjektív élménybeszámolót, melyek a darwinizmust világképpé formálva jelenítették meg számomra. Az első Géczy Barnabás magyar paleontológus Lamarck és Darwin c. könyve, mely 1982-ben a Magvető gondozásában (a „gyorsuló idő” sorozatban, aki még emlékszik rá) jelent meg. A könyvet akkori áron viszonylag „drágán”, 12 forint 50 fillérért (!) lehetett megvenni (voltak otthon három-négy forintos könyveink is). A másik Richard Dawkinstól Az önző gén, a bestseller, mely pillanatok alatt híres emberré tette a ma már ikonnak számító ateista etológust. A két könyv más-más okból volt érdekes számomra, de közös bennük, hogy szándékuk ellenére megerősítettek keresztény identitásomban. Talán éppen azért, mert világnézeti értelemben mindkettő túl sokat akart markolni, de csak nagyon keveset fogott. Bár a két könyv közül furcsa mód még mindig a marxista Géczy könyve volt a visszafogottabb.

Géczy Barnabás: Lamarck és Darwin (Magvető, 1982)

Ez a könyvecske a szocializmus időszakának egyik gyöngyszeme. Érdekes tanulmány az evolúcióelmélet két szülőatyjáról, Lamarckról és Darwinról. Érdekessége ellenére a könyvnek sikerült előhívnia azokat az emlékeimet, amelyek arról szólnak, hogy miért is éreztem annak idején az ateizmust és a materializmust borzasztóan egydimenziósnak, és miért tartottam még egy paratudományos Nemere-könyvet is valóságosabbnak, mint a marxi-lenini-darwini világképet. Van azonban Géczy könyvében valami üdítő naivitás is, ami ma már nagyrészt hiányzik az evolucionista irodalomból, és nem bánom, hogy ezt most újra megízlelhettem (még akkor is, ha szellemi ízlelőbimbóimnak olyan volt, mintha megint egy keserű kubai narancsba haraptam volna). A mai evolucionista irodalomban is fellelhető a régi marxistákat jellemző materialista merevség, csak nincs már mögötte az az ígéretes metanarratíva, ami a marxisták számára a darwinizmust a nemzetközi proletárforradalom izgalmas ideológiai eszközévé tette. A mai darwinisták harcosságát is táplálja egy metanarratíva, csak az már az „Isten-hipotézis” kiiktatásán kívül nem ígér szinte semmit. Hogy ez jó vagy rossz, azt most nem akarom eldönteni.

Géczy összehasonlítja egymással Lamarck és Darwin életútját és evolúcióelméletük alapvető vonásait. Ebből a szempontból kifejezetten érdekes és jól megírt könyv. Géczy elmeséli, hogy Lamarck élete tragikus volt, nem csak testi fogyatékosságai miatt, hanem amiatt is, mert merész új paradigmájával szemben felsorakozott gyakorlatilag az egész tudományos közösség. Megpróbáltak nem tudomást venni róla. Lamarckról nem vitatkoztak tudományos fórumokon, „nem ismertették, részletesen nem bírálták, nem magasztalták gondolatait”. „Hivatalosan nem létezett, és Lamarck nagyon jól tudta ezt.” „Jól tudom, hogy most kevés személy veszi figyelembe, amit kifejtettem, és hogy azok közül, akik átfutják ezeket az írásokat, a többség úgy találja, hogy csak rendszertan van benne, homályos vélemények, egyáltalán nem pontos ismeretekre alapozva.’” (58) Lamarck folyton belefutott abba az ellenvetésbe, hogy új elméleteinek nincs helye, hiszen a dolog már „bizonyított”. Az evolúcióelmélet ellentéte tény – mondták akkoriban a tudomány képviselői.

Géczy szerint az akkori tudományos elit tagjai Lamarck munkájával kapcsolatban a materializmusát tartották megbocsáthatatlannak. Ez azért érdekes, mert ma meg ugye csak azok a magyarázatok számítanak a tudományos közösség nagyobbik része számára elfogadottnak (a biológiában mindenképpen), amelyek materialista vagy naturalista filozófiai alapon születtek. A biológiában akkor is irányítatlan anyagi folyamatot keresünk, ha az élet más területein azonnal intelligens okot feltételeznénk. Nagyot fordult a világ Lamarck óta! Lamarckot materializmusa miatt meg sem hallgatták. Cuvier, a kor ünnepelt tudósa, szándékosan nem vitatkozott Lamarckkal, „hivatalosan nem vette észre”, végkövetkeztetéseit annyira abszurdnak tartotta, hogy „csaknem felesleges őket megcáfolni” (70). És nem azért, mert akkor ne lett volna jó tudomány – hiszen a tudományos forradalom kellős közepén járunk –, hanem a metafizikai előfeltevések miatt. Érdekes volt erről a problémáról egyszer nem Thomas Khuntól vagy ID-sektől, hanem egy materialista paleontológustól olvasni.

A könyv abból a szempontból is érdekes volt számomra, hogy világosan megmutatja: a közös leszármazás hipotézise és a közös leszármazás mechanizmusainak hipotézise nem azonosak egymással. Lamarckisták és darwinisták egyaránt hisznek a közös leszármazásban, de nem ugyanazt gondolják annak mechanizmusairól. Lehetséges tehát, hogy valaki megkérdőjelezze a természetes szelekció vagy a véletlen mutáció mechanizmusának makroevolúciós képességeit (vagyis a neo-darwinizmust), mégis higgyen valamiféle közös leszármazásban. És természetesen az is lehetséges, hogy valaki mindkettőt elvesse, ha úgy látja, nincs olyan irányítatlan természetes mechanizmus, mely a közös leszármazást meggyőzően igazolná. Géczy paleontológusként tisztában volt azzal, hogy „Darwin állandó apró változásokra építő graduális felfogása nem egyeztethető össze a mai őslénytan tényeivel” (152). Abban azonban biztos volt, hogy Lamarck és Darwin életműve megszabadította a biológiát az emberközpontú szemlélettől. „Az ember ‘Isten gyermeke’ helyett a természet gyermeke lett.” (155) Hogy ez miért felszabadító bárkinek is, azt viszont Isten gyermekeként ma már nehezen tudom megérteni.

Richard Dawkins: Az önző gén (Gondolat, 1986)

Dawkins könyve nagyon sikeres pályát futott be 1976-os megjelenése óta, talán csak új könyve, az Isteni téveszme sikere vetekszik vele. Dawkins kiváló ismeretterjesztő, etológusként (a szakterület, melyen doktoriját – egyik utolsó valóban tudományos munkáját – írta) rengeteg érdekes dolgot mutat meg az állatok viselkedésével kapcsolatban. Bár kicsit merev a stílusa, Dawkins alapvetően élvezetesen ír, képei nyomot hagynak az emberben. Az „önző gén” kifejezés például lépten-nyomon előkerül azóta az evolúciós irodalomban. A könyv gondolatai nem teljesen eredetiek, Dawkins erősen támaszkodik például J. Maynard Smith EES (Evolutionary Stable Strategy) koncepciójára, mely összekapcsolta a matematikai játékelméletet az evolúcióbiológiával. A könyv eredetisége inkább abban áll, hogy Dawkins a Maynard-féle evolúciós játékelméletből megpróbált valamiféle általános világértelmezést kovácsolni.

Lehet, hogy nem kellett volna. Dawkins etológusként ugyanis érdekes, etikusként azonban csapnivaló. Dawkins maga hangsúlyozza például, hogy etikája „dacol a biológiai valósággal”, melyről a könyv szól, ami az ő szájából enyhén szólva is zavarba ejtő megállapítás. Dawkins érzi ugyan, hogy ez filozófiai problémákat vethet fel, de nem törődik velük, elüti a dolgot azzal, hogy nem ért a filozófiához. De mi ne menjünk el emellett ilyen könnyen! Jegyezzük meg, hogy bármily hihetetlen, az öntudatos materialista Richard Dawkins a génjeink – „teremtőink” – elleni lázadásra szólít fel bennünket! Azt tanácsolja, hogy dacoljunk génjeinkkel, lázadjunk fel „önző replikátoraink” ellen, hiszen nekünk, embereknek (egyedül a Földön) „hatalmunk van erre” (251)! Hogyan?! – kérdezném a materialista etológust, de ő még azt sem tisztázza a könyvben, hogy ki a valódi alany.

Egyszer úgy beszél a génjeinkről, mint amelyek számára mi csak „túlélőtestek” vagyunk, és amelyek úgy „irányítanak bennünket”, hogy közben saját túlélésüket tekintik egyetlen és valódi céljuknak, valamint más testekben leledző másolataikat akár a „túlélőtest” pusztulása (vagyis halálunk) által is segítik. Dawkins ebből vezet le számos etológiai alapelvet. Máskor viszont arról beszél, hogy bár a génjeink irányítanak bennünket (ez a biológiai valóság), mégis fel kell lázadnunk a génjeink ellen. Miközben létünkkel „a gének által lefektetett öntudatlan cselekvési programokat” hajtjuk végre, biológiai természetünkkel szerinte dacolnunk kell, és gyermekeinket is erre kell nevelnünk, ha jó társadalmat szeretnénk építeni. Azt viszont nem mondja el, miben is különbözünk a génjeink által meghatározott test funkcióitól, hogy szembeszállhatnánk a bennünket futtató programmal!

Egy ponton egészen abszurd fejtegetésekbe kezd azzal kapcsolatban, hogy hogyan is viszonyulunk a génjeinkhez, és ezzel a könyvét egyébként is jellemző filozófiai káoszt még magasabb dimenzióba emeli. Dawkins azt a döbbenetes gondolatot veti fel (elismerve, hogy ennek a befogadására talán még nem érett az emberiség), hogy valójában nem is csak „túlélőtestek” vagyunk, hanem egyenesen „szimbióta gének kolóniái” (228), gének alkalmi szövetsége, mely szövetség egy időre összeáll, majd fel is bomolhat. A tudatunk ennek a génszövetségnek egy megnyilvánulása, melynek mibenlétét nem teljesen értjük, de az egyedek közti közös hasznon alapuló kapcsolathoz hasonlítható. A társulás ideiglenességét az is bizonyítja, hogy Dawkins szerint a vírusok – ezek a parazita valamik – talán olyan gének, melyek egyszer „elszabadultak a hozzánk hasonló kolóniákból”. Valamikor ők is egy génszövetségben éltek, csak önállósodtak.

Dawkins ezzel nem csak azt kérdőjelezi meg, hogy a fajfenntartás az evolúció motorja-e, vagyis hogy az egyedhez képest a faj valódi egység-e (amiben ő nem igazán hisz), hanem azt is, hogy maga az egyed egyáltalán alapegységnek számít-e. Az egyed Dawkins szerint talán csak más alapegységek (gének) közössége, mint ahogy a faj az egyedek közössége, és a gén a valódi alapegység. Amennyiben az egyed pusztán „szimbióta gének kolóniája”, mely gének egyenként is a saját túlélésükért küzdenek (és időnként önállósódnak, például vírusokká válva), máskor meg a „túlélőgépnek” használt egyedek rovására próbálnak fennmaradni (más túlélőgépekbe másolva önmagukat), szóval ha az egyed csak önző gének alkalmi szövetsége, nem értem: milyen értelemben beszélhetnénk az egyed szándékairól és lázadásáról? Már persze, ha ez egy „bottom-up” rendszerben egyáltalán lehetséges volna, ami filozófiailag ugye szintén problémás. Dawkins materialista analógiájában az egyed lázadása a génekkel szemben ugyanolyan bizarr elgondolás, mintha a faj lázadásáról beszélnénk az egyedekkel szemben.

„Kezdetben vala az egyszerűség” – mondja Dawkins (24), majd megpróbálja felvázolni, hogyan lett ebből a kezdeti egyszerűségből egy önmagát másolni képes DNS molekula. A tervezőt kihagyja a képből, a nukleotidok hosszú sorozatába táplált információ eredetének magyarázatára tett gondolatkísérlete tudományos hipotézisnek azonban borzasztó szánalmas. Maga is elismeri, hogy a replikátorok véletlen létrejötte nehezen hihető. „Ez nagyon valószínűtlen véletlennek tűnhet. Az is volt. Elképzelhetetlenül valószínűtlen. Az olyan dolgok, amelyek ennyire valószínűtlenek egy ember életében gyakorlatilag lehetetlennek tekinthetők.” (28) Csakhogy Dawkins szerint az évmilliók ezt a problémát megoldják. Valóban megoldják? Hoyle, Axe, Gauger, Lennox, Dembski és Meyer érvei engem arról győztek meg, hogy ehhez a feladathoz az évmilliók, sőt az évmilliárdok is rettenetesen kevésnek bizonyulnak. Úgyhogy marad az, hogy gyakorlatilag lehetetlen. Ezt a Nobel-díjas Wigner egyébként ki is mondja. Ennél még az az 1% esély is több, amit Dawkins Isten létezésének szokott megengedni.

Dawkins a könyve bevezetőjében azt mondja, hogy Az önző gént tudományos-fantasztikus regényként kell olvasni. Valóban arra hasonlít, Dawkins azonban hozzáteszi: „De mégsem tudományos fantasztikus regény: tudomány.” (7) Szerintem ez ugyanaz az ostoba hiba, mint amit Dan Brown követett el, amikor a Da Vinci-kód elejére odaírta, hogy történetileg pontos. Ahogy Brown könyve nem pontos, úgy Dawkins egyes spekulációira is nehéz azt mondani, hogy tudományos. Ami annyira valószínűtlen, mint egy önmagát másoló sejt véletlenszerű kialakulása, az nem nevezhető tudományosnak. Becsületesebb lett volna, ha Dawkins azt mondja, nem tudjuk, honnan vannak a replikátorok, csak akkor többé nem lehetett volna „intellektuálisan megelégedett ateista”. Dawkins inkább a tudományos-fantasztikum bugyraiba vezet bennünket, ahogy a könyv elején ígérte. Aszimov és Lem megirigyelhetnék a fantáziáját. De ez szerencsére távol áll a valódi tudománytól.

Bizonyos szempontból nem olvastam még ennél abszurdabb könyvet. Az önző gén nem hagyott kétséget bennem afelől, hogy a „bottom-up” (alulról felfelé) való magyarázatok ezen a területen nem működnek. Ahogy „Life’s Irreducible Structure” c. híres esszéjében Polányi találóan megjegyezte: „a nyomtatott oldal elrendezése kívül áll a nyomtatott oldal kémiáján”. A papíron lévő tinta soha nem fogja megmagyarázni annak a szövegnek az eredetét, melyet megjelenít és másol; teljesen abszurd lenne a tinta törekvéseivel magyarázni azoknak a könyveknek a létét, melyek hosszú szelekciós folyamat után is fennmaradtak a könyvtárakban. Ugyanez a helyzet a génekkel. A gének nem képesek magyarázatot adni az általuk hordozott információ eredetére és céljára, hiszen a genetikai kód jelentése (vagy az azzal kapcsolatos cél és szándék) szükségszerűen eggyel magasabb szinten helyezkedik el, mint a gének kémiailag magyarázható működése.

Bár Dawkins hangsúlyozza, hogy a szándék és célszerűség a gének esetében nem tudatos, mégis folyamatosan szándékot és céltudatosságot tulajdonít nekik. Ez nem puszta metafora, hiszen egész könyve arra a feltevésre épít, hogy a gének „önzése” valóságos és az élővilág jelenségeit alapvető szinten magyarázó erő. A gének esetében Dawkins valódi, noha nem tudatos törekvésről beszél. Ezt én viszont abszurdnak tartom. Úgy kellene ráadásul nekünk, túlélőgépeknek szembefordulnunk a génjeinkkel, hogy azok irányítanak (pontosabban használnak) bennünket saját túlélésük érdekében. De ki is az, aki fellázad? Egyedekként talán nem is létezünk, hiszen Dawkins szerint simán lehet, hogy a tudatunk a génjeink kollektív túlélési stratégiája, semmi több! Skizofrén legyen a talpán, aki ezzel együtt tud élni…

Igazából hálás vagyok Dawkinsnak ezért a könyvért. Az önző gén kifejezetten hiterősítő olvasmány volt számomra. Sokkal egyértelműbb így az alternatíva.

(Folyt. köv.)

3 hozzászólás a “Kalandozásaim Darwin-országban (3)” bejegyzéshez

  • István70 says:

    Érdekességként Lem: A Legyőzhetetlen című regényében már “létrehozott” egy hasonló fikciót, ahol mikrogépekből álló felhők uralják az adott bolygót, pusztítják is az űrhajósokat rendesen, mondhatni önzőek…
    Kétségtelen különbség azonban, hogy Lem fikcióként adta el az írását, nem tudományként 🙂

  • F Janos says:

    Szia Ádám,

    Hagy ajánljam ezt az előadást az önző gén témával kapcsolatban:
    https://www.youtube.com/watch?v=PDU8ycARDPY
    Szilágyi N. Sándor – Metaforák és elmevírusok
    Habár nem értek egyet a végkövetkeztetésével, és nem hiszem hogy keresztény az illető, de amit mond az igaz a hit, tudmány, és minden más területen.

  • Szabados Ádám says:

    Kedves János!

    Köszönöm a linket. Végighallgattam az előadást. Én sem mindennel értettem egyet (szerintem működik itt más elmevírus is!), de zseniálisnak tartom Szilágyi professzor úr alapvető diagnózisát, hogy mi történt nyelvi szinten Dawkins könyvében. Nagyon érdekes volt, sok gyöngyszem van az előadásban, köszönöm.

Hozzászólás

Moderálási elvek
Új hozzászólók kommentjei és a több linket tartalmazó kommentek automatikusan moderálósorba kerülnek. Moderálási elveimről a Magamról fül alatt lehet olvasni.
Archívum