Elmentünk a családdal moziba és megnéztük a legújabb Narnia filmet. Egész úton hazafelé azon gondolkodám, miként fogom leírni azt a bennem gomolygó valamit, ami a film nézése közben úgy font körül, mint a tengeri cirkálót a sötétség szigetéről származó zöld köd, a film egyik legfeleslegesebb vizuális megoldása. Nem akartam gúnyos cikket írni, mert úgyis sokan belerúgnak még ebbe a filmbe, az ő fárasztó kórusukhoz nem szeretnék kapcsolódni. Ennek ellenére majdnem azt a címet adtam ennek a bejegyzésnek, hogy „Könyörgöm, ne legyen több Narnia feldolgozás!” A családom beszélt le róla, és most engedelmesen hallgatok rájuk. Végül is, tényleg jó volt együtt kikapcsolódni!

C. S. Lewis írásait nagyon szeretem, a Narnia Krónikáit különösen, ezért annakidején örömmel hallottam a tervről, hogy filmre viszik a történeteket. Aztán kijött az első film, és már kevésbé voltam lelkes. Akkor tudtam meg, hogy C. S. Lewis eredetileg nem akarta, hogy a meséit megfilmesítsék, csak ma már nem tud tiltakozni a produkciók miatt. Az első film után azt is megértettem, hogy miért ellenezte a filmadaptációt. Az allegóriák esetében a konkrét képi megjelenítés – különösen ha megszemélyesített állatok és emberek együtt szerepelnek benne – végzetes lehet. Orwell Állatfarmja is valószínűleg addig marad erőteljes társadalomkritika, amíg senkinek nem jut eszébe filmet készíteni belőle, melyben 3D-s disznók beszélgetnek az asztalnál!

A Narnia Krónikáival még inkább ez a helyzet. A Narnia olyan allegória, mely csak a saját képzeletünk számára válik titkok ajtajává, a mások által számunkra elképzelt képek inkább lecsupaszítják és nevetségessé teszik a mesesorozat legszentebb ikonjait. Például Aslant. Saját képzeletünkben az oroszlán Krisztussá tud válni, a filmvásznon inkább groteszk alkotás, melyből éppen az a plusz hiányzik, amit a konkrétság foszt le róla. Amikor olvassuk vagy hallgatjuk a mesét, a képzeletünk szüli meg a többletet, amitől a mese misztikuma életre kel. Amikor viszont más képzeli el helyettünk ugyanezt a filmvásznon, saját képzeletünk nem végzi el teremtő munkáját, ezért nem nyílik kapu egy új világra.

A Hajnalvándor útja így vált profán alkotássá a moziban. Bár ez volt eddig a kedvencem a Narnia sorozat meséi között, a film rendezője és forgatókönyvírói most sikerrel demisztifikálták előttem a történetet. Ma már úgy gondolom, hogy eleve nem kellett volna megfilmesíteni, de ha már igen, akkor nem így. Soha nem értettem, hogy filmadaptációk esetében miért kell szabad kezet adni a forgatókönyíróknak az önmegvalósításhoz. Értem, persze, hogy egy filmnek más az íve, más a dramaturgiája, mint egy könyvnek. Azt is értem, hogy vannak piaci szempontok: a filmből a befektetők pénzt szeretnének kihozni, és ha nincsenek befektetők, nem lesz film sem. Értem, de utálom ezt a helyzetet. Naivan talán, de úgy gondolom, hogy C. S. Lewis nem véletlenül hozott létre a cselekmények között egy bizonyos ok-okozati láncolatot, ráadásul a történések gyönyörködtető és nevelő célja nem elválasztható azoktól a lelki dimenzióktól, melyek a mesékben központi helyet kaptak, és mindezek akkor fejezik ki a szerző szándékát, ha a forgatókönyvírók nem költik át a párbeszédeket úgy, hogy a saját vagy a megcélzott közönségük világnézetét tükrözzék. Ha ezt mégis megteszik, nem tudom, mi köze onnantól a történetnek a mese írójához.

Szerintem A Hajnalvándor útja filmen már nem C. S. Lewis meséje. Lehet, hogy rugalmatlan vagyok, vagy túlságosan szeretem ezt a cirkálós allegóriát abban a formában, ahogy azt Lewis megírta. Nem zárom ki azt sem, hogy egyszerűen csak belefáradtam már a 3D-s szőrös állatokba és a jó és rossz közötti heroikus küzdelmekbe, mely küzdelmek dramaturgiája ma már szinte minden népszerű filmben percről percre kiszámítható. A szőrös állatok jópofáskodásaival együtt. De talán többről is van szó. Azt hiszem az zavar leginkább, hogy éppen a 3D-s feldolgozás fosztott most meg egy igazán jó történetet attól a dimenziótól, amit semmilyen vizuális effekt nem tud a vászonra varázsolni, hát még a szívünkbe.

A sötétség szigete például számomra eddig váratlanul felbukkanó, félelmetes hely volt, amelyről egyedül az onnan menekülő lord rémült ábrázatából és menekülésre sürgető szavaiból sejthettünk meg valamit, és amely nem volt sem a kalózok által elrabolt emberek börtöne, sem a jó és a rossz közötti harc forrpontja. Egyszerűen csak rettenetes hely volt. Vagy Aslan országa a világ végén, mely a könyvben minden képzeletet felülmúlóan vonzó hely, túl mindenen, ami elképzelhető, most a filmben valahogy inkább a Karib-tenger kalózai szürreális homokbörtönét juttatta eszembe. De mondhatnék más példákat is. Eustace sárkánybőrből való kigyógyulása Lewis meséjében az újjászületés megrázó képe, semmi köze a sárkányként összegyűjtött érdemekhez, éppen ellenkezőleg, arra mutat rá, hogy az elviselhetetlen természetű Eustace csak Aslan keze által tud kibújni a bőréből. Lucy sem önértékelési gondjaira kap megoldást Lewis meséjében, hanem a hiúság és a hallgatózás bűnéből tér meg. Kukacoskodásnak hathat ez a fanyalgásom, de hát pont azok a részek mállottak szét a filmben, melyek megkülönböztetnék a Narnia üzenetét a tucatfantasy sematikus meseszövésétől!

Talán egy jelenet őrizte meg a filmben az eredeti történet mélységét: amikor a mese végén Aslan narniai kalandjaik céljára hívja fel a gyerekek figyelmét. Azért jöttek Narniába, hogy őt, Aslant, saját világukban is felismerjék majd. Jó, hogy ez a kulcsmozzanat nem maradt ki a filmből. Csak kár, hogy ehhez egy konkrét oroszlánt kellett nézni a vásznon.

A moziban ülve nem az az öröm töltött be, hogy végre sokan mások is megismerhetik ezt a csodálatos mesét. Inkább szégyen volt bennem: ezek után ki fogja elolvasni a Hajnalvándor valódi útját? Persze lehet, hogy tévedek, és rengetegen éppen a film miatt veszik majd meg Lewis könyveit. Jó lenne, ha így lenne. Attól tartok mégis, hogy egy szent dolog mostantól sok-sok ember számára végleg profánná vált.