John Wesley megtérésének történetét sokan ismerik, mert ő lett a tizennyolcadik századi metodista ébredés egyik vezéralakja, akit Isten bámulatosan használt tízezrek megtérésében. Azt már kevesebben tudják, hogy Wesley megtérésére a herrnhuti cseh-morva testvérek londoni összejövetelén került sor, és két morva misszionárius bátor bizonyságtétele előzte meg, mely Wesley-re mély benyomást tett egy viharos hajóútján. Azt talán még kevesebben tudják, hogy a herrnhuti testvérközösségen keresztül kibontakozott külmissziói munka egy tíz évvel korábbi másik összejövetelen kezdődött, mely joggal pályázhat (nyilván nem egyedül) „a keresztény egyház legnagyobb hatású imaalkalma” címre. Nehéz ugyanis túlbecsülni annak az összejövetelnek a hatását, mely 1727. augusztus 13-án Zinzendorf gróf herrnhuti birtokán zajlott le.

A birtokon élő testvérek pietista és szeparatista közösségei között éles ellentétek húzódtak, de a Lélek kiáradása aznap mindent megváltoztatott. Előző héten Zinzendorf imaalkalmat tartott néhány testvérrel a Herrnhut melletti Hurberg hegyen. A lelki megújulás egész héten át tartott, és a következő vasárnap érte el csúcspontját. John R. Weinlick beszámolója szerint aznap J. A. Rothe pietista lelkipásztor nyitotta meg az összejövetelt, majd a jelenlévők átsétáltak vele a másfél kilométerre lévő berthelsdorfi gyülekezeti házba. Ott meghallgatták két lány konfirmációját. Zinzendorf gróf ezután buzgó imádságba kezdett, az összegyűltek pedig térdre ereszkedtek, egyesek a földre borultak. Három további imádság követte a gróf imáját, majd J. Süss hennersdorfi lelkész kiosztotta az úrvacsora jegyeit (Rothe egyszerű jelenlévőként akart részesülni az úrvacsorából). A gyülekezet tagjai közül sokan sírtak, és a „Leteszem eléd bűneimet” kezdetű éneket énekelték. „Az alkalmat a Szentlélek különleges jelenlétének érzete kísérte, mely élménynek a valóságát igazolták az utána termett gyümölcsök.” (Weinlick: Count Zinzendorf, 77)

Két testvér – Christian David és Melchior Nitschmann Magyarországon járt éppen, amikor ez történt, de aznap tíz órakor erőteljes indíttatást éreztek, hogy imádkozzanak. Amikor visszatértek Herrnhutba, megkérdezték, mi történt augusztus 13-án reggel, és megtudták, hogy pontosan akkor töltötte el a jelenlévőket a Szentlélek ereje, amikor ők sok száz kilométerre onnan imádkozni kezdtek. Christian David így írt annak a napnak a jelentőségéről: „Isten valóságos csodája, hogy annyi különböző fajta irányzat – katolikus, lutheránus, református, szeparatista, gichtelista és hasonlók – eggyé tudtunk olvadni.” (Weinlick, 79) D. Nitschmann szerint attól a naptól kezdve „Herrnhut Jézus Krisztus élő közösségévé vált” (Weinlick, 79). Zinzendorf évekkel később erre a napra a gyülekezet pünkösdjeként utalt, ahol – ahogy mások fogalmaztak – a Szentlélekkel kereszteltettek egy szeretetbe.

A herrnhuti testvérek nem lettek sem tökéletesek, sem tökéletesen egyek, minden konfliktustól mentesek ezek után sem. A változás azonban érzékelhető volt. A kor egyik kutatója, A. Dallimore szerint a lelki erő, amit megtapasztaltak, jelentéktelenné tett korábbi különbségeket, és „új, túláradó örömmel töltötte el a lelkeket” (Dallimore: George Whitefield Vol 1, 171). Annak érdekében, hogy az áldást őrizzék, a kereszténység történelmében páratlan imaprogram indult útnak. A herrnhutiak beosztották, hogy a nap huszonnégy órájában mindig legyen olyan testvér, aki éppen imádkozik. Ez az ima megszakítás nélkül több mint száz évig tartott.

A folyamatos imádság és a Szentlélek erejének megtapasztalása nem maradt a herrnhuti grófi birtokon belül. Egyháztörténészek hangsúlyozzák, hogy a protestáns külmisszió története – William Carey-t majd egy évszázaddal megelőzve – a cseh-morva testvérek által kezdődött. L. Dober és D. Nitschmann Nyugat-Indiába mentek misszionáriusként, Christian Nitschmann Grönlandra, John Cennick Írországba. Missziói állomásokat létesítettek Indiában, Dél-Afrikában, Guineában, Törökországban, Ceylonban, valamint zsidók között Hollandia és Németország nagyvárosaiban. A protestáns Európában ez volt az első eset, hogy tudatosan „pogányok” közé vitték el az evangéliumot (J. Hutton: The History of the Moravian Church, 237). A pietizmus történetét feldolgozó J. Wallmann szerint az ominózus imaalkalom után „egyszerű, képzetlen iparosok rajzani kezdtek a szélrózsa minden irányába úgy, hogy Zinzendorf halálakor huszonnyolc missziói területen tevékenykedtek a világ úgyszólván minden táján” (Wallmann: A pietizmus, 144)

John Wesley 1736-ban éppen ilyen morva misszionáriusokkal került egy hajóra, és mélyen megérintette a szívükből sugárzó öröm, szelídség és derű. A Szentlélek öröme volt ez, ami belőle viszont hiányzott. Két évvel később amerikai útjáról letörten, kudarcosan, erőtlenül tért haza, Londonban azonban rátalált a herrnhutiak közösségére, ahol a Szentlélek szikrája berobbantotta őt is, másokat is, hogy valami még nagyobb, még különlegesebb ébredés vegye kezdetét… No meg ezer és ezer gyülekezet hűséges, hétköznapi szolgálata, mely megsokszorozta és tartóssá tette mindazt, ami az ébredések során megszületett.