A kegyelmi kiválasztásról szóló cikkeimhez érkezett hozzászólások arra a bölcsességre emlékeztetettek, hogy nem lehet mindent egyetlen mondatban elmondani, minden gondolat elmondásához minimum még egy mondatra van szükségünk. Ez a téma pedig annyira szerteágazó és annyira mély, hogy úgy látszik, sok-sok mondatra van szükségem, míg koherens módon ki tudom fejteni, mit is gondolok a predesztinációról.

Az a tapasztalatom, hogy különböző emberek különböző módon tudtak behatolni a kegyelem doktrínáiba. Spurgeon számára a hívők örök biztonsága volt a kapu. Piper inkább az ellenállhatatlan kegyelem szükségességének felismerését látja a bejáratnak. Van, akit saját romlottságának tudata vezet a kálvinizmushoz. Mást az győz meg, amikor Krisztus halálának a hathatósságán elmélkedik. Én akkor kapituláltam, amikor megláttam a Bibliában a feltétel nélküli kiválasztás kegyelmét.

És van, akinek ez a téma soha nem áll össze „kálvinizmussá”. Nem feltétlenül azért, mert arminiánus, hanem azért, mert a teológia számára nem rendszer, hanem valami más. Némelyeknek az ellenállhatatlan kegyelem megértéséből nem következik a feltétel nélküli kiválasztás, a hívők örök biztonságából nem következik Krisztus halálának hathatóssága, és a teljes romlottságból nem következik az ellenállhatatlan kegyelem szükségessége. Az igazság számukra morzsákban létezik. Elfogadják, hogy Isten a kezdeményező – mi csak a reagáló fél vagyunk –, Istennek adnak hálát az üdvösségükért, sőt, a hitükért is, de ebből nem lesz a számukra semmiféle rendszer.

Lehet, hogy meglepetést okozok, de nem áll teljesen távol tőlem sem ez a megközelítés. Kierkegaard mondta, hogy a logikának van rendszere, de a létezésnek csak Isten ismeri a rendszerét. Kierkegaard egyik könyvének azt a címet adta, hogy Filozófiai morzsák, jelezve, hogy Hegellel szemben nem hiszi, hogy a létezést logikai rendszerbe lehetne rendezni. Amorf folytatásként megírta négyszer olyan hosszú Lezáró tudománytalan utóirat a filozófiai morzsákhoz c. művét, melynek címe szintén azt sugallja, hogy a létezés nem arányos rendszer, melyet az értelem fiókokba rendezhetne.

Néhány éve bizonyságot tettem saját lelki utazásomról, hogy hogyan tért meg az értelmem a személyességhez, melynek egyik következménye, hogy a kinyilatkoztatás morzsáit nem akarom már feltétlenül logikai rendszerbe foglalni.

Ennek a hozzáállásnak azonban vannak korlátai. A Szentírásban Isten kijelenti magát, és a kijelentett mondatoknak van jelentésük. A logikai rendszerek elvetése nem jelentheti azt, hogy a Szentírást úgy értjük, ahogy akarjuk. Ha Jézus azt tanítja, hogy senki sem mehet hozzá, akinek ezt az Atya nem adta meg, és hogy mindenki hozzámegy, akit az Atya von, akkor ez valamit jelent. Amikor Pál arról beszél, hogy Isten a világ teremtése előtt kiválasztott bennünket magának, és ezt onnan tudjuk, hogy az életünk egy pontján feltámasztott a lelki halálból, akkor ez jelentéssel bír. Nem érthetjük akárhogyan.

Maguk az Újszövetség szerzői is hoznak létre logikai kapcsolatot kijelentett igazságok között. A mi Urunk is ezt tette. Miért kell újjászületnünk? Azért – mondja Nikodémusnak –, mert „ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az.” (Jn 3,6) Miért kell az Atyának Jézushoz vonszolnia bennünket (Jn 6,44.65)? Mert „a Lélek az, aki életre kelt, a test nem használ semmit” (Jn 6,63). Pál is folyamatosan hivatkozik a kinyilatkoztatott igazságok közötti logikai összefüggésekre. Egyik kedvenc szófordulata a „Mi következik ebből?” (τί γάρ;).

Természetesen soha nem leszünk képesek arra, hogy a bibliai kinyilatkoztatást egyetlen zárt rendszerbe foglaljuk. Valami mindig ki fog lógni, mert Kierkegaard-nak igaza van: a lét rendszerét egyedül Isten érti. Felelősségünk azonban van, és ebbe beletartozik a megértésre való törekvés is. Az egyik kinyilatkoztatott igazság magyarázza a másikat, és a kettő olyan módon igaz, hogy nem oltják ki egymást. Ha az ember a bűn rabszolgája, akkor felszabadító erőre van szüksége. Ha halott a bűneiben, akkor csak a feltámasztás segíthet rajta. Ha a kiválasztás miatt adatik az elhívás és a hit, akkor a hit nem lehet alapja a kiválasztásnak. Ezek egyszerű összefüggések, melyek nem írják ugyan le a lét rendszerét, de segítenek az Isten által kijelentett igazságok megértésében.

És figyelem: nem a kálvinizmusnak van csak rendszere! Amikor egy arminiánus úgy érvel, hogy Isten „nem tehet” ezt vagy azt, ez vagy az (eleve) „nem lehet igaz”, vajon nem a fejében lévő rendszerből kiindulva fogadja vagy utasítja el a Biblia egyes igazságmorzsáit?

Az a feladatunk, hogy odáig menjünk, ameddig a bibliai kinyilatkoztatás vezet. Igyekezzünk megérteni a kinyilatkoztatott igazságok közötti összefüggéseket, igét igével magyarázva. Ne elégedjünk meg azzal, hogy egymás mellé teszünk igeverseket, hogy aztán széttárva a kezünket azt mondjuk: ezek együtt igazak. Legyünk őszinték: időnként ez azt jelenti számunkra, hogy egyiket sem tartjuk teljesen igaznak. Nem eleve elhibázott dolog koherenciát és logikai kapcsolatot keresni a bibliai igazságok között. A kinyilatkoztatott igazságmorzsák közötti összefüggések megértése tisztázhatja, hogy milyen értelemben igaz az egyik, milyen értelemben igaz a másik, és hogyan igaz a kettő együtt.

Menjünk el egészen addig, ameddig a kinyilatkoztatás vezet! Ne álljunk meg túl hamar, mert az tiszteletlen a kinyilatkoztató Istennel szemben. Amikor viszont a valódi titkokhoz érünk, álljunk meg, vegyük le a sarunkat, és imádjuk az Urat! A lét rendszerét csak ő ismeri.