Gyakori félreértés a keresztény élettel kapcsolatban, hogy Jézus követőinek már semmi közük az Isten parancsolataihoz. Ez a félrecsúszott tanítás sokféle formában megfogalmazódik, időnként a törvényeskedés ellentéteként, máskor az új szövetség lelkiségének sine qua nonjaként, vagy éppen a kegyelemre, szeretetre és Szentlélekre alapozó spiritualitás apológiájaként, néha pedig egészen nyílt teológiai antinomizmusként. Bemásolok ide néhány idézetet az Újszövetségből, melyek az Isten parancsolatairól szólnak. Akármit is gondolunk a kegyelemről, a megigazulásról, a szeretetről, az új és a régi szövetség közötti különbségről, a törvényről és a törvényeskedésről, vagy a hit általi megszentelődésről, az alábbi mondatoknak bele kell férniük a keresztény életről alkotott képünkbe. Ha nem, akkor valamit nagyon félreértettünk. A következőkre gondolok:
„Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában.” (Mt 5,19)
„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,19-20)
„Tudod a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne tanúskodj hamisan, ne károsíts meg senkit, tiszteld apádat és anyádat.” (Mk 10,19)
„Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (Jn 14,15)
„Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem, aki pedig szeret engem, azt szeretni fogja az én Atyám; én is szeretni fogom őt, és kijelentem neki magamat.” (Jn 14,21)
„Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében.” (Jn 15,10)
„Ti barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit én parancsolok nektek.” (Jn 15,14)
„Mert azt, hogy ne paráználkodj, ne ölj, ne lopj, ne kívánd, és minden más parancsolatot ez az ige foglalja össze: ’Szeresd felebarátodat, mint magadat.’” (Róm 13,19) (Pál nem azt mondja, hogy a felebaráti szeretet helyettesíti a parancsolatokat, hanem azt, hogy összefoglalja azokat.)
„A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét.” (1Kor 7,10-11)
„A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi, egyedül Isten parancsolatainak a megtartása fontos.” (1Kor 7,19)
„Ha valaki azt tartja magáról, hogy próféta vagy Lélektől megragadott ember, tudja meg, hogy amit nektek írok, az az Úr parancsolata.” (1Kor 14,37)
„Gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. ’Tiszteld apádat és anyádat’: ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: ’hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön.’” (Ef 6,1-2)
„Testvéreim, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében parancsoljuk nektek, hogy tartsátok távol magatokat minden olyan testvértől, aki tétlenül és nem a szerint a hagyomány szerint él, amelyet tőlünk vettetek át.” (2Thessz 3,6)
„Mert akkor is, amikor nálatok voltunk, azt parancsoltuk nektek: ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék. Mert halljuk, hogy némelyek tétlenül élnek közöttetek, nem dolgoznak, hanem haszontalan dolgokat művelnek. Az ilyeneknek pedig megparancsoljuk, és a lelkükre kötjük a mi Urunk Jézus Krisztusban, hogy csendben dolgozva, a maguk kenyerén éljenek. Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe. Ha pedig valaki nem engedelmeskedik a mi levélbeni intésünknek, azt jegyezzétek meg magatoknak: ne tartsatok vele kapcsolatot, hogy megszégyenüljön. De ne tekintsétek ellenségnek, hanem intsétek, mint testvéreteket.” (2Thessz 3,10-15)
„Meghagyom neked az Isten színe előtt, aki életet ad mindennek, és Krisztus Jézus színe előtt, aki Poncius Pilátus előtt bizonyságot tett azzal a szép hitvallással, hogy tartsd meg a parancsolatot szeplőtelenül, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenéséig.” (1Tim 6,13-14)
„Mert üres, fellengzős szólamokat hangoztatva testi vágyaik kiélésére csábítják feslett életükkel azokat, akik nemrégen szakadtak el a tévelygésben élőktől. Szabadságot ígérnek nekik, bár maguk a romlottság szolgái, mert mindenki rabja lesz annak, ami legyőzte. Mert ha az Úrnak és az Üdvözítő Jézus Krisztusnak megismerése által megszabadultak a világ förtelmeitől, de ismét belekeveredve azokba elbuknak; ez az utóbbi állapotuk rosszabb lesz az elsőnél. Mert jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól.” (2Pt 2,18-21)
„Ez már a második levél, szeretteim, amelyet hozzátok írok: ezekben emlékeztetés által ébresztgetem tiszta gondolkozásotokat, hogy eszetekbe jussanak a szent próféták előre megmondott szavai, és apostolaitoknak az Úrtól és Üdvözítőtől kapott parancsolatai.” (2Pt 3-1-2)
„És abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság…” (1Jn 2,3-4)
„Szeretteim, ha pedig a szívünk nem ítél el, bizalommal szólhatunk Isten előtt; és amit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte. Az ő parancsolata pedig az, hogy higgyünk az ő Fiának, a Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást, ahogyan erre parancsolatot adott nekünk. Aki pedig megtartja az ő parancsolatait, az őbenne marad, és ő is abban; és ezt, hogy ő bennünk van, abból tudjuk meg, hogy a Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 3,21-24)
„Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn 4,21)
„Abból tudjuk meg, hogy szeretjük Isten gyermekeit, ha szeretjük Istent, és megtartjuk az ő parancsolatait. Mert az az Isten iránti szeretet, hogy parancsolatait megtartjuk, az ő parancsolatai pedig nem nehezek.” (1Jn 5,2-3)
„Megharagudott a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadat indítson a többiek ellen, akik az asszony utódai közül valók, akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele…” (Jel 12,17)
„Itt van helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” (Jel 14,12)
A fenti képen Liviu Mocan Tízparancsolat c. alkotása látható.
Ehhez még: tehát Isten PARANCSOL.
Egy paranccsal szemben nem is tehetünk mást ugyebár, mint ENGEDELMESKEDÜNK. A parancsnak vagy engedelmeskedni vagy ellenszegülni lehet, más lehetőség nincs, vagyis a nem engedelmeskedőkből automatikusan ellenszegülők lesznek. Tehát te a keresztény hitet a parancs és az engedelmesség viszonylatában látod helyesen megnyilvánulni.
Kérdezem, hogy hol van a helye ebben a kapcsolatban például annak a szeretetnek, ami nem a spirituális beállítottságúak vesszőparipája és mézesmadzaga, hanem valami olyasmi, amire Jézus rendszeresen, időről-időre kitér (ha a szeretet szó és annak jelentése mára elvesztette /eredeti/ jelentését, arról csak mi, emberek tehetünk).
A szeretetben nincs helye vajon a SZABADSÁGNAK?
Szeretni nem csak egy teljesen szabad helyzetből lehet igazán, amikor semmiféle kényszerítő ereje nincs ennek?
Megjegyzem, hogy olyannyira szabad helyzetből, ahol sem egy lehetséges kárhozattal, sem egy lehetséges üdvözüléssel nem foglalkozunk, mert nem a saját személyes érdekeink vannak a középpontban. Nem azért kellene szeretnünk Istent, hogy megmentsen a kárhozattól, hanem kizárólag ÖNMAGÁÉRT. Ahogy ő is ingyenesen, ÖNMAGUNKÉRT szeret minket. Istenben nem a saját tökéletesített tükörképünket kellene keresnünk. A mi szeretetünkért sem kellene Istennek semmivel fizetnie, nem tartozik nekünk semmivel ugyanis.
Ez egyébként számomra a Biblia egyik feloldhatatlan ellentmondása, és van egy olyan érzésem, hogy a parancsolatok hangsúlyozására többek között az Ótestamentummal való folytonosság és a zsidó közösségbe való beágyazódás miatt volt szükség. Jézus egymaga hány „kis parancsolatot” áthágott, kezdve a szombattal, a bűnösökkel, paráznákkal, idegen nőkkel való kommunikációig.
Jézus folyamatosan kora vallásának kereteit feszegette, olyannyira, hogy új vallást is alapított (akarva-akaratlanul), és a zsidók többsége éppen azért nem fogadja el őt Messiásnak, mert nem fér bele a „parancsolatok” által megszabott keretekbe.
Persze sokan hiszik azt, hogy Jézus is hagyott hátra „parancsolatokat”. Szerintem nem hagyott, és a mi szabadságunk abban kellene hogy álljon, hogy minden következmény nélkül, ingyenesen döntünk Isten mellett.
Ez most kimondottan a témához tartozik, kérlek magyarázd meg nekem Ádám, hogyan lehet szabadságból szeretni valakit, aki a szeretetet parancsolatok árán igyekszik kicsikarni?
Jézus azt mondja, a két LEGFŐBB (!!!!!!!!) parancsolat: ’Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat.’
A kereszténység történelme során, sőt, napjainkban is, a felebarát iránti szeretetet, vagyis a második legnagyobb „parancsolatot” SZÁMTALANSZOR MEGSZEGTE, bezzeg a kis parancsolatokat kíméletlenül behajtja. Ezek után nem tudom komolyan venni azt, ha a parancsolatok betartásáról beszélnek.
Ez most kimondottan a témához tartozik, kérlek magyarázd meg nekem Ádám, hogyan lehet szabadságból szeretni valakit, aki a szeretetet parancsolatok árán igyekszik kicsikarni?
Pont erről írtam pár éve egy cikket: Összeegyeztethető a szeretet az engedelmességgel?
Jézus egymaga hány “kis parancsolatot” áthágott, kezdve a szombattal, a bűnösökkel, paráznákkal, idegen nőkkel való kommunikációig.
Jézus az atyák hagyományait hágta át, nem az Isten parancsolatait. Éppen arra hívta fel a figyelmet, hogy a kettő különbözik, és hogy a korabeli zsidók az atyák hagyományaira hivatkozva tették félre sokszor az Isten parancsolatait. Amikor a keresztények szeretet helyett millió kis emberi rendelkezést próbálnak behajtani embereken, ugyanezt teszik. Ez nem teszi azonban érvénytelenné az Isten parancsait.
Persze sokan hiszik azt, hogy Jézus is hagyott hátra “parancsolatokat”. Szerintem nem hagyott, és a mi szabadságunk abban kellene hogy álljon, hogy minden következmény nélkül, ingyenesen döntünk Isten mellett.
Azért nézd végig a fenti igeverseket, mert azokban mintha mégiscsak lenne néhány hivatkozás Jézus parancsolataira.:)
Ki szereti Istent? Jézus szerint az, aki engedelmeskedik neki. Ez a legnagyobb szabadság, a legnagyobb öröm, a legnagyobb békesség is. Hasonlót ábrázol Liviu Mocan szobra is. A Tízparancsolat kívülről érdes, durva, félelmet keltő, belülről aranyló puha ujjak párnája, egy kéz, melybe belesimulhatunk és amely megtart.
„Azért nézd végig a fenti igeverseket, mert azokban mintha mégiscsak lenne néhány hivatkozás Jézus parancsolataira.:)”
Jézus „parancsolatait” az apostolok tolmácsolásában, és a kor igényei szerinti átköltésben látjuk viszont, ezzel biztosítva az Evangélium számára a különböző népekhez való lehetséges kötődést. Ezt lehet tagadni, csak nem biztos, hogy érdemes.
Én a Biblia igazságára nem úgy tekintek, mint egy olyan igazgyöngyre, amit már kiszabadítottak a kagylóból, hanem mint egy olyanra, ami még a kagylóban van, és nekem kell kiszabadítanom belőle. És mint ilyen, vannak „oda nem való” részei is.
A „parancsolat” kifejezés arra utal, hogy olyan törvényekről beszélünk, melyek valahol az emberen és Istenen kívül, különálló dimenzióban helyezkednek el. Vagyis a parancsolatok olyan külső törvények, melyek sem nem Istenéi, sem nem az emberéi igazán, és amelyek nem váltak az ember belső törvényeivé, olyan törvényekké, melyek által ugyanúgy megvalósul az engedelmesség, csak éppen ez mélyen belülről fakad, és innentől kezdve a „parancsolat” kifejezést nem is alkalmazhatjuk rájuk. Úgy gondolom, hogy Isten akaratát anélkül is követni lehet, hogy az ember mint parancsolat tekintene rájuk, sőt, ez sokkal inkább a hasznára van.
Ez a fajta belső törvény az, amire szert kellene tenni szerintem, ehhez azonban belső munkára is szükség van. Külső törvény azoknak kell, akik meg akarják spórolni a belső törvények elsajátításához szükséges munkát.
Idézek az általad ajánlott cikkből, pontosabban Jézustól:
„Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját.”
Éppen erről van szó: Jézusnak eledele, mindennapi betevője az engedelmesség, és nem Isten kérlelhetetlen parancsainak rabszolgai követője. Jézus meghajtja fejét Atyja akarata előtt, de ezt önszántából, saját elhatározásból teszi, mindenféle lehetséges jutalomra való tekintet nélkül. Jutalma az, hogy részesül az eledelben.
A cikkedet olvasva úgy látom, nem érzékelsz bizonyos árnyalatokat az engedelmességgel és a szeretetben létezők egymás közti viszonyával kapcsolatban. A gyerekednek sem „parancsolsz”, hanem érezteted a tekintélyedet vele szemben, azonban ahogy cseperedik, és egyre többet tanul, egyre nagyobb szabadságot hagyhatsz neki, egyre kevesebb „parancsolatban” részesíted. Erre csak addig van szükség, amíg ő maga is be nem látja a parancsolatok valódi értelmét. Ha viszont már önszántából, saját akaratra viselkedik a parancsolatoknak megfelelően, nem lesz szükség parancsolatokra.
Tehát nem arról beszéltem, hogy az engedelmességre nincs szükség, hanem arról, hogy a parancsolatokra nem kell a hitünk minden fázisában mint parancsolatokra tekinteni.
Szerinted az ember, a gyerekeinkhez hasonlóan, nem válhat valamikor az Istennel való kapcsolatában NAGYKORÚVÁ?
Jézus személyéről, tanításairól, haláláról és feltámadásáról nincs autentikusabb forrás az apostoli tanúságnál. Ez történettudományi tény. Nem hiszem, hogy ismerhetnél olyan forrást, mely az apostolok által következetesen megrajzolt képnél hitelesebb volna, te sem lehetsz ilyen forrás, én sem lehetek.
A parancsolatok kapcsán én is azt gondolom, hogy a nagykorúsághoz tartozik, hogy azok internalizálódjanak, bensővé váljanak. Erről ír Pál apostol is (pl. 2Kor 3; Gal 3-5) és a Zsidókhoz írt levél szerzője is (Zsid 8-10) az új szövetség kapcsán, amit Isten az emberekkel köt. Isten a szívünkbe írja törvényeit, betűből lélekké válnak. A fenti igehelyek beidézésével csak arra akartam rámutatni, hogy Isten parancsolatai fontosak a keresztény életben is, de egyetértek azzal, hogy a parancsolatok a Szentlélek által saját vágyainkká válhatnak, és csakis akkor tudjuk őket megtartani.
„Jézus személyéről, tanításairól, haláláról és feltámadásáról nincs autentikusabb forrás az apostoli tanúságnál.”
Én teljesen megértem a reformáció törekvéseit, amikor a jól láthatóan korrupt katolikus egyháztól szabadulni akartak, és bizonyos dolgokat újraértelmezni, így jutottak arra a következtetésre, hogy az „ősforráshoz”, a Bibliához kell visszatérni, és mindent arra alapozni.
Ugyanakkor szerintem itt tévedés történt, az ősforrás ugyanis nem a Biblia, hanem maga Isten (Jézus).
Két dolgot jegyeznék meg ezzel kapcsolatban:
1) az apostolok közvetlen ihletést kaptak a Szentlélektől. De hogyan képzeljük el ezt? Szó szerint diktált nekik? Akkor miért volt szükség egymás „felügyeletére”?
Íme egy érdekes részlet Nagy István Az Újszövetség könyveinek ismertetése c. művéből:
„Még egy fontos dokumentumra figyeljünk, a Muratori kánonra. Ez nemcsak felsorolja az ÚSZ. könyveit, hanem előállásukról röviden tudósít is. A negyedik evangéliumról így: “A többi tanítvány és püspökeik kívánságára ezt mondta János: Három napig böjtöljünk. Ami ez alatt számunkra kijelentetik, egymással közöljük, akár illik feljegyzéseinkhez, akár nem.” Még azon az éjszakán kijelentést kapott András a többiektől támogatva, hogy mindazt, amit János leírt, a többiek ellenőrizzék. Eszerint János emlékezőképességével mint tekintély áll az evangélium mögött, de ugyanakkor az is egyértelmű, hogy nem egyetlen személy produktuma az evangélium, hanem egy közösségé.”
Miért volt szükséges Jánost ellenőrizni, ha színtiszta kinyilatkoztatásban részesült a Szentlélektől?
Én sokkal inkább azt gondolom, minden emberi erejüket és a Szentlélek segítségét együttesen felhasználva próbálták Jézus tanításait visszaadni, a lehető leghűségesebben, és emellett úgy, hogy figyelembe vegyenek kérügmatikus szempontokat is. Tehát minden tiszteletem ellenére, amit velük szemben érzek, úgy gondolom, az Írás értelmezése olyan feladat, ami minden kor minden embere előtt ugyanúgy áll, ahogyan maguk az apostolok előtt is.
Szerintetek ők minden nehézség nélkül befogadták Jézus tanításait? Nem kellett értelmezni, elemezni, átgondolni őket? Hiszen mondhatjuk, hogy számukra minden szinte teljesen új volt, mi viszont már keresztény környezetben szocializálódtunk. Számunkra Jézus történelmi személy is, aki egy nagy világvallás megteremtője, vagyis az azóta eltelt többezer év valamilyen formában IGAZOLTA őt. Az apostolok maroknyian voltak kezdetben, nem állt mögöttük több évszázad tapasztalata, irodalma, meggyőződése, és sok millió másik ember hite az övék mellett.
2) A Bibliában nem kapunk közvetlen választ minden, korunkat érintő problémára. Egyes kérdések akkoriban fel sem merültek, amik most égetően sürgősek, ilyen például a hit és a tudomány kapcsolata.
Hogyan reagáljon a modern hívő, a tudomány eredményes működésének bizonyítékaival együtt élve, egy háztartásban, miközben látja, hogy a tudomány sehol nem találja Istent? Hogyan oldja fel ezt az ellentmondást?
Hogyan oldja fel az ellentmondást az ember teremtésben betöltött különleges szerepe és az evolúció elméletei között? Hogyan érezzük át teljesen Isten létezését, ha már az általános iskolában elsajátítjuk a valóság megismerésének kizárólagos módszereit?
Ez csak egy példa, de számos másikat is hozhatnék /és ott van például a sokat forgatott homoszexualitás kérdése is/. Mindezt csak azért említettem meg, mert a korunk körülményei olyan távolságba taszítanak bennünket Isten valóságától, ami például Jézus idejében elképzelhetetlen volt.
És erre az erőteljes hatásra csak erőteljes ellenhatás lehet a válasz: még kitartóbban kell kutatnunk az Ősforrást. És nem elég a Bibliáig nyúlni, mivel nem az a Forrás Maga, hanem egy olyan mű, mely a Forrásból táplálkozó emberek munkája. Ha tehát mi csak idáig látunk, akkor sohasem fogjuk megtenni az „utolsó” lépést, és hónunk alá csapva a Bibliát, elindulni a Forráshoz, és ugyanúgy abból táplálkozni, ahogyan az apostolok is tették.
A Bibliát ettől még nem kell kiengedni a kezünkből.
Tehát azt gondolom, korunk körülményei egyenesen felszólítanak minket erre, ugyanakkor éppen ezek a körülmények képezik az út legnagyobb akadályát. Ma ugyanis nem áll rendelkezésünkre közvetlen kinyilatkoztatás (a Bibliát én közvetett kinyilatkoztatásnak tekintem), tehát nem tehetünk mást, minthogy Istent megszólítjuk, és bizonyos kérdéseket neki teszünk fel, és tőle várjuk a választ. Azonban erre már nincsen gyakorlatunk, nincsenek „mestereink” (ha lennének, annak látható jele volna), keresztény mesterek amúgy is kevesen voltak a történelemben. Ma már alig tudjuk, hogyan kell Istent közvetlenül megszólítani. Mégis erre kell törekednünk, az más kérdés, hogy sikerül-e.
De ez energiáink nagy részét ebbe az irányba kellene terelni.
A gnosztikusok olyan szempontból nagyon rossz hatással voltak a későbbi kereszténységre, hogy elijesztették őket a hit misztikába hajló részétől, ami szerintem nem teljesen megkerülhető. A gnoszticizmustól való elhatárolódás oda vezetett, hogy a misztika minden formáját száműzni igyekeztek a kereszténységből. A gnosztikusok törekvései abból a szempontból viszont helyesek szerintem, hogy elismerik a szükségességét az Isten spirituális valóságára vonatkozó kutatásnak, ugyanakkor kontraproduktívak voltak, hiszen néhány olyan „elszállt”, a valóságtól teljesen elrugaszkodott nézetet vallottak (például hogy Jézus testben nem volt jelen, hanem valamiféle szellemlény volt), amellyel minden ilyesféle törekvést lejárattak.
Ismét csak azt tudom mondani, hogy teljesen egyetértek Ádámmal. Örülök, hogy ezekre az egyszerű és alapvető dolgokra valaki világosan felhívja a figyelmet.
A hívő ember igyekszik a szíve tökéletessége szerint járni, és ereje tudása és ismerete szerint a parancsolatokat betölteni. Ezt nem külső kényszerből teszi, hanem azért, mert Isten beleírta a törvényét a szívébe.
Meghaltunk a bűn számára, a régi természetünk meg lett feszítve együtt Krisztussal, a bűn teste erőtlen lett bennünk, így az engedelmességben való járás egy örömteli és tartós életformává tud lenni. Nincs más teendő, mint a szívünkbe írt törvényt követni és aszerint az isteni parancsolat szerint élni, amiben a lelkiismeretünk is gyönyörűségét leli. Persze ehhez hozzátartozik, sőt előfeltétele Isten parancsainak megismerése, hiszen ez a megújult gondolkozásmódunk alapja. Isten parancsolatain való gondolkodás önmagában a boldogság forrása tud lenni, hiszen folyamatosan a bennünk lakó Krisztusra ismerünk benne. Az Ige tükrén keresztül még még jobban látjuk, hogy hol van még szükség korrekcióra. Ettől az életmódtól a hívő ember boldog és felszabadult lesz és Istenre is bizalommal tud tekinteni.
Mindez lehetetlen lenne Jézus megváltása és az új élet nélkül, amit kaptunk. Ha esetleg az élet gondjai miatt a hívő mégis levenné a tekintetét Jézusról és vétkezne és a lelkiismeret vádlása alá kerülne, akkor is van megoldás, hiszen az Úr nagyobb a szívünknél, és Jézus hű és igaz, megbocsát és újra helyreállítja a tiszta lelkiismeretet – hiszen van engesztelő áldozatunk a mennyben, Jézus vére folyamatosan elérhető számunkra, és Ő folyton közbenjár értünk. Egy igazi hívő is vétkezhet (ki ne vétkezne?), de ha korábban már megtapasztalta ezt a tiszta életet, mindent megtesz, hogy mihamarabb visszataláljon a jó lelkiismeret és az Istennel való bizalmi kapcsolat felszabadult állapotához. Egy hívőnek ehhez képest minden más állapot valójában kínszenvedést jelent. Ez egy egészséges motiváció, ami a keskeny úton tudja tartja a hívőt egy életen át.
Úgy érzem, a fentiek ez az eddigi két évtizedes keresztény életem legfőbb tanulságaihoz tartoznak. Tudom, hogy amiket írtam, sokak számára triviális dolgok (és ennek örülök!), nem pedig valami nagy új kijelentések, de szerintem így jó kereszténynek lenni, és amikor nem eszerint éltem, az nem volt jó. Éppen ezért őszinte szomorúsággal tölt el, amikor valaki keresztény létére ezt nem érti, elvitatja, megpróbálja „teologizálni” az öntörvényűséget, mert szerintem akkor lemarad a lényegről.
Steve,
az egész azon múlik, hogy mit(kit) tekintünk a Forrásnak, ahogy az előző kommentemben írtam is. Istent szerintem nem sértem meg azzal (sőt, az apostolokat sem, hiszen ők éppen Isten felé vezetnek minket, és ha kell, ők maguk félreállnak), ha az igazi forrásnak Őt magát tekintem.
Kedves Gondnoknő,
az apostoli bizonyságtételnél egyszerűen azért nincs hitelesebb forrás – nem csak a hit, hanem a történettudomány számára sem, és én a fenti kommentemben az utóbbira gondoltam – mert nincs senki, aki közelebb lett volna az eseményekhez, mint ők, nincs olyan dokumentum, mely Jézus megismerésében megbízhatóbb forrás volna az újszövetségi iratoknál. Ez nem a reformáció gondolata, ebben nincs különbség katolikus, ortodox és reformátori meggyőződések között. Természetesen meg lehet kérdőjelezni az apostoli iratok hitelességét, sokan meg is tették, de hitelesebb iratokat senki nem tud felmutatni, mert nincsenek.
A többi gondolatod kicsit messze visz a témától.
Kedves Ádám,
„mert nincs senki, aki közelebb lett volna az eseményekhez, mint ők”
A probléma gyökere szerintem az, hogy Jézus tevékenykedését, ahogy te is írod itt, ELSŐSORBAN TÖRTÉNELMI eseményként kezelik, melynek leghitelesebb tanúi CSAKIS a kortársai lehettek. Vagyis akik időben távolabb vannak tőle, azok már csak kevesebbet érthetnek meg belőle.
Én viszont azt gondolom, Jézus élete és működése legalább annyira a történelmen kívüli, vagyis a történelem minden pillanatára kiható dimenzióban zajlik. Jézus élete akkor kezdődött igazán, letudva és befejezve küldetését, kilépve abból az emberi történelemből, amibe egy időre belépett, miután feltámadt.
„És ha én felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonzok.” (János 12,32)
Tehát szerintem nagyon fontos belátni azt, hogy Jézus ugyanolyan fokú megismerésére, ami az apostolok számára elérhető volt, mindenki másnak, minden korban is lehetősége kell legyen. Jézus működése folyamatos, időtől és kortól független, és nem gondolnám, hogy Isten úgy tervezte volna el a dolgokat, hogy a legteljesebb ismeretre csak a szemtanúk, a kortársak tehessenek szert. Ez teljes értelmetlenség lenne, már elnézést.
Gondnoknő,
te ezt állítottad:
Persze sokan hiszik azt, hogy Jézus is hagyott hátra “parancsolatokat”. Szerintem nem hagyott…
Ez nyilvánvalóan ellentmond annak, amit az apostoli iratokban látunk (a fenti igehelyek). Ezért válaszoltam ezt:
Jézus személyéről, tanításairól, haláláról és feltámadásáról nincs autentikusabb forrás az apostoli tanúságnál. Ez történettudományi tény. Nem hiszem, hogy ismerhetnél olyan forrást, mely az apostolok által következetesen megrajzolt képnél hitelesebb volna, te sem lehetsz ilyen forrás, én sem lehetek.
Te ezután azzal próbáltad cáfolni a mondatom igazságát, hogy a reformációra meg az inspirációhitre utaltál. Ekkor megismételtem, hogy történeti forrásként kezelem az újszövetségi iratokat. Te erre azt válaszolod, hogy Krisztust nem csak történeti forrásokból lehet megismerni. Ez egy érdekes kérdés, bizonyos értelemben egyet is értek veled, de irreleváns abból a szempontból, hogy Jézus földi életében átadott gondolatairól és tanításairól a leghitelesebb források az apostoli iratok, és azokban egyértelműen azt látjuk, hogy Jézus parancsolatokat adott a követőinek.
Sziasztok,
nem akarok nagyon a diskurzusba nagyon beleszólni, csak egy gondolatot tennék hozzá.
Szerintem nem csak az apostoli bizonyságtétel mint forrás hitelességét kell figyelembe venni, hanem a Szent Szellem bizonyságtételét is. Azt gondolom, egy keresztény azért tud a hitében stabilan állni, mert egyrészt alaposan megismeri az írásokat, másrészt pedig a szívében személyes bizonyságot nyer a Szent Szellemtől (nem feltétlenül a karizmatikus Szent Szellem keresztségre gondolok, hanem a megtérésre, amikor hitem szerint Isten megeleveníti az addig halott emberi szellemet Isten Szelleme által), hogy amit olvas, az maga az igazság. Ezen felül „hab a tortán” (de mégis rendkívül fontos általában a kereszténység identitástudata és apologetika szempontjából), hogy tudományos, és történeti alapon is megerősíti valaki a Szentírás és az apostoli bizonyságtétel tekintélyét, de többnyire mégsem ez az elsődleges és döntő tapasztalat, ami az embert elindítja a keresztény úton.
Viszont ha valakiben nincs meg ez a belső bizonyság a Szent Szellemtől, akkor megértem, hogy az illetőnek relativizáló a hozzáállása többek között az apostoli bizonyságtételhez is. Véleményem szerint ilyenkor nincs is sok értelme hosszasan vitatkozni a kérdésről, mert nem lesz egyhamar közös nevező.
Kedves Ádám,
az az érzésem, hogy te szándékosan nem akarod érteni azt, amit mondok. A helyzetedet valamennyire megértem egyébként, hiszen gyülekezetvezetőként szilárd és határozott álláspontot kell képviselned, a meggyőződésedet pedig védened kell, nem csak mások, de magad előtt is; körül kell bástyáznod magad. Nem mutathatod ki(?), ha bizonytalan vagy valamiben, és mi nyújtana nagyobb biztonságot a Bibliánál ugyebár.
Nehéz lehet egyébként ez a pozíció, épp a napokban gondolkodtam ezen.
Egyébként sokszor az az érzésem, hogy épp a fent leírtak miatt nehéz veled viszonylag szabadon vitázni, és ez a másokkal való kommunikáció során is rendre előjön. De hozzáteszem ismét, nem vagy könnyű helyzetben, én ezt mindig igyekszem figyelembe venni, ha a reakcióidat olvasom.
Steve,
teljesen egyetértek, erről írtam ThM disszertációmat is. Meg hát tapasztalom az igazságát…:)
Steve,
„másrészt pedig a szívében személyes bizonyságot nyer a Szent Szellemtől”
Szerinted csak annak lehetnek ilyen személyes bizonyságai, aki kereszténynek mondja magát? Mit szólsz, ha azt mondom, hogy nekem is vannak bizonyosságaim, és ezeket én ugyanúgy Istentől jövőnek érzem? Csak éppen nem szeretem ezt hangsúlyozni. Nyilván azt mondod, az én bizonyságaim hamisak. Én azonban nem feltételezem rólad ugyanezt (nem is ismerlek). Ez egy látszólagos ellentmondás.
Kedves Gondnoknő,
ha azt feltételezed rólam, hogy szándékosan nem akarom érteni a mondataidat, akkor pocsék beszélgetőtársnak láthatsz, szerintem ne rontsd el a napjaidat a kedvemért.:) Ami a motivációimat illeti, belülről másképp élem meg nem csak azt, ahogy neked próbálok válaszolgatni, de azt is, amit a helyzetemről mondasz. A valóság ugyanis pont fordítva van. Nem azért beszélek meggyőződéssel, mert gyülekezetvezető vagyok, hanem azért lettem gyülekezetvezető, mert van meggyőződésem. Ez nem az érdemem, ez tény. Nem kell, hogy higgy nekem, csak azért mondom ezt, mert így élem meg. És nem kell, hogy sajnálj, kifejezetten hálás vagyok Istennek a helyzetért, amiben vagyok, nem tudnék jobbat elképzelni.
Kedves Ádám,
ennek örülök. Tényleg nem tudtam mást feltételezni, mert számomra egyértelmű volt, amit mondtam. Ezek szerint máshol van a dolog nyitja.
Nem értem továbbra sem, hogyan lehetséges valódi meggyőződés alapján Jézust elsősorban a történelmisége felől szemlélni, és a megértést a hozzá viszonyuló időbeliség függvényévé tenni. Ez egy kiindulópont, valóban. Hogy innen hova jutunk, az már más kérdés.
Egyébként egyetlen szóval sem említettem, hogy sajnállak, kérlek ne forgasd ki a szavaimat. Annyit említettem, hogy nehéz helyzetben vagy, amiről egyébként te is írtál, pár hónappal korábban:
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=13459
Illetve azt sem értetted, amit a hitelességgel kapcsolatban írtam. Sokféleképpen próbáltam elmagyarázni, mire gondolok, szerintem a kagylós hasonlat nem is volt olyan rossz. Ebből te kihoztad azt, a magad malmára hajtva a vizet, hogy én a Biblia hitelességét megkérdőjelezem. Ezt viszont elutasítom.
???
„Természetesen meg lehet kérdőjelezni az apostoli iratok hitelességét”
Nem rád gondoltam, hanem az elmúlt kétszáz év vitáira, melyektől független az, hogy bármilyen is az újszövetségi iratok hitelességének a megítélése, hitelesebb dokumentum ezeknél az iratoknál nincs.
Ebben igazad van, te viszont a fenti idézetet nekem címezted, tehát joggal gondoltam azt, hogy velem kapcsolatban is ezt feltételezed.
Azt írod most, hogy „dokumentumokra” kell támaszkodnunk. Akkor megvan, mi a bajom a KORTÁRS kereszténységgel, én ugyanis nem dokumentumokra szeretném alapozni a hitemet. Jézus igéje a Bibliában van, ez igaz. Azonban Jézus MAGA AZ IGE, aki most is jelen van, hiszen Pál azt mondja, benne lakik az egész teljesség.
Tehát akkor másképp fogalmazok, én a TESTBEN MOST IS JELENVALÓ IGÉT szeretném megismerni, ez a célom, és ehhez felhasználom azt az Igét, ami az Írásban jelenik meg, ezt az igét azonban némileg kevesebbnek érzem, mint a testben is jelenvalót.
@Ádám – köszönöm, megpróbálom majd végigolvasni a disszertációt, beleolvasva érdekesnek tűnik.
@Gondnoknő – elnézést, nem megbántani akartalak, vagy elvitatni az élményeidet. Pusztán arra próbáltam rámutatni, hogy kereszténynek létnek van bizonyos objektív feltételrendszere, ami viszont egy hívő számára természetes, belsőből fakadó közegnek is tűnik a Szellem és a lelkiismerete bizonyságtétele miatt – ez utóbbiak viszont egy személyes kapcsolatra vezethető vissza Istentől. Ezt a kettősség egy (szerintem) egyedülálló tulajdonsága a kereszténységnek. Ezért van az, hogy valójában igen nehéz/frusztráló a keresztény apologéta dolga, mert ha a vitapartnernek nincs meg ugyanaz a belső bizonysága (vagy másfajta van), akkor ugyan lehet vitázni, de hacsak a vitapartner nem éli át ugyanazt a belső élményt, végső soron a vitának nem lesz feloldása, a végtelenségig tarthat a lényegi kérdések tekintetében. Ha pedig a vitapartnernek megvan ugyanaz a belső bizonysága, akkor még ha vannak is értelmezésbeli és teológiai különbségek amiről lehet beszélgetni, azok végső soron a lényeget nem fogják érinteni. Mindez azért van, mert a keresztény egység alapja többek között az, hogy „mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg”, ez a „megitatás” pedig végső soron egy természetfeletti, de valóságos dolog – vagy megtörtént az illető életében, vagy nem.
Menhely gondnoknője,
Jézust nem úgy kell követni, mint egy erkölcsi tanítót (pl. Szókratészt). Ha saját erőnkből próbálunk jók és erkölcsösek lenni, Jézus parancsait teljesíteni, anélkül, hogy Őt személyes Megváltónknak vallanánk, és Istennel rajta keresztül kapcsolatot tartanánk („Én vagyok az Ajtó”), az nem fog sikerülni. Csak ha Istennel a Jézus Krisztusban mint Megváltónkban való hit által járunk az úton, akkor tudunk fejlődni a szeretetben, erkölcsiségben.
Abban teljesen igazad van, hogy gyereknek van szüksége tekintélyre, a tekintélyben való engedelmes bizalomra. De látnunk kell, hogy saját erőnkből, természeti emberünk szerint rosszak vagyunk. Kell lenni annyi szerénységnek bennünk, hogy nem felnőtt korúnak minősítjük magunkat már az út elején vö. mérd magad a Hegyi beszéd mércéje szerint.
Régebben én is kiakadtam Isten eme megfogalmazásán, hogy ti. megparancsolja, hogy szeressünk. Ez egy Istenre és Jézusra jellemző kihívó stílus, amely megbotránkoztathat. De aki maga is egyetért azzal, hogy a szeretet és igazságosság a legfőbb érték és afelé szeretne haladni, akkor nem kell ezen a megfogalmazáson fennakadni. „Boldogok, akik tanításaimban nem botránkoznak meg”. Jézus számos más helyen fogalmaz ilyen kíhívó, karcos stílusban. 🙂
Jézus és a kereszténység útján akkor sem tudsz járni, ha alapvetően jónak látod magad és az embert. Ha nem ismered el a minden emberre valamely fokon (kinek jobb, kinek rosszabb a veleszületett természete) jellemző romlottságot, önzést, szeretetlenséget, melyek eredőjeként előállt a z emberi történelem, amely bővelkedett igazságtalanságban, s nem a rendszerekben kell keresni a hibát (feudalizmus, kommunizmus, kapitalizmus, stb) hanem az emberi tényező, ami mindig elrontja a dolgokat.
Nagyon jó meglátás, pont ugyanrről írtam levelet egy keresztény ismerősömnek, amit Ádám írt, hogy akkor nem leszünk farizeusok, ha Jézus tanításait MEGSZERTJÜK, saját értékrendünkként fogadjuk el, azaz ahogy Ádám írta internalizáljuk (én az interiorizált szót használtam egyébként 🙂 ) Ilyenkor nincs belső feszültség, hogy próbáljuk ugyan követni a KÜLSŐ tanításokat, de mintha a fogunkat húznák…
Tehát a teendő: szeressük meg Isten és Jézus parancsolatait,
ami mint erre maga Jézus és az apostolok levelei is rámutatnak: a szeretetben foglalhatók össze, ha így fogjuk fel nincs is szükség hogy kis törvényecskékre bontsuk le, automatikusan teljesítjük is az összeset.
Hiányolod a misztikát. Pont ez a misztikus része dolognak (!), hogy Isten segítsége nélkül sem megérteni nem tudod, se az úton járni nem tudsz. A feladat: hitre jutni, és abban állhatatosan kitartani életed végéig. Jézus az Ajtó, az Istennel való kapcsolattartáshoz, pl. ima útján. (Nincs szükség ezen felül semmilyen extra misztikára, meditálásra, okkult praktikákra.)
Ez magával von később gyümölcstermést is.
Mik a gyümölcsök?
Gal.
5,22 De a Léleknek gyümölcse: szeretet, öröm, békesség, béketűrés, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség.
5,23 Az ilyenek ellen nincs törvény.
Miket kell kerülni, keresztényként?
5,18 Ha azonban a Lélektől vezéreltettek, nem vagytok a törvény alatt.
5,19 A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás.
5,20 Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, viszszavonások, pártütések,
5,21 Irígységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, a miképen már ezelőtt is mondottam, hogy a kik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek.
„Az Ige testté lett és közöttünk lakozott” – mondja János apostol. „Mi pedig” – tehát ő és mindazok, akik személyesen ismerték Jézust – „láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” János az első levelében hozzáteszi: „amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről”. Tehát azt a Jézust hirdették, akit láttak, hallottak, kezükkel tapintottak. Aki emberré lett. „Mert megjelent az élet, mi pedig láttuk, és bizonyságot teszünk róla, és ezért hirdetjük nektek is az örök életet, amely azelőtt az Atyánál volt, most pedig megjelent nekünk.” Ezzel a Jézussal találkozhatunk a Szentlélek által most is. Ezzel a Jézussal, aki testté lett, tanított, meghalt, feltámadt. Aki azt mondta búcsúzóul apostolainak, hogy tegyék tanítványaivá az embereket és tanítsák meg nekik mindazt, amit parancsolt. Aki azt is ígérte, hogy velük lesz a világkorszak végéig. A levelét János pedig így fejezi be: „De tudjuk, hogy eljött az Isten Fia, és képességet adott nekünk arra, hogy felismerjük az Igazat; és ezért vagyunk az Igazban, az ő Fiában, a Jézus Krisztusban. Ő az igaz Isten és az örök élet. Gyermekeim, őrizkedjetek a bálványoktól!” Ez az apostoli kereszténység, én is csak ezt hirdetem.
Kedves Steve,
„a keresztény egység alapja többek között az, hogy “mindnyájan egy Szellemmel itattattunk meg”
Ne haragudj, de ezt nem tudom elfogadni, de nagyon jól hangzik, elismerem. Saját családomban is feszülnek olyan mély ellentétek és indulatok keresztény családtagjaim között vagy éppen mások felé, hogy ezt nem tudom feltételezni, illetve mások „élménybeszámolóit” is hallom, látok és tapasztalok. Én sajnos nem látom a keresztények többségénél azt, hogy valóban a Szent Szellem itatta volna őket. És nem csak a családomnál, hogy esetleg felmerülne valamiféle negatív irányú elfogultság, de a tágabb ismeretségi körömben sem.
Sokkal inkább azt látom, hogy a kereszténység messze eltávolodott eredeti koncepciójától, már ha mondhatom így, és azt is, hogy meghazudtolta önmagát, sokkal inkább, mint bármelyik másik vallás. A kereszténység az a vallás, mely saját igazságának útjáról a legmesszebbre tévedt. Én ezt így látom, és ezért nem szeretnék hozzá a jelenlegi formájában csatlakozni. Azonban szeretném látni azt, hogy akik most benne vannak, hogyan élik meg mindezt, ezért is kezdeményezek beszélgetéseket.
Ha úgy tetszik, akkor az én egyik bizonyságom az, hogy nem úgy működnek a dolgok, ahogy tőlünk elvárható lenne.
És hozzáteszem, hogy ezzel nem pusztán másokra kívánok mutogatni. Nem lennék itt, ezen a világon, ha valamilyen formában ne lenne meg az én felelősségem is.
A tekintéllyel és engedelmességgel kapcsolatban általam írtakat kiegészítem még azzal, hogy „felnőtt” korunkban sem leszünk egyenrangúak Istennel. A Teremtő Isten más kategória, mint az ember. Ezért nem úgy kell tekintélyügyileg kezelni Istent, mint más embertársainkat.
A lightos istenhívők azt képzelik, azt várják el, hogy Isten egy pipogya lény, aki mindent megenged, mindenre bólogat a cukormázas „szeretet” és „szabadság” jelszava alatt, és egyenrangú velük. Gondoljunk bele, hogy a világ Teremtőjéről beszélünk!! Hol van a mi értelmi képességünk Hozzá?
k26,
egyetértek mindkét hozzászólásoddal.
Kedves k26 /és Ádám/,
megint elértünk egy olyan pontra, ahonnan nem tudunk továbbjutni, vagy csak elvesztettem a türelmemet :).
Nehéz úgy magyarázni valamit, hogy az az érzésem, nem is akarják megérteni, amit mondok. Több dologgal kapcsolatban is elmondtam már egyet-mást, ami most előkerült, pedig korábban már igyekeztem körülírni. De talán k26 nem olvasta el mindegyik hozzászólásomat.
Összességében: örüljünk annak, hogy egyáltalán vannak még bizonyságaink…
@Gondnoknő – „Én sajnos nem látom a keresztények többségénél azt, hogy valóban a Szent Szellem itatta volna őket. És nem csak a családomnál, hogy esetleg felmerülne valamiféle negatív irányú elfogultság, de a tágabb ismeretségi körömben sem.”
– bevallom, sajnos nem igazán tudok vitatkozni ezzel a megállapításoddal, én sem vagyok túlzottan elégedett a kereszténység jelenlegi állapotával (és persze a saját házam táján is mindig van mit söprögetni). Ugyanakkor mégis van tapasztalatom arról, hogy milyen egy jól működő testvéri közösség, és az ige is erre tanít bennünket, tehát továbbra is tartom azt, amit írtam.
Steve,
Nem csak egyes kisebb közösségekre gondolok… milyen nyomot hagyott a világban Isten ismerete és Jézus igazságai? Mihez kezdtünk a ránk bízott igazságokkal?
Nézzünk szét egy kicsit magunk körül. Én komolyan aggódom. Elsősorban a kisfiamat féltem, ugyanis úgy tűnik, egyáltalán nem kompatibilis ezzel a jelenlegi világgal. Már előre félek attól (és magamat is féltem ennek végigkísérésétől), hogyan fog végül mégis azzá válni.
Menhely gondnoknője,
Tudtommal elolvastam a hsz-aidat, legalábbis ehhez a cikkhez kapcsolódóakat.
Azt írod, több út vezet Istenhez. Jézus ezt mondta:
Jn. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához csak általam”
Miért hiteles számomra a Biblia, miért Isten által ihletett?
Jézus Krisztus személye hitelesíti számomra. Aki:
– magasrendű erkölcsi tanító volt, kiemelkedik közülük (a szeretetet állította legfőbb értéknek)
– csodákat tett pl. feltámasztott embereket, betegeket gyógyított, születésétől vak szemét megnyitotta, stb.
– próféciákat teljesített be
Továbbá ezt mondta:
Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Jn 14,6
Az Újszövetség ihletettségét egyrészt a benne foglalt tanítások magas szellemisége önmagában bizonyítja (ehhez peresze ismerni kell más gondolkodásokat vallásokat is, hogy az embernek legyen mihez viszonyítani)
másrészt az Újszövetség hitelességéről 2 jó előadás:
(Azt a kritikát szokták felhozni az újszövetségi kánon ellen, hogy önkényesen válogatták össze a könyveket a 4. században.)
– Hogyan lett könyvvé az Újszövetség?
Dia: https://livevideo.golgota.hu/events/list/hu/media_id/14411/download/
Hanganyag: https://livevideo.golgota.hu/events/list/hu/media_id/14391/download/
– Manipulálta-e az Egyház Jézus üzenetét?
Dia: https://livevideo.golgota.hu/events/list/hu/media_id/14361/download/
Hanganyag: https://livevideo.golgota.hu/events/list/hu/media_id/14341/download/
Az Újszövetség szerzői Jézus közvetlen tanítványai, kortársai voltak.
Máté, Márk (Péter tolmácsa), Lukács (Pál munkatársa), János, Pál, Jakab (az Úr testvére), Péter, Júdás (Jakab testvére); Zsid szerzője (Pál vagy valamelyik tanítványa)
Halála után nagy sebességgel terjedt a kereszténység és jöttek létre keresztény közösségek.
A Biblia központi személye és hitelesítője Jézus Krisztus. Ő pedig nem tagadta meg az Ószövetségi Írásokat, tehát Tőle visszafejtve hitelesítődik a Biblia egésze.
@Gondnoknő – az aggodalmad teljesen jogos, sajnos a tágabb értelemben vett keresztény kultúra összeomlásának vagyunk tanúi. Azt gondolom, hogy ez egy kettős folyamat – az igazi egyház fel tud majd emelkedni, magához tud tér és soha nem látott egység fog létrejönni. Az egyház ugyan egyértelmű kisebbségi létbe fog kerülni, ellenkultúrát képviselve, de cserébe újra hatékony lesz és dicsőséges. A mainstream kultúra ugyanakkor (benne a kompromisszumkész névleges kereszténységgel) egyre inkább lejtmenetbe kapcsol (bár az ő értelmezésük szerint ez természetesen maga a progresszivitás). Ez egy fájdalmas folyamat. Ez napjainkban talán az amerikai kersztényeknek igazán megrázó, Kelet-Európában az igazi egyház része a történelem többségében a kisebbségi (és általában üldözött) lét volt, az elmúlt néhány évtized során volt ebben változás. Én ezért magyar viszonylatban egyelőre nem vagyok annyira borulátó, de persze bármikor jöhet fordulat.
Ádám, blokkolta a rendszer a legutóbbi hsz-emet, két előadás hanganyagát és diájának linkjét is beleraktam, lehet, hogy a 4 link miatt akadt meg. Ha gondolod, kiveheted a linkeket, elég az előadások címe is (másvalaki is jelezte már 1x, hogy sok link esetén blokkol a rendszer)
… beírom inkább linkek nélkül
Menhely gondnoknője,
Tudtommal elolvastam a hsz-aidat, legalábbis ehhez a cikkhez kapcsolódóakat.
Azt írod, több út vezet Istenhez. Jézus ezt mondta:
Jn. „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához csak általam”
Miért hiteles számomra a Biblia, miért Isten által ihletett?
Jézus Krisztus személye hitelesíti számomra. Aki:
– magasrendű erkölcsi tanító volt, kiemelkedik közülük (a szeretetet állította legfőbb értéknek)
– csodákat tett pl. feltámasztott embereket, betegeket gyógyított, születésétől vak szemét megnyitotta, stb.
– próféciákat teljesített be
Továbbá ezt mondta:
Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam. Jn 14,6
Az Újszövetség ihletettségét egyrészt a benne foglalt tanítások magas szellemisége önmagában bizonyítja (ehhez peresze ismerni kell más gondolkodásokat vallásokat is, hogy az embernek legyen mihez viszonyítani)
másrészt az Újszövetség hitelességéről 2 jó előadás:
(Azt a kritikát szokták felhozni az újszövetségi kánon ellen, hogy önkényesen válogatták össze a könyveket a 4. században.)
– Hogyan lett könyvvé az Újszövetség?
Dia: Hanganyag:
– Manipulálta-e az Egyház Jézus üzenetét?
Dia:Hanganyag:
Az Újszövetség szerzői Jézus közvetlen tanítványai, kortársai voltak.
Máté, Márk (Péter tolmácsa), Lukács (Pál munkatársa), János, Pál, Jakab (az Úr testvére), Péter, Júdás (Jakab testvére); Zsid szerzője (Pál vagy valamelyik tanítványa)
Halála után nagy sebességgel terjedt a kereszténység és jöttek létre keresztény közösségek.
A Biblia központi személye és hitelesítője Jézus Krisztus. Ő pedig nem tagadta meg az Ószövetségi Írásokat, tehát Tőle visszafejtve hitelesítődik a Biblia egésze.
Menhely gondnoknője,
Az Ószövetség mellett szóló érvek:
– Jézus nem utasította el az Ószövetségi Írásokat, magát az ószövetségi próféciák beteljesítőjének tartotta. Idézett is az Írásokból.
– Az Ószövetségben is van sok olyan igehely melynek szellemisége TELJESEN MEGEGYEZŐ Jézuséval. Pl:
Mikeás 6,8
6,8 Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tőled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.
Pl2:
Ésaiás 58,6-11
Stb.
– Jézus eljövetelének jelentősége nem érhető meg az Ószövetség előzménye nélkül, az ember bűnbe esett (ő Isten Fia, a Megváltó a Sátán uralmától).
– Az Ószövetséget szakirodalom elolvasása nélkül csak félreérteni lehet. Én sem értettem anélkül. Ajánlom Ursula Struppe: Bevezetés az Ószövetségbe (Jel Kiadó) c. könyvét. Nekem tetszett, rávezetett arra, hogy az Isten SZABADÍTÓ Isten, aki a szegények és elnyomottak pártján áll. Ez mutatkozik meg Izrael esetében is (Egyiptomból való megszabadítás), s az egyén életében is, ha Jézus Krisztusban hitre jut (=ez az új szövetség népe).
– A Biblia értelmezéséről még egy jó írás, ami dilemmáid egy részére talán választ ad, nekem a bibliaértelmezésem megegyezik az ott leírttal (lehet Ádám nem fog egyetérteni vele!)
Fabiny Tibor: Ami változik és ami/Aki örök a Szentírásban
->keresd meg a neten
– Fontos szimbólumok vannak, melyek összekapcsolják az Ó- és Újszövetséget. Pl. Ábrahám feláldozni készült fiát, Izsákot (végül Isten leállította) vs. Jézus Krisztus kereszthalála.
Vagy pl. Isten nagyon fontos tulajdonsága, hogy Ő a Szabadító, azaz nem az ember saját erőfeszítései szabadítják meg, hanem maga Isten. Isten megszabadította (fizikailag) az elnyomott zsidókat az egyiptomi fogságból, Mózes vezetésével. S mit olvasunk az Újszövetség első oldalán (Máté ev.)?:
„1,21 Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.”
A Messiás szó jelentése: Felkent, görögül: Krisztus. Jézus jelentése: Szabadító vagy „Isten a szabadító”.
Kedves Steve,
nekem egyébként szimpatikus a te kedves, őszinte és törekvő hozzáállásod, ezt csak most megjegyeztem.
Nem csak a kereszténységgel kapcsolatban vagyok borúlátó, úgy általában az emberrel és a világrenddel kapcsolatban. Azonban sokkal jobban bízom is benne (az emberben), mint amit általában tapasztalok. Tehát borúlátásommal csak a reményeim vetekednek.
Kedves k26,
nemsokára reagálok bővebben is, most egy kicsit fürdőzünk a kisfiammal :), de köszönöm a linkeket (bár sajnos ezeket nincs mindig időm megnézni, de igyekszem).
k26,
„Az Újszövetség ihletettségét egyrészt a benne foglalt tanítások magas szellemisége önmagában bizonyítja”
Ezzel teljesen egyetértek, és ismétlem, nem az ihletettséget szeretném aláásni vagy megkérdőjelezni. Idézem mégegyszer a fent említett részt Nagy István könyvéből:
„Még egy fontos dokumentumra figyeljünk, a Muratori kánonra. Ez nemcsak felsorolja az ÚSZ. könyveit, hanem előállásukról röviden tudósít is. A negyedik evangéliumról így: “A többi tanítvány és püspökeik kívánságára ezt mondta János: Három napig böjtöljünk. Ami ez alatt számunkra kijelentetik, egymással közöljük, akár illik feljegyzéseinkhez, akár nem.” Még azon az éjszakán kijelentést kapott András a többiektől támogatva, hogy mindazt, amit János leírt, a többiek ellenőrizzék. Eszerint János emlékezőképességével mint tekintély áll az evangélium mögött, de ugyanakkor az is egyértelmű, hogy nem egyetlen személy produktuma az evangélium, hanem egy közösségé.”
Arra akartam rámutatni ezzel, hogy az ihletettség megnyilvánulása bonyolultabb, több rétegű, és még az apostolok sem voltak mentesek attól, hogy Isten igazságát ha minimális mértékben is, de megszűrve adják tovább (emberi mivoltukból kifolyólag!)
Én sem utasítottam el az Ószövetséget, igazából nem értem, hogy jön ez ide, és a két testamentum folytonosságát sem vitatom.
Sajnos nem hiszek a Sátán uralmában, azaz olyan, önálló létalappal bíró létező(k)ben, melyek az embert mintegy kívülről kísértik. Semmi sincs, ami ne lenne kapcsolatban Istennel, vagyis a gonosz a maga teljességében szerintem nem létezik.
Igen, én is úgy gondolom, hogy Isten szabadító, ám azt is gondolom, hogy az embernek magának is hatalmat kell szereznie saját hajlamai felett. Szóval szerintem az emberen nem Istennek, hanem magának az embernek kell uralkodnia, és Isten meg az ember között nem hatalmi hierarchia áll fenn. Isten létközösségbe hív minket, a sajátjába, az ide vezető út egyik eszköze az engedelmesség, melyről fent beszéltünk, de ez nem elsősorban Isten hatalmi pozíciójából kell fakadjon, hanem az emberből kiinduló vágyból, szeretetből és tiszteletből.
Most a bűn témáját nem feszegetném, mert nem illik a témához, egy másik posztnál már leírtam röviden, mit gondolok erről.
Menhely gondnoknő 🙂 ,
Ádám hamarosan szólni fog, hogy offolunk… Csak mivel nem vagy keresztény (ld. apostoli hitvallás), alapokban sem egyezünk és így nehéz a cikk témájához kapcsolódni, tehát nem olyan különbség van mintha egy református vagy katolikus szólna hozzá, hogy ő mint keresztény a cikkben olvasottakat hogy látja. Igaz eleve én szólítottalak meg, mert úgy láttam nem értetted meg, félreérted a kereszténységet. Mint keresőt, szerettelek volna infoval ellátni. 😉
1)
„Sajnos nem hiszek a Sátán uralmában, azaz olyan, önálló létalappal bíró létező(k)ben, melyek az embert mintegy kívülről kísértik. Semmi sincs, ami ne lenne kapcsolatban Istennel, vagyis a gonosz a maga teljességében szerintem nem létezik.”
A Biblia tanúsága szerint Sátán létező Személy. Jézust is megkísértette Mát. 4,1-11
Sátán vette rá Ádámot és Évát Isten eleni lázadásra ti. hogy egyenek a jó és rossz tudásának gyümölcséből.
Eféz.
2,1 Titeket is megelevenített, a kik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt,
2,2 Melyekben jártatok egykor e világ folyása szerint, a LEVEGŐBÉLI HATALMASSÁG FEJEDELME szerint, ama lélek szerint, mely most az engedetlenség fiaiban munkálkodik;
6,10 Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.
6,11 Öltözzétek föl az Isten minden fegyverét, hogy megállhassatok az ördögnek minden ravaszságával szemben.
6,12 Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, MELYEK A MAGASSÁGBAN VANNAK vannak.
stb.
2)
„Isten meg az ember között nem hatalmi hierarchia áll fenn. Isten létközösségbe hív minket, a sajátjába, az ide vezető út egyik eszköze az engedelmesség, melyről fent beszéltünk, de ez nem elsősorban Isten hatalmi pozíciójából kell fakadjon, hanem az emberből kiinduló vágyból, szeretetből és tiszteletből.”
Isten és ember közt bizony van hierarchiabeli különbség. Isten nemcsak embert, hanem angyalokat is büntet!
Valóban, nem kényszerből kell Jézus parancsait követnünk, a kárhozattól való félelem miatt.
De eleve azok válnak hívőkké, akik számára a szeretet és igazságosság a legfontosabb értékrend – mégha megtérésük előtt gonosztevők is voltak s csak a szívük mélyén volt egy kis jó-, s afelé szeretnének fejlődni. Jézusban Pásztorukat (->János evangéliuma) felismerik.
Ebben a világban önmagad erejéből, Istenhit nélkül, nem fogsz tudni jó maradni. Isten Jézust használja indikátornak: szemében az az ember jó, aki Jézust Megváltójaként elfogadja, s nem jó az, aki elutasítja. Jézus modora, stílusa nem könnyíti meg mindenki számára az elfogadását, van aki megbotránkozik. „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert.”
De aki egyetért az ő értékrendjével, az a stílusa ellenére, hívő lesz.
„Mint keresőt, szerettelek volna infoval ellátni.” Nyilván utána eldöntheted magad, mit kezdessz vele.
k26,
köszönöm a választ! Itt most tényleg megint meg kell állnunk. Számomra mindenképpen hasznosak ezek a beszélgetések, még ha úgy is látszik, hogy ezek feleslegesek, mert nem érnek össze a meggyőződéseink. Szerintem itt nem a meggyőzés a lényeg, hanem hogy egyáltalán bemutassuk egymásnak „amink van”. Én is megmutatom, ami az enyém, és ti is megmutatjátok. Én egyelőre ennyivel megelégszem.
Jelenleg nem tartok elfogadhatónak bizonyos elképzeléseket, persze ez a későbbiekben megváltozhat.
Te már nem tartod magad keresőnek egyébként?
Én azt gondolnám, Isten megismerése életünk végéig tart, és talán még utána is. Talán szerencsésebb úgy fogalmazni, hogy amit találtunk, abba igyekszünk belemélyedni. Ilyen szempontból én nem tartom magam keresőnek, a fonalat ugyanis elkaptam már.
Köszöntök Mindenkit,
Még egyszer sem írtam ezen az oldalon, de lelkes olvasó vagyok, sokat épültem már itt, köszönöm Ádámnak és Mindenkinek. Főleg azért nem szólok hozzá a kérdésekhez, mert legtöbbször a téma is, a hozzászólások nívója is meghaladja ismereteimet, képességeimet, így maradok „fogyasztó”.
Most egy egyszerű példát szeretnék mondani, remélem picit hasznos lesz. Egyre több kérdésben találok segítséget, ha az Istenhez való viszonyt a gyermek-szülő viszonyhoz hasonlítom, hiszen Atyánknak szólítjuk a Mindenhatót. Akkor beszéljünk a szülői házban uralkodó rendről, szabályokról, parancsolatokról. A kicsi gyermeknek ezek így szólnak: ne nyúlj a kályhához, ne gyere be sáros lábbelivel a szoba közepéig, ne tedd, nem szabad, ne, ne… A gyermeknek ezek tiltások, sokszor meg is próbálja megszegni a szabályokat, néha saját kárára. Ha felnő a gyermek, felismeri, hogy az atya háza az saját otthona is. Többé nem érvényesek a szabályok? Akkor most lehet sáros cipővel szőnyegre lépni? Továbbra is érvényesek, de senki nem emlegeti azokat, mert senki nem akarja megszegni. Önként, örömmel tartja be a felnőtté vált gyermek a rendet, biztonságot, harmóniát biztosító törvényeket. S ha netalán vészhelyzet lenne, vagy valamilyen jó cél megköveteli, akkor egyet-mást át is hág a szabályok közül. Persze, sok mindenben sántíthat a példa.
S a magam naiv példája után, hogy legyen egy pár „mélyebb gondolat” is, idemásolom Kozma Zsolt ny. teológiai professzor prédikációs kötetének (Állj elő az igével)hátlapjáról az alábbiakat:
„Tízszer koppannak fejünkön a két kőtábla parancsai, háromezer esztendeje tiltakozunk ellenük a szabadság, az ösztön, a nagykorúság jogán, s mert nem tudtunk szabadulni tőle, belefullasztottuk a kazuisztikába, abba, amit Jézus a farizeusok rendelésének nevez, vagy korszerűsítettük azt, ami önmagában is modern, csakhogy ne kelljen úgy meghallani a tíz igét, ahogyan egykor a Sínai hegyen elhangzott. S mikor ez nem sikerült, akkor teljesen félretettük, hátunk mögé vetettük. De nemegyszer azt kellet meglátnunk, hogy amikor eldobtuk magunktól a táblákat és a szabadság, az ösztönök, a felejtés kövére dobtuk, akkor nem a tíz ige táblái törtek össze, hanem mi magunk. A tíz ige mindezt túlélte. Túlélte, és ma is, minden kor minden emberére nézve egyetemes érvényű és kötelező, mert nem csak az erkölcsi szabadosság ellen véd meg, hanem mindenfajta liberalizmus ellen is. A liberalizmus nem az, hogy nekem minden szabad (ez libertinizmus), hanem az, hogy én magam döntöm el esetről esetre, hogy mi szabad, mi nem, és ilyenkor rábízom magam a lelkiismeretemre, a közerkölcsre, amely legtöbbször közerkölcstelenség, vagy valami másra. Nem, a tíz ige törvény és parancsolat, amely minden esetre vonatkozik, amely kötelező, másképpen csak tíz tanács lenne.”
Kedves istván kj,
üdvözöllek a honlapon, és köszönöm a kiváló illusztrációt!
istván kj,
„Többé nem érvényesek a szabályok? Akkor most lehet sáros cipővel szőnyegre lépni? Továbbra is érvényesek, de senki nem emlegeti azokat, mert senki nem akarja megszegni. Önként, örömmel tartja be a felnőtté vált gyermek a rendet, biztonságot, harmóniát biztosító törvényeket. S ha netalán vészhelyzet lenne, vagy valamilyen jó cél megköveteli, akkor egyet-mást át is hág a szabályok közül.”
Igen, én is valami ilyesmire gondoltam.
Steve, legutóbbi hsz-ben leírt közeljövőnket én is éppen úgy látom. Sajnos, a közelgő felhígított, más „vallásokkal” összemosott kereszténység (az egy világvallás) rendkívüli módon fog másokat megtéveszteni még azokat is, akik ma képben vannak. Kedves MG itt, ebben értettük félre egymást, mert óvnálak attól: a más vallásokban fellelt értékek miatt nagy a veszély!
Nem állítom, hogy nincsenek értékek. Híres Khalil Gibran: A próféta c. könyve, gyönyörű történetekkel, muszlim misztika (szufi). Ebből a lelkiségből való, amit egy zarándoklaton úgy mondtak el, mintha az, naná, keresztény lenne 🙂 (nagyon jó történet, mesélem):
Az ajtón kopognak. Egy hang belülről:
– Ki az?
– Én!
– Itt nincs helye semmiféle énnek!
Az ajtó zárva marad. A következő alkalommal megint kopognak.
– Ki az?
– Te! Te! Te!
… és az ajtó kinyílik.
———————————-
Nem arról van szó, hogy mi a szeretet útja – mert az volna a kereszténység – de arról is. KI a Krisztus? Benne, általa van az üdvösség: a bűnök bocsánata és az örök élet, nem karitatív szervezetet alapított! … az következmény 🙂 abban vannak formák és minőségek, természetesen.
Köszönöm Éva, hogy figyelmeztetsz a veszélyekre.
Hadd jegyezzem meg itt, hogy én egy kicsit tőled is tartok.
Már közel járunk a „tűzhöz” több mint langyos 🙂 Igen, „egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben, hogy hozzá szabhasd tetteidet” áll az 5Mózes 30.14-ben
Ez után gondoljuk át, hogy áldásokat kapunk – szintén 5Mózesben – a REND betartásával, ami felettünk van!
A „parancs-rendszert” a legtöbbször félreértik, összefügg az istenképpel: azt gondolják, hogy az Úr „lesben áll” mit tartunk be, mit nem, hogy aztán jól megbüntessen! Miközben a bűneinkét Önmagát büntette meg…
Isten nem vádol semmiért! Ha megégetted magad a kályhával – mint a remek fenti hasonlattal írta István – rögtön hozza a gyógyító balzsamot, ölébe vesz, vigasztal. A „vádló” vádol: „Levetették a nagy sárkányt, az ősi kígyót, aki maga az ördög, a sátán, aki tévútra vezeti az egész világot. A földre vetették s vele együtt letaszították angyalait is. Egy harsány hang szólalt meg az égben: ‘Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa, és az ő Fölkentjének uralma, mert letaszították testvéreink vádlóját, aki éjjel-nappal vádolta őket Istenünk színe előtt.” Jelenések 12.9-10
A folytatás is ide kívánkozik, a 11-12. „De legyőzték a Bárány vérével és tanúságuk szavával, s nem kímélték életüket halálukig. Ezért örüljetek egek és ti, akik benne laktok!”
Ezért örömüzenet az evangélium, és könnyű Jézus igája …
MG : „Te már nem tartod magad keresőnek egyébként?”
Az egyik legelső ige ami megfogott mint „keresőt”, az Újszövetségben ez volt:
„7,7 Kérjetek és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek.
7,8 Mert a ki kér, mind kap; és a ki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.
(A másik egyébként ami nekem szólt még Mt 11,28-29)
16 éves koromban szabadultam be a megyei könyvtárba és kezdetem olvasgatni, vallás, filozófia, pszichológia könyveket. Nem olvastam nagyon nagy mennyiséget, de intuitív úton, trial and error módon bővítettem ismereteimet. Nagy hatással volt rám pl. a Tao Te King. Egyébként keresztény ismeretekben részesültem korábban, hittanra járta meg templomba, elsőáldozó is voltam. Nem tudatosan, de eltávolodtam a kereszténységtől. Sosem tagadtam meg vagy utasítottam el, csak mint egy „skizofrén”, elfelejtkeztem róla.
Kerestem tehát, hogy milyen világképet alakítsak ki. Közben ment az idő, az életben is tapasztalatokra tettem szert (16-30 éves kor között)
Az ÚSZ azt írja, aki éhezi és szomjúhozza az igazságot, megelégíttetik. Aki keresi Istent megtalálhatja, engedi magát megtalálni. (Ezt azzal szoktam képszerűvé tenni magamnak, hogy elrejtőzött Isten mint „elefánt a cseresznyefán” –a Die Hard 3-ban hallottam ezt a kifejezést 🙂 )
Bibliai igével kifejezve:
11,6 Hit nélkül pedig lehetetlen Istennek tetszeni; mert a ki Isten elé járul, hinnie kell, hogy ő létezik és megjutalmazza azokat, a kik őt keresik.
Keressük az igazságot, a világképünket… …majd olvassuk ezt:
„Én vagyok az Út, az IGAZSÁG és az Élet, senki sem mehet az Atyához csak általam”
S mindezt a szerénytelen kijelentést alátámasztja magas erkölccsel, csodákkal, prófécia beteljesítéssel.
Ha megtaláltam az igazságot, akkor meg kell hajolnom az igazság előtt, már nem mímelhetem többé, hogy kereső vagyok.
Jézus megtalálásával a keresés, szellemi éhség lecsillapodik:
„Valaki pedig abból a vízből iszik, a melyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, a melyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne.”
1,9 A ki félrelép és nem marad meg a Krisztus tudománya mellett, annak egynek sincs Istene. A ki megmarad a Krisztus tudománya mellett, mind az Atya, mind a Fiú az övé.
Ez nem azt jelenti, hogy mindent megértettem a Bibliából 🙂 Sok mindent nem értek és vannak dilemmáim. A keressetek és találtok a kereszténységen belüli kérdésekre is igaz, tehát ha valamit nem értünk, lehet h utána olvasással, más testvér révén, vagy Isten segítségével később megértjük. Viszont nem napokban mérhető h az ember egy-egy kérdésre választ talál, hanem van hogy évekig.
Folyt köv. (ez az utolsó amire válaszolok, ha kérdezel még majd, e-mailben írok választ, ha nem gond)
Azt írod, kedves Gondnoknő, hogy a kereszténység az a vallás, ami önmagától a legmesszebbre tévedt. Van egy sor példa, kimagaslóak, sajnos, nem publikusak eléggé, de majd mesélek, jó? Nem most.
Jézus azt mondta a konkolyról szóló példabeszédben, Máté 13.24-től: „A mennyek országa hasonlít ahhoz az emberhez, aki jó magot vetett a földjébe. 25Amikor szolgái aludtak, jött az ellensége, és konkolyt szórt a búza közé, aztán elment. 26A vetés szárba szökött és kalászt hányt, de a konkoly is felütötte a fejét. 27A szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték: Uram, ugye jó magot vetettél földedbe? Honnét került hát bele a konkoly? 28Az így válaszolt: Ellenséges ember műve. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy elmenjünk és kigyomláljuk? 29Nem – válaszolta –, nehogy a konkolyt gyomlálva vele együtt a búzát is kitépjétek! 30Hagyjátok, hadd nőjön mind a kettő az aratásig! Aratáskor majd szólok az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze, kössétek kévébe és égessétek el, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe!”
k26,
köszönöm az őszinteségedet, igazából a legszívesebben ezeket a személyes történetecskéket olvasom :). Egyáltalán nem gond az email, sőt, folytathatjuk ott. Akkor most ide válaszolok, és írj nyugodtan.
Teljesen egyetértek veled Jézus tekintélyét illetően. Egy korábbi hozzászólásomban említettem, hogy én Jézust MINT TESTBEN JELENVALÓT szeretném megismerni. Ez jelenti a róla való legközvetlenebb tudást. És hol van jelen ő testben? Azokban az emberekben, akikben tiszta hit van, és akik valóban újjászülettek benne.
Én Jézust ezeken az embereken keresztül szeretném megismerni, és úgy érzem, jó nyomon vagyok :). Tehát szerintem akármilyen nagyra tartjuk is a Bibliát, Jézust testben a valódi, nagybetűs Egyház tagjai képviselik. Ilyen képviselőből pedig nagyon, nagyon kevés van, és én velük szeretnék találkozni.
Folyt.
Kb. 26 évesen kezdtem visszatalálni a kereszténységhez, részben Simone Weil írásai révén. Ez kissé vicces, mert mai fejemmel nagyon brutál, szegény. 🙂
Olvastam pl. Schweitzer: A keresztyénség és a világvallások c. esszéjét (meg az Élet tiszteletének etikáját), tetszett, hiszen a vallásokat erkölcsi értékük alapján hasonlítja össze, amit magam is így gondoltam, és meg voltam elégedve magammal, hogy én már fejletten gondolkodom…. 🙂
…30 éves koromban, túlterhelve életem problémáival, az öngyilkosság közvetlen közelébe jutottam. Ebben az állapotban, amikor már magamról jót elmondani nem tudtam, ugyanis nem volt bátorságom megtenni!, kezdtem olvasgatni a Zsoltárok könyvét. És rátaláltam a hiányzó láncszemre a világképemben, ti. h van gondviselés!! Régebben sokszor felrúgtam dolgokat, feladtam, mert azt gondoltam, mi a garancia arra, hogy ha végigcsinálom, annak lesz eredménye. A gondviselés felismerésével, változtatni tudtam a hozzáállásomon. Azaz, egy hívő számára nem olyan az élet mint egy Monopoly játék, nem a vak véletlenen múlik minden.
Jézus is tanítja a gondviselést:
Mát.
6,31 Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk? vagy: Mivel ruházkodjunk?
6,32 Mert mind ezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mind ezekre szükségetek van.
6,33 Hanem keressétek ELŐSZÖR Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.
6,34 Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől; mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől. Elég minden napnak a maga baja.
31 évesen döbbentem rá, hogy eddig nem tudtam mi a hit. Elég ciki, azt hittem keresztény vagyok, meg tudok dolgokat, s AZT SEM TUDTAM MI A HIT! A Zsoltárok könyve olvasása közben szedte le Isten a szememről a leplet. A hit Istenben való bizalom, minden körülmények között. És Isten nem hagyja magára a hívőt, aki Hozzá folyamodik segítségért (mert kénytelen saját tehetetlenségét belátva a legmagasabb fórumhoz kiáltani).
Ez a fordulópont jelentette a megtérésemet.
Már korábban is beláttam egyébként, hogy szép-szép pl. a Tao Te King, de ha igazán kutyaszorítóba kerül az ember, nem segít, nyugodtan felakaszthatja magát az első fára attól még, hogy olyan szép gondolatokat papírra vetettek. (Mai fejemmel már egyáltalán nem is vagyok oda érte!)
k26,
előbbi kommentedre válaszoltam, utána láttam csak ezt, akkor most még ide is válaszolok egyet, de részemről is befejezném itt, mivel ez már elvezet a témától /tehát ez az utolsó OFF, válaszként k26-nak/:
„A hit Istenben való bizalom, minden körülmények között. És Isten nem hagyja magára a hívőt, aki Hozzá folyamodik segítségért”
Ezzel is teljesen egyetértek; a hit tulajdonképpen ráhagyatkozás. Simone Weil nekem egyelőre kimaradt, de pótolom majd.
Egyébként sem a taoizmus, sem a buddhizmus nem áll közel hozzám, tehát a félreértés elkerülése végett NEM AZ ADOTT VALLÁSOK TANÍTÁSAIBAN látom elsősorban a kapcsolatot megtalálni – szóval, nem az elvont hitrendszerek között keresem a hidat, hanem az emberek között. Úgy gondolom, hogy Isten (az Egy és Igaz) nem csak a vallást segítségül hívva tudja megszólítani az embert.
A hinduizmust például egy olyan könyvből ismertem meg először kissé jobban, ami tisztán szépirodalmi jellegű, mentes minden teologizálástól vagy filozófiától, ez pedig az egyik kedvenc könyvem, Arundhati Roy-tól az Apró dolgok istene. Ebben van egy rész, amikor a főszereplő kislány korában hindu táncosokat néz, órákon keresztül, ők ugyanis adott esetben majdnem egész nap képesek átszellemülten táncolni. Azt írja, hogy kislányként egyik legkedvesebb szórakozása volt ezeket a táncosokat figyelni, és hogy az összes mozdulatuk, a ringásuk, a megjelenésük, a tánc egész íve olyan üzeneteket közvetít, melyeket csak az érthet meg, aki maga is ebbe a kultúrába születik.
Az egész könyv rendkívül őszinte, betekintést ad az indiai kultúrába minden előnyével és hátrányával együtt, emellett egy különleges irodalmi élmény. Nem szoktak könyvek megríkatni, de ez ilyen volt.
Habár egy zsidó vallású ismerősöm nemrég azt mondta: lehetséges őszinte istenhit a zsidóságon kívül is, csakhogy az nem IGAZ. Ez is egy érdekes megállapítás, valóban nem elég az őszinteségtől függővé tenni az ilyesmit, én azonban mégis többet érzek itt.
De ezekről majd máskor, ezt most csak azért akartam tisztázni, hogy lásd, nem elsősorban a tanításokból szemezgetek, habár bizonyos fontos megállapításokig a kereszténységen kívül kutakodva is eljutottam. Tehát a dolog árnyaltabb, mint ahogy azt néhány kommentben ki lehetne fejteni.
Éva,
szerintem mi sokkal jobban megértenénk egymást, ha egy darabig nem beszélnénk vallási témákról. Múltkor elképzeltelek téged, ahogy éppen piknikezel valakivel (valamiért ez ugrott be :)), a zöld fűben üldögélsz egy pléden, kezedben egy pohár borral és szendvicset majszolsz. Eszembe jutott, hogy vajon ebben a helyzetben mire gondolhatsz :).
A Biblia egy olyan nagy terjedelmű írás, aminek a lényege egy mondatban összefoglalható: Szeresd felebarátodat… Isten szeretete pedig az, hogy ehhez a parancshoz, intelemhez, szabályhoz, tanításhoz, figyelmeztetéshez, igéhez, törvényhez, rendelkezéshez, igazsághoz, döntéshez, utasításhoz, beszédhez, kijelentéshez mindennél jobban ragaszkodunk.
Amikor többesszámról van szó, szerintem az csak ennek a kirészletezése különböző élethelyzetekre…mit is jelent az, hogy minden ember egyenlő…
Kedves Gondnoknő az életállapot, amiben vagy, ajándék 🙂 a kicsi fiúval, ekkor nem is lehet „véresen komoly” a gondolkozás… ha találkoztunk volna, lelkedre kötöm, hogy fényképet feltétlenül hozzál! Ha Rád gondolok, az anyaságodra, ami annyira meghatároz most, akkor csak a derű 🙂
Ezeket a TÉMÁKAT tényleg komolyan veszem, élet-halál kérdések (nem „világvége” jön hanem „válságos idők” szerintem is biztosan) viszont ha találkozom valakivel, akkor sűrűn fel szoktam menteni, röhejes volt, már húszévesen azt mondták rám kolléganőim – mert mindig találtam felmentő okot mindenre/mindenkire – „ez nem igaz, védőügyvéd vagy”. Szóval, nem értem, hogy is mehetett most ennyire félre. M
Tudod, napjainkban most annyira komolyan megy a vakítás – „szemfényvesztés” szoktam mondani – pl. közelednek ill. vannak bizonyos fesztiválok, „Everness” és a többi: annyira szeretném megmutatni, hogy a megoldás milyen egyszerű 🙂 és könnyű 🙂 A puzzle, tudod, már egyben van (ennyi évtized után igazán ideje!) minden darabja, úgy gondolom, a helyén mert anno a legkülönbözőbb ezoterikus irányzatokat IS végignéztem, a zöldmozgalmakat, hajh, és a „paradicsomkert” nincs is messze 🙂 minden szempontból!
Ott majd piknikezünk 🙂 de az is lehet hogy előbb. Isten áldjon és vezessen!
Gondnoknő, küldtem e-mail-t erre a címre: metafizikai.menhely@freemail.hu
Remélem ez a tiéd?
Szia,
Igen, megkaptam, köszönöm, de kell egy kis idő a válaszra :). Hamarosan megy.
Kedves Barátaim! Én is a ritkán megszólaló olvasók közé tartozom, de most bennem is felgyülemlett néhány gondolat.
Gondnoknő! Először is nagyon nagyra értékelem a vitastílusod. Néha azt gondoljuk, hogy a tartalom a lényeg, a forma csak másodlagos. Szerintem sokat elárul magáról az emberről, hogy milyen formában tudja továbbadni a gondolatait.
Ádám! A poszt alapfelvetésével tkp. egyet tudok érteni. A kérdésem inkább az, hogy vajon mi késztet valakit arra, hogy „itt és most” felmelegítse ezt a témát. Bizonyára lehetnek ilyen élethelyzetek.
Életszerűnek tartom, pl. hogy adott esetben komoly hívő emberek (és nem csak a sokat emlegetett „névleges keresztények”) lelkét is eltöltötte a félelem, hogy ha itt és most, az ÁVH fogdájában nem mondok valami terhelőt a szomszédaimra, akkor valami nagy baj fog történni velem. Lehet, hogy ekkor egy határozott imperatívuszra volt szükség: „ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot!” El tudom képzelni, hogy egy 50-es éveiben járó hívő férj lelkében a házsártos, és a testi szerelemre csak legyintő feleség mellett elhatalmasodik a félelem; férfinak tekinthetem-e még magam, majd megjelenik egy vonzó és nyitott kolléganő. Elfogadom, hogy megintcsak egy határozott imperatívusz („Ne törj házasságot!”) térítheti őt vissza a legitim házastársi kapcsolat keretei közé. El tudom képzelni, hogy egy hívő ember is eljuthat oda, hogy a tömegeket lemészároló főkolompost bármi áron meg kell állítani, mert ha nem teszünk semmit, Isten azért fog számon kérni. Könnyen lehet, hogy voltak olyan bonhoefferek, akikről azért nem tudunk, mert egy határozott imperatívusz („Ne ölj!”) visszatartota őket a tevőlegességtől.
De határozott véleményem, hogy a keresztyénségünknek nem lehetnek ezek a személytelen imperatívuszok az elsődleges meghatározói. Mert lehet, hogy az ezeknek való engedelmesség a cselekvésemet meghatározza, de az alap-problémára – a félelemre – nem ad megoldást. Ilyenkor tkp. az a kérdés, hogy az egyik (mi lesz velem, ha bármi áron is megtartom a törvényt?), vagy a másik (milyen bűnetésre számítsak, ha megszegem?) félelem kerekedik felül az ember lelkében.
Itt válik kikerülhetetlenné számomra János tanítása a félelmet legyőző szeretetről. És ennek kontextusában tudom elfogadni Augusztinusz kétségtelenül merész megfogalmazását: „Szeress, és tégy amit akarsz!” Aki ezt tartja antinomizusnak, és ettől félti a kereszténységet, az szerintem nagyon nagyot téved. Épp ellenkezőleg: ennél nagyobb felelősséget szerintem nem lehet az ember vállára tenni. Ezen a ponton Gondnoknővel kell, hogy egyetértsek. Az útkeresésnek, pontosabban a továbbvezető út keresésének valahol számomra is itt kell folytatódni.
Kedves omnium minister,
a cikk lényege az, amit ebben a mondatban foglaltam össze: Akármit is gondolunk a kegyelemről, a megigazulásról, a szeretetről, az új és a régi szövetség közötti különbségről, a törvényről és a törvényeskedésről, vagy a hit általi megszentelődésről, az alábbi mondatoknak bele kell férniük a keresztény életről alkotott képünkbe.
Augusztinusz mondatát jól értelmezve én is elfogadom. De az Isten parancsai – Jézus, János, Pál és Péter szerint – így sem csak marginális élethelyzetekben relevánsak, hanem a tanítványság lényegéhez tartoznak. Erről szólnak a fenti igék.
omnium minister,
köszönöm, és teljesen egyetértek veled ebben: „ennél nagyobb felelősséget szerintem nem lehet az ember vállára tenni.”
Az Ószövetségben érdekes módon mintha kicsit másképp, de mégis közvetlenebb lenne a viszony Isten és ember között, mint ahogy az Újszövetségben érzékelhető. Az ember harcol Istennel/Isten angyalával; Jóbhoz isten leereszkedik, és ELMAGYARÁZZA neki, mi miért történt vele, Ábrahám kérleli Istent, felszólal mások érdekében, hogy mentse meg őket a pusztulástól (Szodoma és Gomora), vagyis Isten és ember között folyamatos, DINAMIKUS kapcsolat áll fenn, szólnak egymáshoz, szövetséget kötnek, olykor mintha perlekednének is.
Krisztus már isteni minőségében teljesen másképp fordul az emberhez, ha mondhatom így, kissé „kötöttebben”, még ha ő sokszor hangsúlyozza is az immanenciát, Isten és ember közelségét. Mégis mintha a viszony itt jóval kevésbé lenne közvetlen.
Jól érzékelem ezt?
Szóval érdekes módon egyfelől Isten Jézusban közelebb lép az emberhez, de mégis mintha elérhetetlenebbé válna… már ha sikerült érthetően megfogalmaznom, mire gondolok.
Másképp fogalmazva: az Ószövetség ember mintha bátrabb, merészebb lenne Istennel szemben, mint az Újszövetségre alapozó keresztény.
A Szeress és tégy amit akarsz mondatot hihetetlenül félre lehet értelmezni és élni ennek következtében, más kérdés, hogy milyen visszatalálni, ami lehet, hogy az „eredeti” megértésnél is mélyebbre visz (vagyis a bűnbánat).
Az, hogy a jóság hogyan hat vissza, egy házaspárt bámultam és értettem meg: az asszony földre szállt angyal volt (vagyis lett), olyan szelíd, hogy elhihetetlen, miközben a férje a legdurvább beszédű, alkoholtól dagadt, vörös orrú. Ahogy szelídítette a beszédét az asszony, és ahogy ott léteztek egymás mellett, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb… miközben – értitek? – mindketten hozták a formájukat 🙂 Szóval, az Úr nem a valláson keresztül üzent. Miközben MG nagyon kerülni akarja a legfontosabb kérdéseket. Bocs, ezt nem tudtam kihagyni…
Gondnoknő, bocsáss meg, de kezdd el olvasni az Újszövetséget. „Istennel szemben” – most erre nem reagálnék. Jézus azt mondta, hogy aki benne hisz, ugyanazokat a jeleket fogja tenni mint ő „sőt nagyobbakat is azoknál”.
A Szentlélek kitöltése után – ez az ApCsel elején van – Péter odalépett egy bénához és azt mondta: „aranyam, ezüstöm nincs, de a Názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj”. Sőt, amerre Péter ment, akire az árnyéka rávetődött, meggyógyult.
A szerzetesek amikor belépnek egy rendbe, beöltöznek. Az újszövetségi ember Jézus Krisztusba öltözik … vö. szőlőtő és szőlővesszők: számtalan példa van, elképesztően gyönyörűek 🙂
Kedves Éva,
kérlek tedd fel helyettem azokat a kérdéseket, amiket olyan nagyon kerülök szerinted.
Én egyébként határozottan úgy gondolom, hogy Istennel „szemben” is állunk, éppen a bűneinkből (a bennünk lévő rosszból) kifolyólag. Akkor nem állunk majd vele szemben, ha teljesen megtisztultunk. Addig azonban elengedhetetlen, hogy szembesüljünk, és a szembesítés során elkerülhetetlen a szembenállás is.
Jézus is példaként áll velünk szemben, tőlünk valamennyire távol, tehát amíg van távolság Isten és ember között, addig egy picit mindig szemben is vagyunk. Illetve addig is szemben vagyunk, amíg Isten és ember akarata nem simul teljesen össze.
MG ez egy gyönyörű válasz volt. Az előbbi kiakadásom ne csodáld, kérlek: Jézus Isten, az Ószövetségben megígért Megváltó. Beteljesítette az ottani próféciákat, ezzel a szóval ajkán halt is meg …
Tehát addig nem is értem, miért beszélsz Jézusról, amikor Őt a Bibliából ismerhetjük meg, és részben hagyományból, de ez az előbbihez képest nem is számít (mert ugye hagyomány az, hogy egyáltalán melyek a könyvek, levelek). Tudod, egyszerűen, nem értem … Ahogy ez is teljesen abszurd, hogy az ÓSZ emberei milyen kapcsolatban voltak vele, ám az Újszövetségben nem ‘annyira. Amikor megjelent az Isten, milyen kapcsolatban voltak Vele? „Aki engem lát, látja az Atyát” mondta Jézus.
A HITELESSÉG nagyon nagy kérdés: engem egy konferencia beszéd győzött meg kiskoromban, a „kortársaknak nem lehet hazudni” (vö. az evangéliumok keletkezésével, a levelekkel, az apostolok személyével). Gondolj csak az 56-os forradalomra, több mint 30 év után egyszer csak elindult a lavina, hogy is történt? És mindenki egyként emlékezett, pedig jól titkolták, ahol, ahogy csak lehetett.
Úgy tudom, hogy Isten szeretete vonz. Ha így van, elgondolható-e hogy nem hagyott „pontos nyomravezetőt” irányába? Maga Jézus élete és feltámadása is bizonyított, ELŐRE megmondott! Tanítványainak mindig újra és újra mondta: „lám, előre megmondtam nektek”! Van-e ennél ékesebb bizonyíték?
Igyekszem tiszteletben tartani, hogy nem akarsz velem beszélgetni, bocsánat, sajnos nem tudtam hallgatni …
Nem azt mondtam, hogy nem akarok veled beszélgetni, azt mondtam, „egy kicsit” félre kéne tennünk a témát.
Á, szóval kibújt a szög a zsákból :)). Az zavar téged, hogy én egyáltalán Jézusról merek beszélni úgy, hogy nem mondom magam kereszténynek. Nem teljesen értem ezt, ha egyszer az Evangélium egyetemes és elvileg mindenkihez szól. Az Újszövetséget olvastam és olvasom, igaz, hogy az apostoli hagyományok terén vannak elmaradásaim, de határozottan azt gondolom, hogy Jézus fő üzenetét, és a prioritásokat is megértettem, sőt, az életemben is igyekszem alkalmazni (ezt persze nem tudod leellenőrizni).
Azt gondolom, hogy Jézust nehéz a maga teljességében nem csak befogadni (ez talán lehetetlen is, hiszen a nagybetűs Teljességet befogadni nem tudjuk), de megismerni, átfogni, stb.
Számomra a cél, hogy ezt a Teljességet minél jobban megközelítsem. A teljességet azonban én is a magam teljességével fogadom be, vagyis a szívemmel, az értelmemmel, és azon a teljes „felületemen”, amivel a világgal érintkezem.
A nyomravezetőről: ha azt cselekszem, amit Jézus mond (márpedig erre törekszem), de nem hajtogatom: Uram, Uram, akkor szerintem ezzel ő meg lesz elégedve. Másképp: ha teljességében nem is tudom átfogni, de az általa fontosnak tartott prioritásokat megértem és megcselekszem, talán akkor ismerem őt magát is. Ezért kérdezgetem, hogy mit jelent ismerni őt…
Hiszen azt mondja: Ő az igazság. Ha az ő igazságában vagyok, akkor Őt magát is ismernem kell.
Szerinted neki magának mennyire fontos az, hogy mint „megváltó” tekintek-e rá, vagy hogy mit gondolok a bűn és a megváltás kérdéseiről? Ez csak számomra fontos, de szerintem Ő a legfontosabb parancsoktól „lefelé” haladva ítéli meg az embert.
Ilyen szempontból úgy érzem, megvan a nyomravezetőm, ha ez a nyomravezető az igazság felé visz.
A kérdéseim arra irányulnak leginkább, hogy ez hogyan egyeztethető össze a keresztény felfogással, amiben, ahogy látom, Jézus elsősorban a történetisége felől van megközelítve, és a történeti Jézus az, akinek a befogadására serkentenek. Szerintem viszont Jézus jóval több a maga teljességében, mint amit kizárólag emberként megmutatott magából, és az a valósága is érdekel, amit a földön járva nem tudott vagy nem akart megmutatni, mert hogy ilyen van, az szerintem kétségtelen, lévén Isten még nem mutatkozott előttünk színről-színre.
MG nem értem a stílusod, elszomorít. Nem „zavar” meg a többi, amit írtál, hanem határozott ellentmondás Jézusról beszélni mint személyről, és közben a Bibliát olyan könyvnek tekinteni mint a „többi szent könyvet” (gondolom, de, csak gondolom).
Nézetem szerint nem hajtogatom. Persze, Te sem ismersz, egyáltalán, például hogy szögekkel teli zsákot nem csinálok soha (hogy oda már szinte ne is férjen több hanem kibújjon 🙁 ).
Szerintem sokan pattogtunk itt, hogy elmeséljük még a legbensőbb gondolatunkat is, szinte. Nem magunkért – mert „jól esett leírni” – hanem, Teérted. Nem azért, hogy bármire „rávegyünk”. A szívünk kincseit pakoltuk eléd.
A történeti Jézus pedig a történeté, az Élő Jézus pedig mindazoké, akik számára ő az Úr.
Éva,
fárasztó a klimpírozás és ugyanazokban a körökben forgunk, illetve nem szeretném a saját hitem kitárgyalását itt lefolytatni. Ennyi bőven elég volt mindenkinek. Én is sok mindent leszűrtem magamban az utóbbi időben, többek között azt, hogy ameddig a hozzáállásom nem lesz kifejezetten Biblia-alapú, addig talán nem is érdemes keresztényekkel hitvitába bocsátkoznom.
„Szerinted neki magának mennyire fontos az, hogy mint “megváltó” tekintek-e rá, vagy hogy mit gondolok a bűn és a megváltás kérdéseiről?”
… bár Évától kérdezted, idézek magamtól 😉 (bocsánat)
„Ebben a világban önmagad erejéből, Istenhit nélkül, nem fogsz tudni jó maradni. Isten Jézust használja indikátornak: szemében az az ember jó, aki Jézust Megváltójaként elfogadja, s nem jó az, aki elutasítja.”
Nem teljesen jól fogalmaztam egyébként, szóval Isten a hívőknek nem tulajdonít bűnt, azokat eltörli, mert Jézus keresztáldozatát és az ő bűntelenségét veszi figyelembe. Előtte nem lehet cselekedeteinkkel, jóságunkkal üdvözülni. Aki Jézust elutasítja, abban nincs meg az alázat, Jézus a megbotránkozás köve.
Szia,
szerintem nem teljesen érted az álláspontomat, de ezt megbeszélhetjük privát úton is, számomra sokkal kényelmesebb lenne.
Tudom, hogy kemény dolgot írtam, de te már olvastál elég szellemi dolgot ahhoz, hogy ne omoljál össze 🙂 idővel megemészthető
Írtam fentebb, h az egyik hívó ige számomra Mt 11,28-29 volt:
11,28 Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.
11,29 Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek.
Jézus hívja a szegényeket, megfáradtakat… Ez kétélű egy ige. Hiába szegény, nyomorult, halmozottan hátrányos helyzetű stb. valaki, senkinek nem jár alanyi jogon Isten segítsége. Ha magába száll, szelíd és alázatos szívű lesz, AKKOR lesz csak nyugalom. Jézus tudja mit beszél. Ha a falba verjük a fejünket, akkor sincs más út. Nekem is időbe telt megemészteni. 🙂
k26,
valójában én nem azért fordultam Istenhez (legalábbis akit én annak tartok), mert szükségem volt a segítségére, bár elismerem, hogy ez is egy út. Egyszerűen érzelmek, vágyak születtek bennem az irányában. Annak az irányában, akit a Teremtőnek tartok és akiből magamat és másokat származtatok, aki az Első Szülőm. Ez az én első alapvetésem, minden innen indult ki. És szeretnék többet tudni róla. Jézus is mondja, hogy az Atya nagyobb nála, sőt azt is, hogy vannak dolgok, amik előle is rejtettek. Úgy gondolom tehát, hogy az Atya igenis kapcsolatot létesíthet úgy, hogy közben Jézust is a maga isteni dimenziójában foglalja magában.
Teljes mértékben istenhívőnek tartom magam, eszerint élek és rendezem be az életemet, tehát általában kikérem magamnak, ha ezt látatlanban megkérdőjelezik. Mégsem csak a Bibliából kiindulva jutottam el bizonyos következtetésekig, habár a Bibliát is olvasom, és lám, a Biblia nagyon sok esetben igazolt engem.
Szerinted mit jelent az, hogy az Urat teljes szíveddel, lelkeddel, és elméddel is szeretni kell? Isten szerintem meg szeretné ismertetni az emberrel a teremtését, bemutatni a „munkáját”, és ehhez minden képességünket fel kell használnunk, teljes valónkat. Ha vannak kérdések előttem, akkor azokat felteszem, ha vannak homályos területek, akkor azokat szeretném világosban is látni. Nem gondolom és nem is tudom elfogadni azt, hogy a hit egyet jelent az Ige PASSZÍV befogadásával. Isten, mint Teremtő a leginkább aktusban lévő minden létező között, és ha bennünk Isten kezd el munkálkodni, akkor mi sem maradunk passzívak. Másrészt Isten igéje szerintem belső munka nélkül nem válik a lényünk elválaszthatatlan részévé.
Mindenkinek megvan a joga ahhoz, hogy elvitassa más tapasztalatát, csakhogy azt a másikat ez egyáltalán nem kell érdekelje – és bevallom, engem sem érdekel, összeomlásról meg végképp nincsen szó. Ezen az oldalon már hónapok óta folytatok beszélgetéseket, és nem érzem azt, hogy alapjaiban rengett volna meg, ami eddig kialakult bennem.
Épp ellenkezőleg, nemhogy magamba hullottam volna, de kitágult számomra a valóság, új és új aspektusait ismertem ugyanis meg azon emberek által, akikkel kapcsolatba kerültem.
Tiszteletben tartom a véleményedet.
Én valóban azért lettem keresztény, mert szükségem volt Istenre, olyan helyzetbe vitt az életem, amit nem tudtam saját erőmmel megoldani. Isten vagy az élet, átrugdosott az etikai stádiumból a vallási stádiumba. Érdekes Kierkegaard-nak az elgondolása a 3 létstádiumról.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Kierkegaard_filoz%C3%B3fi%C3%A1ja#Kierkegaard_l.C3.A9tst.C3.A1diumai
Ádám! Köszönöm a rövid, világos összefoglalást. Azt hiszem, most már jobban értem, miben különbözik a véleményünk. Nem akarok szavakon lovagolni, de ez esetben épp annak van jelenősége, hogy a „fontos” nem ugyanaz, mint a „lényegi”. Ez az amiben én más állásponon vagyok. Mégpedig gyakorlati oldalról megközelítve a kérdést. Tapasztalatom szerint leginkább a törvényeskedésre hajlamos testvérek, és az Ósz.-i nagycsalád mintájára felépülő gyülekezetek szoktak előszeretettel arról beszélni, hogy Isten törvényeinek megtartása a keresztény hit lényegi eleme. Ebből a gyakorlatban általában az következik, hogy ez a lényeg, és minden más csak ezuán jöhet. Mint tudjuk, van olyan felekezet is, amely azzal az üzenettel tudja magát legitimálni, hogy Krisztus követőit senki sem mentette fel az Ósz.-i törvény megtartása alól. Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy amit mondasz, az fontos, de nem lényegi, tehát nem ettől vagyunk keresztyének. Még arra is hajlandó lennék, hogy azt mondjam; bizonyos értelemben én zsidó vallású (is) vagyok, amennyiben a parancsolatokat magamra nézve kötelezőnek tartom. Vagy legalábbis „teológiai koalícióban” vagyok a zsidó vallású embertársaimmal. (Csakúgy, mint a teremtés, vagy épp a helyettesítő áldozat szükségessége dolgában) Ám hogy a jeruzsálemi gyülekezet miért lett keresztény, és nem egy krisztushívő zsidó felekezet, annak szerintem épp az az oka, hogy a zsidó vallású krisztushívők megértették, hogy a lényeg nem ez.
Másfelől megközelíve: nem tudok a gyakorlaban olyan embert elképzelni, aki a saját életprogramjává tette azt, hogy „nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja a barátaiért”, ezzel kel, ezzel fekszik, ugyanakkor a lelkipásztorának időről-időre olyan módon kellene inteni, hogy „és egyébként mi a helyzet a lopással?” vagy „hogy állsz a szüleid iránti tisztelettel?” Az általad idézett egyik bibliavers pedig kifejezetten erről szól: „És abból tudjuk meg, hogy ismerjük őt, ha megtartjuk az ő parancsolatait. Aki azt mondja: ismerem őt, de nem tartja meg parancsolatait, az hazug, és abban nincs meg az igazság…” (1Jn 2,3-4)
Nem azt mondja, hogy etikátlan, hanem hazug, tehát valójában nem ismeri az Istent.
Mit tegyen az ilymódon megintett ember? Írja ki a Bibliából a „Ne”-vel kezdődő igeverseket, és kezdje el betartani? Ettől majd növekszik az istenismerete? Ha jól gondolom, akkor épp fordítva igaz.
Kedves omnius minister,
mivel nem mondtam el a cikkben, hogy hogyan valósulnak meg a fenti igék a keresztény életben, csak azt, hogy elválaszthatatlanok tőle, ezért köztünk pillanatnyilag olyan véleménykülönbséget tudok csak elképzelni, hogy vagy szerinted is így van ez, vagy szerinted ez nem igaz. Nem tudom elképzelni, hogy a cikkben felsorolt igék igazságát tagadnád (vagy rosszul gondolom?), így szerintem egyelőre nem tudnak ütközni a véleményeink.:) A cikkem lényege az, hogy ezeknek az Isten parancsolatairól szóló újszövetségi igéknek bele kell férniük abba, ahogyan a keresztény életről gondolkodunk, és ha nem férnek bele, akkor valamit félreértettünk.
Talán nem véletlen ez. Isten a zsidókra bízta a beszédeit és nem a katolikusokra. Számomra csak az hiteles az Újszövetségből, ami az Ószövetség alapján megáll. Pontosabban a szeretet parancsa alapján megáll, ami nem csak annyi, hogy szeress, hanem szeresd, mint önmagad.
A közvetlenség ott van Pl. a Jn 20:17-ben, amikor Jézus testvéreinek nevezi a tanítványokat, de nincs ott a többek által hamisítványnak tartott 2Thessz levélben, melyben szűk két oldalon nyolcszor szerepel az „a mi Urunk Jézus Krisztus” kifejezés, és akkor még nem számoltam az Úr Jézus, meg az Urunk Jézus Krisztus kifejezéseket, ezeket szerintem a tanítványok így nem használták, meg az olyan tipikusan Nikolaita kifejezéseket, mint a „dicsőséges hatalom”.
„A Szeress és tégy amit akarsz mondatot hihetetlenül félre lehet értelmezni és élni ennek következtében.”
Éva! Szerinted mi kövekezik ebből? Ne mondjunk ilyen félreérthető mondatokat? Én úgy látom, ha valaki erre a következtetésre jut, azt valójában félelem motiválja. „Jaj, Istenem, mi lesz, ha valaki félreérti. Én leszek felelős a bukásáért.” Néha a saját gondolatok megfogalmazása helyett folyton igeverseket beidéző kedves hozzászólók (most nem rólad beszélek) eseében is ezt vélem felfedezni: „Ha magam helyett az igét beszéltetem, abból baj nem lehet.” Nem vagyok híve az öncélú polgárpukkasztásnak, de néha fel kell vállalnunk a félreérthetőség kockázatát a közös igazságkeresésünk útján. Elvégre a Jóisten is ezt tette, amikor kezünkbe adta a Szentírást, nem? 🙂
Mindezt azért teszem szóvá, mert a témához kapcsolódik: Én a környezetemben kétféle őszinte krisztuskövetést látok: a félelem/szorongás/megfelelni akarás-alapút és a személyes megérintettség/szeretet-alapút. És megértem Gondnoknőt, ha az előbbi alapján nem szeretne keresztyén lenni.
Tisztelt Miklós!
Ezek szerint nekilátsz átírni a kánont?! Kissé merész vállalkozás…milyen alapon döntesz, mi hiteles és mi nem az ?????
Nem tetszik, ha lehetek őszinte.
Ne legyél más csak őszinte! 🙂 Eszem ágában sincs átírni semmit. 🙂 Már leírtam milyen alapon döntök, egyszerű. 🙂 Akár tetszik, akár nem. 🙂 Szerintem Te is tudod, hogy pl. a judaizmus sem vallás, nincsenek benne dogmák, a szabadság az első helyen áll, talán ez is azért van, mert olyan egyszerű ez az egész…
Ádám! Lehet, hogy valóban nem veled vitatkoztam, hanem azzal a lelkiséggel, amit a poszt a korábbi emlékeimből felidézett. Akkor ebben maradhatunk.
Miklós, ez elég támadható…pl az Isten egyetlen volta ( Sömá Jiszraél, Adonáj Echod) eléggé jól definiált tételnek tűnik. Meg mondjuk a szerinted nem-dogmatikus Judaizmus -ezek szerint eléggé önmegtagadó módon – lelkesen kiátkozta a korai zsidó -keresztény ősegyházat a „Tizennyolc áldás „-ban.
Nekem Jn 13, 34 döntő jelentőségű volt a hitbéli fejlődésemben. Ha úgy tetszik, addig Jézust lehetett egy csodadoktornak, varázslónak, prófétának tekinteni, de az utolsó vacsorán a helyzet új minőségre emelkedik azzal, hogy Júdás távozik, és elindul a megváltás egész világra kiterjedő folyamata. Ekkor hangzik el az új parancsolat:
Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!
Nekem ez az alap, minden más parancsolat ennek következménye, vagy kifejtése. Ezért nem értem, hogy miért maradt ki a felsorolásból.
Idézhettem volna ezt is, meg még egy csomó másikat is. A parancsolatok lényege (de nem helyettesítője) a szeretet. Ezért bár többnyire Jézus és az apostolok többes számban beszélnek Isten parancsolatairól (l. fenti igék), van, hogy egyes számban is (parancsolat), mivel a szeretet (Isten és a felebarát iránt) az egésznek a szíve.
Raj Tamás az egyistenhitet evidenciának nevezi. Amit írtam, azt A zsidóság eszméi és jelképei című könyve alapján írtam…nem vitatkozom, én elfogadtam, amit írt, mert jól illeszkedik gyakorlati tapasztalataimhoz, és az Ószövetség tartalmához…
Mindenesetre érdekes, hogy ha a szelíd olajfa nem vallás, akkor a beoltott ág vajon miért az, vagy esetleg ez az ág nem is az az ág? 🙂
Mit értesz „Szelíd Olajfa ” alatt? Mert ha a Judaizmust, az nagyon is vallás. Pl Raj Tamás Izraelben nem számít rabbinak, mert a neológ irányzat tagja . Ha ez nem vallási különbségtétel, akkor micsoda ?
Kedves minister, félelem alapúról szó sem lehet, a legnagyobb FÉLREÉRTÉS ez! Az „egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben” csak közelít ahhoz a nagykorúságot jelentő állapothoz, amikor már értjük, hogy a parancsok a RENDET jelentik, ami bennünk is, és felettünk is van: felettünk azért (és ezért parancs, hogy Isten felsőbbségét hangsúlyozzuk) mert a Teremtő így készített minket.
Az is egy bizonyos nagykorúság, ha megfogalmazódik ez a mondat, a szeress és tégy amit akarsz. Azért veszélyes (kiskorúnak) mert pl. ott a tényleg nagyon kézenfekvő homoszex, ott is igen szeretik egymást, MÉGSEM jelenti Isten törvényeihez való hűséget.
A valós nagykorúság szerintem az, mert ugye az áldás-átok szintén közvetíti a kapcsolatot (saját magára hoz az ember áldást vagy átkot, csak azért mert benne marad a rendszerben, vagy ellentmond annak: rendszer alatt itt is a teremtést értem)
hogy megértjük, MI GAZDAGSZUNK azzal, hogy szeretünk, az adás-törvény ilyen különleges 🙂 Csak az Úr Isten tudott ilyet kitalálni! Ez végig követhető egy anya-gyermek viszonyban, és másban is: annál nagyobb áldozat nincs, mit gyermeket nevelni főleg pici korban, mikor még anyukára van nőve a kicsi és mégis milyen boldogító!
Így kellene kezelni a parancsolatokat, ELFÚJNI végre azt a félelem-csinálta istenképet …
Valahogy muszáj leírnom, hogy a Hellinger-féle családállításban (egy kicsit eltér, de talán a példa megvilágítja) hogy gyógyulnak az emberek, egészen rövid idő alatt, szinte söpör végig a világon ennek sikere, egyes pszichológusok már csak ezzel foglalkoznak.
Mert a REND bennünk – is – van! (Nem csak külső, „kívülről ránktukmált” vagy szebben, elénk rakott feladatok… )
A család egyes személyeit – a kritikus személyeket – a főszereplő köré állítják, ahogy kéri, szembe vagy oldalt, háttal vagy ahogy éppen a viszonyt elmeséli. És a VADIDEGENEKNEK panaszolja fel a történteket – annak is, aki már elhunyt! – és azok (akik ott helyettesítenek) válaszolnak. Úgy válaszolnak (tudják, hogy ő épp sz anya, apa, testvér, stb.) hogy az RENDBE teszi a kapcsolatot, főképp a főszereplőben DE és ez az érdekes, másokban is, a többi résztvevőben! Ilyenkor megtörténik, hogy sok év után „véletlenül” felhívja telefonon az egyik családtag a szereplőt, és más jelek is mutatnak a rendeződésre, de még érdekesebb: beszámolt valaki, hogy itt apa volt, és „a saját apaságomat is rendbe hozta” … hogy lehet ez? Mert a rend bennünk van 🙂 és nagyon egyszerű!
A parancsolatok rendje is bennünk van, és ha magunkhoz öleljük – ha megértjük végre – akkor a boldogságunkat öleltük, és az Istennek pontosan ez a CÉLJA! AZT AKARJA, HOGY BOLDOGOK LEGYÜNK, hogy meg tudjon minket áldani!
————————-
A Jelenések idézetét folytatva (a cikk végéről idézem): „Itt van helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” (Jel 14,12)
Ez az egyik legjelentősebb helye az Írásnak. Az általam használt fordításban (Szörényi-Gál Budapest, 1967) még előbbről: Jel 13.9-10. A „parancs” szó ugyan nem hangzik el, de a témába vág, nagyon is: „Akinek füle van, hallja meg. Aki mást fogságba hurcol, fogságba kerül. Aki karddal öl, annak kard élén kell elhullnia. EZ A SZENTEK ÁLLHATATOSSÁGÁNAK ÉS HITÉNEK ALAPJA.”
(Nagyon zárójelbe: Megjegyzem, hogy sajnos az új katolikus fordításban másként van, nagy baj, de Károli, stb is ugyanígy írja!)
Azt kell megérteni – és általában a parancsolatokra nézve, vonatkoztatva – hogy AZZAL a karddal ölöm meg MAGAMAT, amit megfogtam, akkor ajándékozom magamnak – miközben nem ez a célom – a szeretet ajándékát, amikor szeretek 🙂
Küldöm ezt a nagyszerű tanítást, szerintem rendezi a sorokat – lehet, jobban mint amiket írtam, elnézést kérek a „legjelentősebb helye az Írásnak” kifejezésért, talán nincs mindenhova írva „ez a hit alapja” – ez Derek Prince „Féled Istent?” c. videója. „Ne félj a félelem szótól” kezdi https://www.youtube.com/watch?v=qRy4ntV6pdk
Szerintem Te és én nem ugyanazt értjük vallás alatt. Örülök, hogy ilyen felkészült vagy, de engem a judaizmus irányzatai nem érdekelnek, sőt maga a judaizmus sem, mint olyan, csak és kizárólag az alap, és ezért volt számomra érdekes a könyv. Vajon mitől szelíd a szelíd olajfa, és nem egy elnyomó, invazív, vad növény? Szerintem van valami közös a vallásokban, ami a kezdeti Izraelben eleve nem is volt lehetséges. Valami, ami miatt a vallás igazából nem az aminek látszik és aminek mondja magát. Ami miatt a vallások már eleve az első parancsolaton megbuknak. Minden vallás közös jellemzője a társadalmi igazságtalanság kezelésének hiánya.
Igazán nem szeretnék belekotyogni, de azt üdvözlöm, hogy a „vallás” szó kritikája elkezdődik. Világnézet, ami lényegesen távolabbra néz mint a „világ”. Éppen ezért társadalmi igazságtalanság KEZELÉSE nem dolga, csak a világlátás (oda, túlra is) következménye, ami – miután tettekről van szó – nagyon látszik.
Vallásokban közös csak azért van, mert a Teremtő a SAJÁT lelkének darabkáját lehelte az emberbe: „nyugtalan a szívünk míg meg nem nyugszik benned, Istenem” mondja Ágoston. Míg meg nem nyugszik/el nem ér a szeretethez FÜGGETLENÜL attól hogy megtalálta-e a Személyt.
Chesterton, aki megtalálta „a kulcsot, mely nyitja a zárat” – ez az ő fogalmazása – óvva intett az összehasonlító vallástörténettől.
A vallás egy olyan, erős és vastag falú vár, mely Isten titkát egyik belső szobájában őrzi, ajtónállókkal és komplett hadsereggel. És azt kommunikálja, hogy Isten sehogy máshogy nem elérhető, csak ebbe a várba belépve, majd oda bezárkózva.
Arra persze nem gondolnak a vár urai és a hadsereg vezetői, hogy Isten titkát nem zárhatják falak közé, és a váron kívüli vidéken is itt-ott megbúvik, bokrok, fák sűrűjében, tövében, egy fűcsomóban, a porban, pocsolyákban, az arra sétáló emberek szemében és hangjában, az égen, a szélben. Tulajdonképpen szinte mindenhol ott van a vár körül, ezért teljesen felesleges kétségbeesetten őrizni, sőt, maga a vár is része ennek a titoknak :).
Innentől kezdve pedig felvetődik a kérdés, mi is az tulajdonképpen, amit őriznek, és hogyan viszonyul ahhoz a Mindenséghez, ami a váron kívül található, és amiben a vár maga is benne áll?
A poszt nem a vallásról szólt, akármi is az.
Ami a parancsolatok megtartását illeti, szerintem legjobb az elsővel kezdeni: Ne kövess olyan istent, aki nem szabadít meg a szolgaság házából! Valóságosan szeretni csak szabad emberek tudnak. Aki nem vesz részt ebben a munkában Istennel együtt, az nem is lehet közösségben Vele. Ez a belépő. „A bűnt és ünneplést együtt nem tűröm.” Azt mondani, hogy a társadalmi igazságtalanságok kezelése nem feladat ebben az életben, az olyan, mintha azt mondanánk, hogy a „Szeresd felebarátodat, mint magadat” parancs betöltése nem feladat ebben az életben, azt csak hirdetni kell, nem csinálni.
Kedves Miklós nem ezt mondtam! Erre írtam: ‘Minden vallás közös jellemzője a társadalmi igazságtalanság kezelésének hiánya’. Mondatodat úgy értelmeztem, mintha tartalma volna (a világnézetnek).
Társadalmi igazságtalansággal kezdett ugye a marxizmus, és ennek fontossága SOKAKAT megvezetett! A felebaráti szeretetet csúcsra kell járatni, ahogy sokan csodálatosan tették is. Ezért a parancsolatokat illetően nem is a minimumról kell szóljon „… hogy megtartják” hanem a maximumról: „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.”
David Wilkersonnak elég volt meglátnia egy riportot az újságban a gyilkos gyerekekről és egymaga elindult New Yorkba – igaz, akkor, amikor már imára cserélte fel a TV nézésre fordított időt 🙂 – és mert azt szokták mondani, hogy „a csapból is Teréz anya” … a katolikusokat illetően, ezért leírom, hátha sokan nem ismerik Maximilian Kolbe történetét.
El ne felejtsük mit mondott Jézus a szeretetről nekünk: ” … az ellenségedet!”
Maximilian Kolbe története a haláltáborban vállalt helyettes áldozatáról lett híressé. Egy kétgyermekes apa helyett jelentkezett az éhhalálra ítéletek közé. Nagyon régen – szemtelenül – azt gondoltam, hogy tegye mindenki az életét SAJÁT MAGA helyett ami nem azt jelenti, hogy ezt nem tartottam csodálatra méltónak: persze, egy sor nem mond el mindent!
Egy éve kb megtaláltam egy könyvet róla. Eredeti naplójegyzetekkel, szemtanúk beszámolóival. Dicsőséges halála a lényeg …
Ezt a lengyel szerzetes papot aki a 20-as években újságot adott ki, majd Japánban a ferences misszióban kolostort alapított – szelídsége miatt – előszeretettel kínozták, majdnem halálra verték, árokba dobták a pribékek Auschwitzban.
A történet kezdete előtt már kijelölték a feladatát: neki kellett a halottakat hordani… Egy szökést büntettek meg egy alkalommal azzal, hogy tíz embert sorsoltak, ki megy az éhségkamrába. Egy ember aki így sorra került, sírva könyörgött az életéért, és akkor mondta: megyek én! Ez nemcsak erről szólt – olvastam most a szemtanú által írt részletet – hanem arról, hogy az addigi ordítás, átkozódás helyett ima, ének hallatszott onnan. Ő élt a legtovább – vagyis haldoklott, három hétig – pedig húsz éve már fél tüdeje volt… a végén méreg injekcióval ölték meg mert „túl sokáig foglalták el a halálcellát”!
„Amikor már valamennyien a földön feküdtek és többé mozdulni sem tudtak, akkor is halkan együtt imádkoztak. Amikor rájuk nyitottunk az őrökkel, hogy az újabb halottakat elvigyük, Maximilian atya mellettük állt a cella közepén, vagy közöttük térdelt. Szelíd tekintettel nézett az őrökre, arca szeretettől sugárzott. A társai már alig-alig mozdultak, csak feküdtek a földön. Az őrök tisztában voltak vele, hogy Maximilian atya egy családapa helyett, önként vállalta a halált… Egyikük például egy alkalommal a fülem hallatára jegyezte meg: Az a csuhás odabent egész rendes ember. Ilyesmi még nem fordult elő errefelé… ” (Jan Dobraczínsky-Balássy Péter: Maximilian Kolbe – Ecclesia 1978 194.oldal)
Örülök, hogy nem azt mondtad Éva! 🙂 Nem teljesen értem mire akarsz kilyukadni a megjegyzéseddel, de azért lenne három észrevételem.
Az egyik az, hogy egyedi esetek bemutatása igazából arról bizonyság, hogy a dolog nem működik, mert ha működne, akkor az egyedi esetek nem lennének egyediek.
A marxizmus valóban a társadalmi igazságtalanságból indult ki, vagy legalábbis én is így tudom, azonban rossz megoldást adott, mert a tőkefelhalmozás állami monopóliummá tételével a kapitalizmustól, a kereszténységgel ellentétes irányba mozdult el, teljesen elfojtva az emberi szabadságot.
Jézus azt mondta, hogy Isten országa közöttetek van, vagyis a társadalmi igazságtalanságok kezelésének természetesen a gyülekezeteken belül kell megvalósulnia, és nem valami össznépi politikai mozgalomként.
A lényeg, hogy nem karitász csoport vagyunk mindössze (közben mások is hasonló eredményre jutnak, muszlimok is, „Vörös félhold” a „kereszt” helyett): a szolgálat KÖVETKEZIK abból a szeretetből, amit Jézus gyújt. Ez viszont nagy veszély lesz nemsokára, vagyis az, ha a kereszténység mindössze ebből áll, a felszabadítás teológiája pl.
Bizony, milyen jó lenne gyülekezeten belül LEGALÁBB. De következmény, következmény … első a helyére tett kapcsolatok, bocsánatkérések és megbocsátások az emberek között és Isten előtt.
Sok-sok névtelen helytállás lehet, tanúságok, szerintem ilyen szintűek is mint Kolbe atyáé. Nem véletlenül van „Mindenszentek” ünnepe…
Nem, Éva! Teljesen határozottan és egyértelműen nem következmény, hanem alap. Ez az imádkozz többet, vizsgáld meg magad jobban és akkor majd… csak egy mítosz, az elmúlt 2000 év igéző mantrája. Az igazságtalanoknak még az imádsága is utálatos. Ahogy Jézus mondta, azért nem értitek, mert nem akarjátok, mert valami fontosabb számotokra, és nem azért mert bonyolult. Nagyonis egyszerű dolog ez, és aki még anyagi szinten sem képes átlátni az élet igazságát, az hogyan lenne képes megérteni a lelki, szellemi szintet? Nem lehet valaki a szolgád és a testvéred egyszerre, a kettő kizárja egymást.
Kedves Miklós
elég régen van ez az üzeneted a lapomon, annyira megdöbbentett a félreértés. Kezdjük a végén!
SENKI nem szolgám… sőt, én vagyok szolgája. Ahogy az Emberfia szolgálni jött és váltságul adni az életét.
Az AGAPÉ az, ami következmény, mert felgyullad a szívünkben az a szeretet, ami a Szentlélektől van. Így az általad mantráknak nevezett fogalmakat, gondolatmenetet nem is értem!
A legutolsónak tartott embert is szeretem, sőt más REAKCIÓ nincs is bennem afelé aki bánt, és gonosz, mint hogy szomorú legyek miatta, és éppen ez hangoljon szeretetre (és ez már az agapé, a szellemben létrejövő, érzelmet akár nélkülöző, tettekben megnyilvánuló szeretet)ahogy Kolbe atya sem haragudott a kínzóira: be lehet látni hogy ez az alapoktól különböző másik szint, éppen az, amit Jézus ELVÁR! Megadja hozzá kegyelmét, már meg is adta, amikor az Ő ismeretét helyezte a szívünkbe.
Az „alapjárat” hogy ne bánts senkit, hogy tedd, amit szeretnél hogy neked tegyenek, az óvodába való magyarázat: „ki miben járatlan, abban gyermek” mondta Kodály. E szerint lehetnek felnőttek rászorulva, hogy kezdjék az alapoknál, ha addig csak a saját ügyüket voltak képesek képviselni mindenben.
Visszatérve a parancsolatokra és befejezve a gondolatmenetet: mostanában jövünk rá, hogy a parancs nem ellenünk van, hanem értünk. Az hogy „egészen közel van hozzád a törvény, a szádban és a szívedben” lehet „mantra” vagyis szöveg de ha felismertük Isten SZERETETÉT akkor megértjük, hogy a parancsolatok értünk vannak, és „mindössze” a JÓ működés RENDJE! A szabályok 🙂 amelyeknek ellenében igencsak boldogtalan az emberiség, látjuk mindenütt!
Aztán, természetes jótékonyság közben, mert nem is tudunk mást tenni, megértjük VÉGRE – nekem évtizedek kellettek hozzá, de már világos mint a nap – amit a Lukács 14.12-14 hoz:
„… a házigazdához fordult: ‘Amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg barátaidat, sem testvéreidet, sem rokonaidat, sem jómódú szomszédaidat NEHOGY visszahívjanak és viszonozzák neked. Ha vendégséget rendezel, hívd meg a szegényeket, bénákat, sántákat, vakokat. S BOLDOG LESZEL MERT nem tudják neked viszonozni.”
A jótettek tehát ÖRÖMFORRÁSOK 🙂 és csak így érthető még két hely:
– Lukács 17-ben 10Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: ‘Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!’«
– 1Kor 13.3 mondata: „Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.”
De, ha örömforrás 🙂 akkor milyen más „hála” vagy jutalom kell, melyet maga a TETT NYÚJT nekem visszahatóan?! és ez persze, nem külsőség, hanem egész lényünket átható 🙂 Alleluja, ámen!
Sajnálom Éva, hogy igazságtalanul védekezésre kényszerítettelek! De örülök, hogy megdöbbentél, mert ez Téged igazol. Nem mintha előttem bármit igazolnod kellene, hiszen nem ismerlek, és nem írtál semmi olyat. Mégis jó néha kimondani dolgokat, hogy az implicit tudásból explicit legyen, határozott és alkalmazható. A személyes megfogalmazás pedig annyiból volt releváns, hogy ezt a témát megérteni csak személyes átéléssel lehet. A mantra sajnos arról szól, hogy amíg az emberek önmagukat kárhoztatják, vizsgálgatják, addig nem azzal foglalkoznak, hogy ki és hogyan rabolja ki őket…
Sok mindenben egyetértünk, de mégis van nagy különbség is közöttünk. Én a „szeresd ellenséged” parancsot, mint ahogy az egész Hegyibeszédet is, az Egyház belső viselkedési szabályának tekintem, és nem tartom érvényesnek idegenekre. Feléjük békességre és igazságra törekvéssel kell viszonyulni, és irgalmassággal, de a szeretet szerintem ennél sokkal több. Szerintem pontos története és oka van annak, hogy ez a mindenkit szeretni kell téveszme elterjedt, de ebbe nem akarok belemenni. A való életben meg kell húzni a határokat, akár bánt ez valakit akár nem. Amikor arról van szó, hogy térítsd jó útra az erőszakoskodót, akkor sem szempont, hogy fáj-e neki, hogy ellene állok a másoknak fájdalmat okozó, másokat kirabló, szabadságától megfosztó tevékenységének.
Amikor pedig az Egyház belső viselkedési szabályaira gondolok, akkor ott az Egyházra gondolok és nem az egyházra… 🙂
Kedves Miklós nagyon érdekes amit írsz és ezért muszáj folytatni, hogy az Egyház belső viselkedési szabálya lenne a „szeresd ellenségedet”?! Nagyot néztem 🙂
Mi ez az önmaguk vizsgálgatása/kárhoztatása „mantra”?! Miért kellene magunkat kárhoztatni, létezik bűnbánat (és minden javunkra válik).
A „mindenkit szeretni kell” téveszme csak akkor lép be, ha nem konkrét, hanem nyúlik (és nyálas) így valóban téveszme. Általános jóakaratként fogalmaznám, ami konkrét esetekben veszi fel a formát, akár bizony az „ellenség” szeretetet, és igazad van, csak tapasztalatból mondhatjuk, amit Pál apostol: ha a rosszat jóval viszonozzuk „eleven parazsat gyűjtesz fejére”!
Lehet, hogy az az ellenfél (és nem ellenség) A SZELÍDSÉG látványától/azt megtapasztalva jobban fel is bőszül, amivel ebben a szituációban már nem lehet mit tenni (és mondjuk, úgy szeretni, hogy őt a szelídség ne bosszantsa fel)!
Az általános szeretet-parancs szólhat úgy is, hogy NE LEGYEN ellenséged! Az csak valami – amire nemet mondunk – és nem valaki lehet.
Persze, Éva. Mindenki irányában békességre kell törekedni. De a gyülekezeten belül sokkal több kell, a szeretet sokkal több, nyilván a Te esetedben is. Furcsa lenne ha az ifjú pár arra tenne fogadalmat, hogy ha más nem is, de legalább nem lesznek ellenségek. Ennyi nem elég a szoros kapcsolathoz, mert még ezt sem fogják tudni teljesíteni, mondhatni eleve rosszul kezdődik.
A megszentelődés folyamata alatt az Egyházon belül is kialakulnak konfliktusok, melyekben ellentétes oldalon áll két testvér. Jézus erről a konfliktuskezelésről beszél, hogy ez ne úgy menjen, ahogy a világban, hanem köszönjünk egymásnak, adjunk kölcsönt, imádkozzunk egymásért, törekedjünk a konfliktus megoldására, és addig is tartsuk a kapcsolatot a szeretet kötelével.
Azt, hogy ez egy belső szabály, nem kellett Jézusnak külön, explicit elmagyarázni, mert a zsidók számára egyértelmű volt eleve, hogy a törvény az ő belső szabályzatuk.
Ez mind igaz, kedves Miklós. Ám Jézus azt mondta: ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek … nem ezt cselekszik-e a pogányok is? Ti azért szeressétek ellenségeiteket …
„Aki ezer lépésre KÉNYSZERÍT menj el kétannyira” … és még sok hasonló! Elég „jó” voltam mindenkihez évtizedeken keresztül, de a krízis akkor jött, amikor valaki úgy ellenem támadt, hogy egzisztenciálisan ellehetetlenített. Ez volt az a történet, amikor az Úr visszavitt az Egyházba …
Nem tudtam „támadni” vagy megadni azt, ami „járt volna” vagyis rendőrt hívni stb. Ehelyett olyan cselekedetek jöttek „reflex-szerűen” válaszul, hogy ledöbbentek akik látták, na, meg félreértették, mert „ilyen nincs” (csak a mesében). Tényleg.
És ÉN VÁLTOZTAM MEG! ekkor fedeztem fel a Törvényt, ami a végtelen Szeretetben van: ugye, ő adta meg, fizette ki a mi tartozásunkat, amit ŐELLENE követtünk el! Ez a mennyei élet, kapu a mennybe 🙂
Azóta kristálytiszták a paradoxonok számomra, mintegy „kiegészítik egymást” 😀 Persze, nem lehet ezt bármikor csinálni, közönségesen úgy fogalmazzák, ha megdobnak kővel,dobd vissza kenyérrel, és aki kételkedik kiforgathatja úgy hogy ha sok kenyeret szeretnénk, akkor kővel kell dobálózni, pedig nem…
Ahogy Wilkerson leírja, milyen szeretet gyulladt benne a gyermekkorú gyilkosok iránt: ez határozta meg a későbbi hatalmas szolgálatot. Ha elgondoljuk a történetet, hogy a kedves sokszoros gyilkos Nicky Cruz az első találkozásnál a nagykéssel sorban vagdosta le David kabátgombjait, és a „soványság”- ahogy ő hívta – ezt szelíden tűrte, sőt… de ezt el lehet olvasni a Kereszt az aszfaltdzsungelben c. világhírű könyvben. És, ki lett Nickyből, akit a bírósági pszichológus javaslatára szabadon engedtek, mert „ilyen gonoszt még nem látott”és azt gondolta, megkapja majd a büntetését a bandáktól? Itt a beszámolója https://www.youtube.com/watch?v=a3HBzzJ198I
Ezért mondhatta Jézus: úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé 🙂 MONDTA hogy tőlünk ugyanazt követeli/várja el,mint amit ő tett és pont így is volt. István vértanú miközben halálán volt, utolsó szavaival ezt mondta: „Atyám, ne tulajdonítsd ezt nekik bűnül”! ApCsel 8.60
Ezért merészelem állítani, hogy a keresztény szeretet Jézus nyomában lényegesen több, mint karitatív jótétemények: átjárja a szellemet, a lelket Isten szentsége (nem „mi” vagyunk/leszünk, hanem amit Pál apostol mondott: élek, de már nem én … hanem a Krisztus él bennem).
És akkor most jutottunk el oda, amit az elején írtam – lehet, hogy nem itt, de veled „vitatkozva” – hogy a szeretet – a keresztényi (!) – következmény.
Sajnálom Éva, hogy ilyen történt Veled, de örülök, ha Isten ezt jóra fordította. Nem ismerem a történeted részleteit, de bizonyára tetted, amit tenned kellett abban a szituációban. A következtetések, az értelmezések már más téma, de Isten szabadságra hívott el, élj, ahogy jónak látod.
Én úgy gondolom, hogy Jézus arról szól, a testvéri közösségben a konfliktusokat másképpen kell kezelni, mint ahogyan a világ kezeli ezeket. Nem csak azokat kell szeretnünk, akikkel jóban vagyunk, hanem azokat is akikkel érdekellentéteink vannak.
A szeretet csak akkor értelmes, ha az kölcsönös, a kötél akkor tart össze, ha mindkét végét fogják, egyébként csak korbács, amivel az ember önmagát ostorozza.
A következmény valóban a szeretet, de ennek feltételei vannak. Nem lehet szeretet ott, ahol nincs egyenlőség, erre írtam, hogy nem következmény, hanem feltétel. Ez a belépő: … nem lehet az én tanítványom.
A valódi ellenség sosem a nincstelen Nicky Cruz félék, nem ők feszítették meg Jézust, sőt az ilyenek Vele együtt feszíttettek meg, és az egyik megtért…
” A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét.” (1Kor 7,10-11)
Ez a nő részéről fél megoldás, és a paráználkodás tilalom megszegésének kezdete. A Könyörületes Isten nem ad fél megoldást ha vmit megtílt.
„…Minden vallás közös jellemzője a társadalmi igazságtalanság kezelésének hiánya.” – Miklós.
Az Iszlám vallást kivéve, Miklós.
@tolerancia:
a nicked kezd új értelmet nyerni az Iszlám vallás fényében…
” A házasoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét.” (1Kor 7,10-11)
„…maradjon házasság nélkül…”
Manapság ez a divat, élettársi kapcsolat, se esküvő se templom.
Akkor hol itt a bibliai bölcsesség? Isten parancsai elavulhatnak-e?