A Tale of Two Cities

2015 Sze. 12. | Divinity, Elmélkedések, Társadalom | 7 hozzászólás

Városok nekem leginkább emberek miatt tudnak fontosakká válni. Veszprémet ezer okból szeretem, de főleg azok miatt az emberek miatt különleges nekem, akikkel Isten összekötötte az életemet. Egészen más lett volna a viszonyom ezzel a várossal, ha nem lett volna egy gyülekezet, mely a kapcsolati hálómat kezdettől megszőtte és engem is megtartott benne. Lenyűgöző, gyönyörű, pezsgő városok válnak jelentéktelenné, és középszerű vagy akár csúnya városok értékelődnek fel a szememben attól függően, hogy milyen emberi kapcsolatokat jelenítenek meg számomra. Barátságok, testvéri kötelékek kiemelnek városokat a többi közül, míg ezek hiánya a legkülönlegesebb turista-célpontok meglátogatását is nyomasztó emlékekké tudja silányítani. Két amerikai városról szeretnék most írni, melyek számomra a kapcsolatok miatt lettek fontosak.

Nem vagyunk gazdagok (bár egy második emeleti lakás és egy tizenhároméves autó tulajdonosaként lehet, hogy ilyet nem mondhatok, különösen most, a menekülthullám közepén, amikor maga ez a cikk is a valóságtól elrugaszkodottnak tűnhet), mégis úgy alakult, hogy az USA több mint harminc államában jártam, láttam egy csomó amerikai nagyvárost (New York, Chicago, Los Angeles, San Diego, Denver, Atlanta, Minneapolis, Kansas City, Washington DC, Las Vegas, Phoenix, Albuquerque stb.), olyan élményekben volt részem, amilyenekről gyerekként a vasfüggöny mögül csak álmodoztunk. (Ezt a mondatot tizenötször kiszedtem, majd visszatettem, majd átírtam, majd újra átírtam, mert félek, mentegetőzéssel teletűzdelt gyerekes dicsekvésnek hat, viszont kell a mondandómhoz.) Szóval sok helyen jártam, de két város kiemelkedik az összes többi közül: Dallas és St. Louis. Egyik sem a városképe vagy a természeti szépségei miatt. Dallas felhőkarcolói nem rúgnak labdába Chicagó és New York toronyházai mellett, a kanyargó Duna kenterbe veri a hömpölygő Mississippit, St. Louis mérsékelten impozáns (leszámítva talán a város sziluettjét, az egyetemi városrészt, a hatalmas parkokat és az elképesztően rendezett családi házakat), természeti látványosságok tekintetében Texas és Missouri elbújhatnak Colorado, Arizona és Utah mellett. Ez a két város mégis a szívem közepére került.

Dallas volt az első amerikai város, amelyben jártam. Először a hatalmas terepjárók tűntek fel. Nem azért, mert nem láttam volna korábban terepjárót, hanem azért, mert olyat nem láttam korábban, hogy minden második autó az lett volna. Dallasban minden óriási volt. Az utak, az épületek, a hamburgerek és még az emberek is! Valamint a mosolyok, a nagylelkűség és a remény. Azok is nagyok voltak. Minden nagy volt. Ez beleégett a lelkembe. Dallasban értettem meg, hogy Amerika nem csak Hollywood, és Dallas sem csak a Dallas filmsorozat. Amerikáról igazságtalan képünk van, és ez még akkor is bántó (egy idő után engem is bántani kezdett), ha ezt a képet elsősorban amerikaiak formálták Amerikáról. Dallasban szembesültem ezzel, meg később azzal is, hogy mennyire más a déliek mentalitása, mint az északiaké (a déliek hagyománytisztelőbbek és lényegesen kedvesebbek). Dallas elsősorban mégis a hívő testvéreim miatt lett nekem fontos. Eleve furcsa volt a tudat, hogy a városban a nagy többség hívő kereszténynek vallja magát, és rendszeresen látom az étteremben is imádkozni a családokat. De egy tucat hívőt személyesen is megismertem és a szívembe zártam. Dallas számomra ők. Miattuk szeretem Dallast.

St. Louis – az egykori francia kolónia, a vadnyugat kapuja, a jazz második otthona, T. S. Eliot szülővárosa, melyet a legtöbb ma élő amerikai a Cardinals baseball csapat miatt irigyel – még ennél is többet jelent nekem. Másfél évet éltünk a családommal ebben az amerikai léptékkel történelminek számító, hárommilliós városban, a Mississippi partján, ahol a fullasztóan párás meleg miatt burjánzó zöld vegetáció uralja a környezetet, mókusok, nyulak és szarvasok ugrálnak a házak között, a fákon a kabócák fülsiketítő, lüktető éneke töri meg a nyári esték csendjét, miközben az emberek széles autópályákon róják a kilométereket a városon belül is, hogy intézzék ügyes-bajos dolgaikat. A fiaim akkor még igazi kisfiúk voltak, a családom talán legszebb, legnyugodtabb időszakát éltük ott, és csak az okozott némi ijedelmet, ha az egyik fiam valami hüllővel a nyakában jött éppen haza a kinti játékból. Nem sírom vissza, mert tökéletesen megbékéltem az idő múlásával, de szép évei voltak az életünknek. Dóra fenntartotta a háztartást és órákra járt, a fiúk felszálltak reggel az iskolabuszra, mint a filmekben, én meg gőzerővel tanultam, hogy diplomát szerezzek és az eltervezett időben haza tudjunk térni Magyarországra. Élvezettel mélyedtem el a teológiában, szívtam magamba a tudást, mindenestül szerettem az egészet. Azóta is élek abból, amit a professzoraimtól tanultam, és használom az eszközöket, amelyeket a kezembe adtak. St. Louis számomra a megpihenés és a felkészülés jelképe. De mindenekelőtt barátokra, testvérekre leltünk ott, akik azóta is kísérik az életünket. Nélkülük St. Louis egészen mást jelentene nekem.

És hogy miért írom mindezt? Mert Dallasban tartok éppen előadásokat, és Dórámmal újra meglátogathattuk St. Louis-i barátainkat is. Lelkem egy darabja itt van, és jólesik időnként egyesülni vele. Elsősorban a testvérek miatt, akiket megismertem a világnak ezen a táján. Európaiként izgalmas egy amerikai városban lenni (ahogy az amerikaiaknak meg egy európai város az), de városokhoz engem az élményeknél és emlékeknél is jobban kötnek az emberek, akiket megszerettem. Ezért vágyom mindig haza, Veszprémbe, meg természetesen Budapestre, ahol felnőttem. Persze másért is, de főleg ezért. A város több szempontból kezdettől elfuserált gondolatát (1 Móz 4,17; 11,4) Isten szeretet által váltja meg. A testvéri kapcsolatoknak maradandó értékük van. Megváltott emberek fogják benépesíteni egyszer az új Jeruzsálemet, ahol minden és minden a szeretetben megélt kapcsolatokról fog szólni (vö. Ef 3,14-19), bűn és frusztráló korlátok nélkül. A mennyből alászálló új Jeruzsálemnek a szeretetkapcsolat lesz az erőssége, mert Isten, aki rendíthetetlen várost készít nekünk (Zsid 11,10), és aki annak a városnak a világossága lesz, öröktől fogva szeretet (1Jn 4,16), és öröktől fogva kapcsolat (Jn 17,24). Az a város igazán gyönyörű, melynek ő a holdja, napja és temploma (Jel 21,23), és ahol a népek az ő világosságában járnak (Jel 21,24). Erre még kicsit várnunk kell.

7 hozzászólás

  1. kéfás

    Nekem – első körben, Veszprém után – “elég” csak Tóalmásig menni… 20-22 éve voltam ott, mint táborozó/segítő, de azóta is “élek belőlük” úgy a kapcsolataimból, mint a tanításokból… és jó rájuk nézni ezzel az Igével:

    „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsidók 13:7)

    Ez azóta is igaz számomra, mert azóta is láthatom, követhetem a hitüket (hibákkal, botlásokkal de HITELESEN) és nincs ennél bátorítóbb dolog a nehezebb időszakokban…. látni és ha kell írni nekik… és ők válaszolnak… Jó, hogy a hitünket nem kell egyedül megélni… sőt! 🙂

  2. Miklós

    Jó ez a kontraszt a kapcsolat és a város között! Különös, hogy a város és a munkamegosztás egyaránt Káinnal kapcsolatban kerül először említésre a Bibliában. Milyen jó a szakmai közösség, a közös témákkal és kihívásokkal, és milyen rossz az elválasztás, amikor nincs mit megbeszélni! Kár, hogy a Biblia ennyire háttérbe szorult a 40+ óra és egyebek mellett! Talán elég lenne kevesebb is, 20 órával…, és akkor…

  3. Vértes László

    Kedves Ádám!
    Kellemes időtöltést az Államokban. Az esetlegesen alászálló mennyei Jeruzsálemmel elgondolkodtattál: ha Isten célja az lett volna, hogy bárhol/bármikor valaha tökéletes helyzet legyen a földön, akkor nem teremtette volna meg az Élet általunk ismert formáit, amelyek ezt kizárják. Az oroszlán nem fog sárgarépát rágcsálni, és egyébként az sem lenne elég jó, hiszen a sárgarépa is él és érez, szenved, ha rágcsálják. A tökéletesség utáni sóvárgás embervoltunk szerves része, evolúciós sikerrel járó a priori kívánság, amely nem fog teljesülni, de hasznosan motivál bennünket.

    Szerintem nem lesz szeretettől csöpögő, bűntelen város, ez geil biedermeier giccsgyanús elképzelés. Van viszont több milliárd reálember, akit a tökéletesség utáni tétova vágy Jézus tanításának önkéntes, jóllehet, esendő megélésére késztethet. E megközelítésben Isten országa nem fog alászállni, hanem 2000 éve épül közöttünk, önkéntes részvételünkkel.

  4. Szabados Ádám

    Kedves László, sokat segített ez a hozzászólásod a világnézeted megértésében.

  5. david hamar

    Azon gondolkodom, hogy vajon ezt a cikket mennyiben tartaná egy texasi dicséretnek vagy épp kritikának? Dallas nem Chicago? Fú, ez meredek. 🙂 Te jobban ismered a délieket.

  6. Szabados Ádám

    Dallas toronyházairól volt szó, amik így is lenyűgözőek, de Chicagó ebben a tekintetben előbbre jár. Viszont a dallasi ételek jobbak, az emberek kedvesebbek, a hívők számosabbak, a hagyományok mélyebben gyökereznek, és számomra a Dél izgalmasabb, mint az Észak. Így már jobb?:)

  7. Biró János

    Kedves Vértes László!

    “Az oroszlán nem fog sárgarépát rágcsálni, és egyébként az sem lenne elég jó, hiszen a sárgarépa is él és érez, szenved, ha rágcsálják.”

    Nagyon fontos igazságot állítottál a mondat első felében, és szerintem is elég fura látvány lenne, ha az oroszlán az arra alkalmatlan fogazatával kísérelné meg a répaevést.

    A sárgarépa is él, károsodik, de ismereteim szerint semmiképpen sem szenved (a szenvedés átélése magasabb rendű tudatot feltételez), sőt, még pillanatnyi fájdalmat sem érezhet, mivel sem fájdalomérző receptorokkal, sem ideghálózattal, sem az ingerületeket fájdalomérzetté átalakító idegközponttal sem rendelkezik. Kizárólag biokémiai visszacsatolások nyomán reagál a hatásokra, köztük – a károsító hatásokra (növekedés, vagy annak gátlása, levél leválasztása, színváltozások, stb. .

    A többivel egyetértek, a földi világunkban nem lehetséges a mennyei Jeruzsálemre jellemző bűntelen város. Ahol most élünk, éppen emberi mivoltunk tökéletlensége miatt – tökéletes táptalaj Isten kegyelmének befogadására.

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK