Megéri-e kereszténynek lenni? – tesszük fel a kérdést, amikor egyik szemünkkel a koncerten önfeledten flörtölő barátunkat látjuk, akit mi már nem követünk önfeledten, másik szemünkkel a betegeket ápoló diakonisszát vagy az otthonát elhagyó misszionáriust, akikben két évezrede megtestesül a keresztény önfeláldozás eszménye. „A pogányságról azt mondják, hogy az öröm vallása, a kereszténység pedig a fájdalomé” – foglalja össze Chesterton nem csak azt, amit a flörtölő barátunk és a diakonissza kapcsán megfogalmaztunk, de mindazok ítéletét is, akik a kereszténységet a történelme során a látható öröm mértéke alapján tették mérlegre. Megéri-e kereszténynek lenni, ha cserébe az örömöt kell feladnunk a fájdalomért? Megéri-e kereszténynek lenni, ha a kereszténység időnként az élet apró örömeinek tagadását és a többség által ismeretlen fájdalmak felvételét jelenti?
Válaszolhatjuk erre azt, hogy a kereszténység mellett nem az örömért döntünk, hanem azért, mert a kereszténység igaz. Richard Dawkins pontosan ezzel szokott bennünket az ateizmus felé terelgetni. Nem az a kérdés, hogy az ateizmus sötét és nyomasztó-e (Dawkins szerint is az), hanem hogy igaz-e. Mikor megtértem, nem azért tértem meg, mert Istenben nagyobb volt az örömöm, mint Istenen kívül, hanem azért, mert a valósága összenyomta a tőle való függetlenségem vágyát és igába hajtotta az akaratomat. (Ezt persze olyan öröm követte, amelyért szívesen választottam volna akár az életem végéig tartó fájdalmat is.) A kereszténység a csontok olyanfajta helyreállítását hirdeti, ami sok fájdalommal jár. Az ajánlat a helyreállítás, nem a fájdalommentesség.
Chesterton azonban a kiindulópontot is megkérdőjelezi, hogy a pogányságban több öröm volna, mint a kereszténységben. Aki ezt az összehasonlítást végzi, mondhatná akár azt is, hogy a kereszténységben van több öröm, mint a pogányságban. „Az ilyesfajta szembeállítások semmit sem jelentenek, és nem vezetnek sehová. Minden emberi dologban kell lennie örömnek és fájdalomnak is. Érdeklődésünk inkább afelé fordul, milyen arányban vannak ezek az összetevők elosztva.” (Igazságot!, 223) A tapasztalat szerint a pogány és a keresztény öröme egyszerűen máshol összpontosul. „Vajon nem érdekes, hogy a pogány általában annál boldogabb volt, mennél inkább közeledett a földhöz, és annál szomorúbb, mennél inkább közeledett a mennyhez? (…) A pogány szemében a kicsiny dolgok oly édesek, mint a hegyekből előtörő patakok; a nagy dolgok azonban keserűek előtte, mint a tenger. Jéggé dermed, ha a világegyetem titokzatos magvára gondol.” (223)
Amikor a modern ember a pogányságot választja a kereszténység helyett, mert az örömöt a pogányságban találja meg, felszínes ítéletet hoz. „Saját szempontjukból nézve a racionalistáknak igazuk van, mikor azt állítják, hogy a régi világ felvilágosultabb volt, mint a kereszténység, mert számukra a ’felvilágosodás’ a gyógyíthatatlan kétségbeeséssel egyenlő. Mélységesen igaz, hogy a régi világ modernebb volt, mint a keresztény. A régi és a modern világ közös vonása, hogy mindkettő nyomorúságosan áll a léttel és a mindenséggel szemben, míg a középkor legalább ez utóbbit illetően boldog volt. Készségesen elismerem, hogy a pogányok éppúgy, mint a modernek, csak a mindenséggel való kapcsolatukban érezték magukat nyomorultnak, és minden egyéb dolog vonatkozásában vidámság töltötte el őket. Elismerem azt is, hogy a középkori keresztények csak a mindenséggel voltak békességben, s minden egyébbel harcban álltak. Ám ha a kozmosz ősi sarokpontjáról van szó, több megelégedés volt Firenze szűk és véres utcáin, mint az athéni színházban vagy Epikurosz nyitott kertjében. Giotto sötétebb városban, de vidámabb világegyetemben lakott, mint Euripidész.” (223-4)
„Az emberek tömegeit arra késztették, hogy az apró dolgoknak örüljenek, a nagyok fölött azonban búslakodjanak” – írja Chesterton. Ma azt mondhatnánk: ezért vannak komoly filmek is és szórakoztató filmek is; és ezért van az, hogy a szórakoztató filmek az apró dolgokról szólnak, a komolyak viszont a nagyokról. A komoly filmeket akkor mondjuk komolyaknak, ha a nagy dolgokat reménytelennek láttatják, hiszen a végső kérdésekben a modern ember számára nincs happy end, az emberi értékeknek a szemében éppen a végső nagy tragédia ad különös súlyt. És ezért van az is, hogy az emberek többnyire inkább a szórakoztató filmeket nézik, nem a komoly filmeket, mert a szívük mindenekelőtt az örömre vágyik, nem a bánatra. Pascal szerint az ember szinte bármivel képes eltakarni a szeme elől az előtte tátongó szakadék látványát. Inkább a koncerten szeretnénk ugrálni és flörtölni, mintsem az élet mély és nehéz dolgain törni a fejünket, főleg, ha azokat egyébként is kilátástalannak gondoljuk.
Chesterton szerint az ember azonban „akkor igazán önmaga, akkor igazán ember, ha az öröm fundamentális dolog az életében, a bánat pedig csak járulékos. A mélabúnak csupán ártatlan közjátéknak szabad lennie, gyengéd és múlékony hangulatnak, mert a lélek állandó érverése az ujjongás.” (224) A pogány ősi és nagyon is emberi vágya viszont soha nem teljesülhet, mert „reménytelenségének felhője szétterül a felfoghatatlan végtelenben”. (224) A keresztény azonban a bánat közepén is reménységgel tekint a mindenségre. „Az öröm, mely a pogány apró nyilvánossága volt, gigászi titka a kereszténynek.” (225) „A kereszténység tökéletesen kielégíti az embernek azt az ősi és ösztönös vágyát, hogy szeretne a talpán állni. Kielégíti oly módon, hogy hitvallása által az örömöt gigászi méretűre növeszti, a bánatot pedig egyedivé és járulékossá zsugorítja. A fölöttünk domboruló égbolt nem azért süket, mert a világegyetem gyengeelméjű torzszülött; csöndje nem egy végtelen és céltalan világ szívtelen hallgatása. A bennünket körülvevő némaság talán nem egyéb, mint a betegszoba hirtelen és könyörülő csendje. (…) És tán azért ülünk a csend sátrában, a néma csillagokkal fejünk fölött, mert a mennyország kacagása túl hangos volna nekünk.” (224-5)
Chesterton ezzel kapcsolatban azt a gyanúját is megfogalmazza, hogy az evangéliumok Jézusának mintha lett volna egy nagy, féltve őrzött titka. „Volt valami, amit rejtegetett minden ember előtt, midőn fölment a hegyre, hogy imádkozzék. Volt valami, amit hirtelen csönddel vagy viharos elzárkózással eltakart. Volt valami, amit megmutatni még Istennek is túl nagy feladat volt, midőn köztünk járt a földön, s én olykor úgy vélem – lelkének derűje volt az.” (226) A Zsidókhoz írt levél szerzője szerint a fájdalmak férfija az örömért vállalta a gyalázatot (Zsid 12,3). Amikor Richard Wurmbrand földalatti cellájában egy mészdarabbal arcot rajzolt Jézusnak, a szája ívét nem lefelé, hanem fölfelé kanyarította, mert úgy gondolta, ha a Megváltó a mennyben szomorú, akkor végleg eltűnik az öröm a világból, de ha derű van benne, akkor minden bánat járulékos és a mindenség alapvetően rendben van.
A kereszténység öröme nem a felszínen csobog, hanem a mélyben várakozik. Amikor ez az öröm kitör, mindent elborít majd a kacagás. Abban a kacagásban benne lesz az egész mindenség. Ezért éri meg kereszténynek lenni.
Tapasztalataim az öröm, (csend, béke) a szív mélyben, az óceánhoz hasonló.
A felszíne lehet háborgó, zajos, félelmetes, de az élőlényeknek a mélyben
örömteli, csendes, békés élettere van.
Életem felszínét is érik fájdalmak, próbák, viharok, de épp ezen élethely –
zetek által lesz valóságos élettapasztalat Krisztus öröme, békéje, csendje,
mely a szív mélyében jelen van.
Szerintem az öröm és bánat világa nagyon hasonlóan működik a keresztény és a humanista esetében. A humanizmus, mint poszt keresztény alapállás kísértetiesen hasonlít a hívő által bejárt lelki úthoz. Albert Schweitzer jut eszembe, aki európai kultúrkarriert (orgonaművész, teológus) hagyott hátra Afrika szegényeiért. És a nyilvánvalóan értékes, sok örömmel járó út helyett egy erkölcsileg magasabb rendű, de sok lemondással járó ösvényre lépett. Úgy gondolom ez Schweitzer esetében sok örömmel járt, de a jó és a legjobb közti szintkülönbséget megugrotta volna, pusztán az erkölcs „kényszerítő” hatására is. Ezt az ugrást látom sok XX. századi humanista esetében mikor a „legjobb” választása leköveti a lemondás, önfeláldozás stációit a végén az erkölcsi megdicsőülés mámorával. A humanista „jó – legjobb” választása kőkemény erkölcsi kategóriát feltételez, ami keresztény maradvány és a mozgalmat szekuláris vallássá teszi, örömmel – bánattal, saját pokollal és mennyországgal. A két megközelítés között semmi módszertani különbséget nem látok csupán tartalmit. A kereszténység a legfőbb jót minden más világmagyarázattal ellentétben nagyon gazdagon, sok oldalról levezetve végül is Istenben határozza meg.
Történelmi szempontból nagyon kiviláglik, hogy a Krisztus előtti pogányság helyzete mennyire speciális minden poszt keresztény világnézethez képest. Valójában a kereszténység megjelenése után azt már nem tudja a kultúrember túlhaladni. Gyengíteni, torzítani, tagadni tudja. De viszonyítási pontként el nem engedheti. Ezért különbözik az újpogányság (ami a humanizmus ellenpontja a poszt keresztény világnézetek skáláján) is az emberiség kereszténység előtti állapotától. Itt már nincs érvényben, amit Pál az Athénieknek mondott, hogy: a tudatlanság idejét elnézte az Isten. Ugyanis az újpogányság féktelen és felszínes örömkeresése nem a nem-tudásból és bizonytalanságból származó bánatot akarja elhessegetni, hanem a megszerzett és Krisztus óta felhalmozott tudást birtokló értelmet akarja delíriumban tartani.
„Vajon nem érdekes, hogy a pogány általában annál boldogabb volt, mennél inkább közeledett a földhöz, és annál szomorúbb, mennél inkább közeledett a mennyhez? (…) A pogány szemében a kicsiny dolgok oly édesek, mint a hegyekből előtörő patakok; a nagy dolgok azonban keserűek előtte, mint a tenger. Jéggé dermed, ha a világegyetem titokzatos magvára gondol.” A fenti Chesterton idézet, ha lehet jobban illik a 19. század romantikájának a szemléletére és olyan mintha felőlük nézve vetítette volna rá a pogányságra. A romantika még jóval Darwin és Marx előtt bejárta az utat Istentől a természethez visszafelé. És egyben a nagy és teljes öröm polarizálódásának az útját. A széttört üvegkép kis szilánkjaiban megvillanó színekért kezdett ujjongani és nem próbálta belőlük kirakni a nagytotált. A romantika például a folyót önmagáért szerette és közelről vizsgálta. Úgy gondolta, ha a folyót belehelyezi egy nagyobb összefüggésbe, akkor eltávolodik tőle és a tisztán esztétikai katarzist elrontja az intellektuális erőfeszítéseivel. Ami érdekessé és hasonlóvá teszi a romantika Istenvesztését korunkhoz, hogy döntését nem intellektuális és nem erkölcsi alapon hozta meg. A Romantika esztétikai alapon felejtette el Istent. Örömeivel és érdeklődésével rávetette magát a felszínre, arra a színes szagos világra, amit Isten teremtett. Az hogy a világ olyan lélegzetállító, hogy kitakarja magát a teremtőt is nem Isten bakijából, hanem Édenen kívül rekedt ember szükségszerű perspektívájából következik. Az Isten a bukott embernek olyan, akire mindig emlékeztetni kell magát. Nem következik egyből a természetből. Hanem a pogánysághoz hasonlóan a természet minden részletét nagyítjuk Istenné, de nem tudunk a természet mögé nézni. Istenről elsősorban Magától tudunk. Az Édenben az Isten és természet egysége (nem azonossága) egyértelmű volt az ember számára. Ezt nem csak Isten mindennapos kerti sétája segítette, hanem az ember romlatlan szíve, ami még emlékezett arra, hogy a teremtés gyümölcseit Isten szavával együtt kapta. Az Isten immanens istene volt világának, de nem volt azonos vele, ahogy ezt a panteisták tanítják.
Az Édenen kívül a teremtett világ szédületes és lehengerlő képe Isten nélkül tárul elénk. Ezt a képet festette újra és újra meg a romantika kora. A természet mögé nézni a mai korban nem jelent mást, mint kigabalyodni a világból, felfüggeszteni jogos csodálatunkat, hátat fordulni az elénk táruló panorámának és a kábulat és impressziók élvezete helyett hitet gyakorolni és befogadni gondolatainkban az Istent. Ezzel szemben a természet önfeledt élvezete a mai korban nem jelent mást, mint eredendő ösztönöm szerint élni, az Istenre aggodalommal nem gondolni, a halálon túl nem látni. Ez a skizofrén helyzet csak akkor válik elviselhetővé, ha tudjuk, hogy átmeneti állapot. A megtérés, a megszentelődés kora. A keresztény öröm ma még nem jelent bánatnélküliséget. Hogy lehetne ideális az az állapot, ahol választani kell Isten és Isten teremtése között?
De az új teremtés elhozza újra az egységet, az örömöt, ami nem tudatlan és felelőtlen, a tudást mely nem hangolja le lelkünket. Isten letöröl minden könnyet a szemünkről. Nem kell választani a napfelkelte tisztasága és Isten fényereje között! „Éjszaka sem lesz többé, és nem lesz szükségük lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.” Jelenések 22:5
Barni,
nagyon a szívemből szól minden mondatod. Az, hogy a romantikát behozod a képbe, még jobban megvilágítja a Chesterton által felrajzolt kontrasztot. És valóban: a kereszténységben ott van a remény, hogy a bánat csak időleges. A másik oldalon az öröm időleges. Sőt, ha Istent önmagáért szeretjük, a világát is élvezhetjük őbenne, vagyis a „skizofrén” helyzet valójában látszólagos. Imádsággal és igével már most megszentelhető a természettel való kapcsolatunk (1Tim 4,1-5).
Nagyon jó a Timóteusi Ige. A természetet tágabban értelmezve, azt látom, hogy vele a viszonyunk egy hosszú gyógyulási folyamattal írható le. Olyan, mintha Istennek ez egy olyan külső kör lenne az ember szelleméhez, lelkéhez képest, amit tudatosan hátrébb sorolt és fegyelmező eszközként használ a megváltás pedagógiai kibontásában. A teremtőhöz való pőre visszatalálásunk érdekében meg kell tagadnunk időlegesen azt, ami nyilvánvalóan jó és értékes, hogy azokat egy magasabb tisztább szinten kapjuk vissza. ( Filemon 1: 15-17) A megtérés Istenölelésekor a rossz és a jó egyidejűleg esik ki az ember kezéből. A gazdag ifjú a Máté evangéliumában (10:17-től…) erkölcsi és anyagi tekintettben is sokat felhalmozott abból a világból, ahol Isten osztotta szét önmagát. Jézus megkedvelte, mert összhangban volt a teremtés eredeti még a bukás előtti céljával. O. Chambers azt mondja: „Atyja egy korábbi munkáját fedezte fel benne.” A kedvelés a szeretettel ellentétben a hozzá hasonlót vonzza. Jézus felismerte magát a Gazdag Ifjúban, aki vele ellentétben nem hagyta hátra eredendő gazdagságát. Jézus azt kérte, hogy időlegesen adja oda mindenét egy nagyobb és teljesebb kincs reményében, amit majd az eljövendő királyságban kap meg. Az átmeneti időre el kellett volna fogadni Jézus Krisztus gyámkodását (kövess engem!). A jót feláldoznia a legjobb érdekében. Az örömöket a legnagyobb örömért cserében.
Ez a történet szerintem nem az üdvösségről és nem is a bűnről szól! Arról a konzervatív tévedésről szól, hogy az Isten által teremtett értékek birtoklása egyenlő az Isten birtoklásával. A sorrendről szól! Hogy akármennyire is kézenfekvőnek tűnik, de a termett értékek hátán nem gyalogolhatok fel a Teremtőig! Előbb az Isten és aztán a Világ. A bűnesetben nem csak az ember hasadt le Istenről, hanem Istenről is lehasadt a teremtés. Isten a szeretet, de a szeretet nem Isten. Az autonóm értékek és az ehhez kapcsolódó örömök viszonylagos működését látjuk az Éden óta. Ezt a konszenzust nem képes felmondani sohasem a konzervativizmust (és a Gazdag Ifjú) és ezt mondjuk fel (és az apostolok pár verssel lejjebb) megszentelődésben. A megszentelődésben a már megtalált Istennel az oldalunkon egyenként hódítjuk vissza a természetet Isten számára (1Tim 4,1-5) így szenteljük meg az ételt, a szexualitást, a barátságokat, az eljövendő országban pedig a kultúrát. A megtéréssel megérkezünk újra az Isten világába és meg kell tanulnunk újra felfedezni magunknak. Ez az öröm sokkal mélyebb mert sokkal értelmesebb.
Ez az üdvös folyamat azonban félek nem zárul le halálunkig. A tanítványok fokozatosan kapják vissza (megszentelve) az időlegesen elengedett gyermekeket, feleséget, házat és szántóföldet, de az örök életet csak az eljövendő világban. A tanítvány öröme progresszív! Számomra ezért nagyon fontos állomás az ezeréves királyság korszaka még az új Ég és Föld teremtése előtt. A régi földet is rehabilitálni fogja Isten a teremtés eredeti céljaival együtt. Nem csak az egyének, hanem a társadalom szintjén. Testünk vágyik a megdicsőülésre, a vajúdó természet várja megváltását. Az értékek újra egyesülnek gazdájukkal Jézus Krisztus Teste által. Isten semmit nem adott fel eredeti programjából! A tanítvány nem lehet hedonista, aki feláldozza az örökéletet az élet oltárán. De nem kell aszkétának sem lenni, aki feláldozza az életet az örökélet oltárán.
De! A beteljesülésig maradnak tövisek. Bokáink még ki vannak facsarodva, mint Mefibosetként de ott ülünk már a Király asztalánál!
„…Chesterton ezzel kapcsolatban azt a gyanúját is megfogalmazza, hogy az evangéliumok Jézusának mintha lett volna egy nagy, féltve őrzött titka. „Volt valami, amit rejtegetett minden ember előtt, midőn fölment a hegyre, hogy imádkozzék. Volt valami, amit hirtelen csönddel vagy viharos elzárkózással eltakart. Volt valami, amit megmutatni még Istennek is túl nagy feladat volt, midőn köztünk járt a földön, s én olykor úgy vélem – lelkének derűje volt az……”
Chesterton gyanúja sántikál, mert azzal bizonyosan ő is tisztában van, hogy a Mindenható Istennek nincs olyan, hogy túl nagy feladat. Akire ő, Chesterton, valójában gondolt, Jézus (asz), akinek ezek szerint lehetséges, hogy vmi túl nagy feladat.
Hiába, az ember sajátmagát sem tudja becsapni.
Az öröm leginkább a szeretet átéléséből táplálkozik. A Szeretetből táplálkozó öröm mélyen gyökerező öröm, amely olykor derűvel, máskor könnyekkel tör a felszínre. A felszínre törő öröm lehet, hogy felszínesnek látszik, de az oka lehet mélyen gyökerező. A Szeretetből táplálkozó öröm ráadásul gyakran könnyekkel kezdődik. Nehémiás idejében Jeruzsálem népének az öröme könnyekkel kezdődött. Isten választott népének el kellett hagyni a pogányoktól átvett, felszínes örömöket ígérő szokásokat, hogy az igazi öröm „elszabaduljon”. Azt olvassuk Nehémiás tudósításában, hogy olyan öröm tört fel, amely messze elhallatszott, és még az asszonyok és a gyermekek is örültek. (Neh.12,43) Ennek a rövid hátterében az állt, hogy úgy magyarázták az Igét, hogy azt az emberek megértették, és amint megértették, aszerint is tettek.(Neh.8,8, 8,12, 9,2.)A távolabbi hátterében egy ember Istentől jövő víziója és hittel teli cselekvőkészsége áll.
Ádám, nem tudom eldönteni a cikked alapján, hogy szerinted az életünk kiszúrás, vagy ajándék. Valójában azt sem tudom eldönteni, hogy a keresztyén tanítás szerint melyik. Érdekelne, hogy te pl. hogyan vélekedsz erről mint teológus és mint ember.
Az élet ajándék. Az örök élet végtelen nagy ajándék. Az örök élet megéri akár a mostani életünkről való lemondást is, de mivel az örök élet már most, ebben az életben elkezdődik, ezért a Krisztusért vállalt lemondás is azt a mélyebb örömöt táplálja, amely az Istennel való békességből származik.
„a Krisztusért vállalt lemondás” Ádám, hol a határa a Krisztusért való lemondásnak?
Erre szerintem nincs általános válasz, de Jézus azt mondta, hogy akár az életünkbe is kerülhet.
Ádám, levonható következtetés egy ember Istenhitére vonatkozóan abból, ahogy a „Krisztusért vállalt lemondáshoz” viszonyul? Konkrétabban, ha valaki úgy érzi, túl sok számára a szenvedés, amit Krisztusért vállal, lehet, nem is hívő? Egy hittagadó?
Szívesen mondanám azt, hogy nem, de félek, Jézusnak mondanék ezzel ellent (pl. Mk 8,34-38).
„34 Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. 35 Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét. 36 Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? 37 Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért? 38 Aki ez előtt a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.”
Valóban ez lenne az ára az üdvözülésnek? Hmm. Vajon ki az, aki ezekkel az érzésekkel a szívében nemz, szül és nevel gyermeket? Ki az, aki ezt a gondolkodást szánja a gyermekeinek, és azok gyermekeinek? Létezne olyan ember, aki szeretetben családot alapít, és az jár a fejében, hogy keresztet viselni jön a világra?
Helyesen: „(…) hogy a gyermeke keresztet viselni jön a világra?”
Inkább: hogy a gyermeke örök életet nyerjen az értelmetlen végső enyészettel szemben, amire egyébként a világra jön. Az egyik oldalon Heidegger a létbe való bedobottság gondolatával és az ebből következő abszurditással, a másik oldalon Krisztus az örök élet ígéretével és az ezért vállalt áldozatokkal. No meg a Szentlélek örömével a Krisztusért vállalt áldozatok közepette, amit megígért a tanítványainak.:) Remélem, mindkét gyermekem végül az utóbbit választja, ezt tanítottam nekik, ezért imádkozom csecsemőkoruk óta. A kereszt vállalása nincs ellentmondásban Isten világának a szeretetével, de mindig azt tanítottam nekik, hogy Isten legyen az első, különben bálványimádók lesznek, akik nem öröklik az Isten megígért országát.
„Az egyik oldalon Heidegger a létbe való bedobottság gondolatával és az ebből következő abszurditással, a másik oldalon Krisztus az örök élet ígéretével és az ezért vállalt áldozatokkal.”
A kettő között szerencsére van egy értelmes és élhető középút. Én azt tanítom a gyermekeimnek, hogy Isten a céljukat a talentumaikban jelölte meg, olyan dologban, amelyet ha becsületes igyekezettel gyümölcsöztetnek, maguknak is, másoknak is haszna, öröme, boldogulása lesz, és megvalósítanak valamit Isten országából. Azt tanítom nekik, hogy a talentumok Istennek tetsző kamatoztatása válasz a gonosz üzelmeire. Nem az örök élet örömével vigasztalom őket, hanem a gonosz ellen igyekszem erősíteni őket, addig is, amíg ebben az életben élnek, de nem azzal, hogy az örök élet vigaszával majd ellesznek valahogy. Azt tanítom nekik, hogy a talentumaikkal való jó sáfárkodás Istennek tetsző, mert ezzel hálálják meg a tőle kapott ajándékot. Ha valóban megtanulnak jól élni a talentumaikkal, Isten minden követelményének meg tudnak felelni, amit itt velük szemben támaszt.
Most olyan dolgot fogok írni, ami első olvasásra rosszul eshet (és nyilván nem veszed magadra, ha nem inged): kifejezetten kártékonynak és áldatlannak tartom, amikor lelkipásztorok eljelentéktelenítik a földi életünket, mondván, hogy mi az a néhány évtized az örökkévalósághoz képest. Miért gondolkodnak így? Teljesen profán okból: az egyházak a frissen végzett teológusoknak lakhatást és megélhetést biztosítanak, még ha szerényet is. (Ezt már az állam is nagyon elvétve teszi a tisztviselőivel.) Megkíméli őket attól a feladattól, hogy a saját erejükből teremtsék elő és tartsák fenn az életkörülményeiket, családjukat, és ezzel alapvető élettapasztalatoktól fosztja meg őket. Egészen abszurd kijelentéseket hallok időnként lelkészektől. A gyülekezetekbe járó fiatalok zöme nem lelkészi pályára készül. Másra készül – ha egyáltalán tudatában van a talentumainak, és hogy azzal mi legyen a teendője. Soha nem hallottam prédikáló lelkésztől/paptól, hogy erről szót ejtett volna.
„A kereszt vállalása nincs ellentmondásban Isten világának a szeretetével, de mindig azt tanítottam nekik, hogy Isten legyen az első, különben bálványimádók lesznek, akik nem öröklik az Isten megígért országát.”
Az Istentől kapott talentumok okos, tudatos kamatoztatása („Dolgozz, gyarapodj, adakozz”) és az ebből eredő életszeretet nem bálványimádás, nem a mammon szolgálata.
Nem tudom, miért jó neked az, ha szembeállítasz dolgokat, amelyek nem állnak szemben egymással. Nyilván nekem is fontos, hogy a gyermekeim dolgozzanak, használják a tálentumaikat, bölcsességet tanuljanak ebben az életben, stb. Ezekről Jézus is beszélt, én is sokszor beszélek. Pl. neked is elmondtam már, mit gondolok a munkáról. Amit a lelkészekről mondasz, egyetlen lelkészre sem illik, akit ismerek. De lehet, hogy az én ismeretségi köröm túl szűk.
Amúgy nem vagytok kollégák Vértes Lászlóval? Ő szokott hasonló kommenteket írni.
„szembeállítasz dolgokat, amelyek nem állnak szemben egymással”.
Nem. Egymás mellé állítom a dolgokat. Én is vágyom az örök életre, és amikor 3 évvel ezelőtt konfirmáltam, szinte euforikus várakozás töltött el. Lemondtam számomra fontos dolgokról, valóban szenvedést vállaltam, komoly munkát fektettem az óember likvidálásába. Ebbe végül belebetegedtem. Felül kellett vizsgálnom, hogy tényleg ezt akarja-e Isten: „Akár nyomorodj és halj meg betegségben értem”. Természetesen nem ezt akarja. Követtem, amit a templomban hallgattam. Mit rontottam el? Kénytelen voltam újra elővenni az értelmemet (ja, ezt is Isten adta az embernek – mellesleg neked is juttatott belőle jócskán. 🙂 Nem érdemes agyonerőszakolni és agyonerőszakoltatni, mert visszaüthet). Nekem egész biztosan nem vált be, hogy Jézusért mindenről lemondjak. Azt éreztem, hogy az örök élet kilátása nem nyújt vigaszt, egyszerűen egy jottányit nem könnyebb tőle. Végül megértettem, pontosabban megéreztem, hogy ezt az őszinteséget Isten többre tartja, mint azt, hogy az örök élet reményében szépen lassan felszámoljam magam. Nem ezért adta az életünket. Köszönöm, már jól vagyok.
Lehet, hogy hasonlónak tűnnek a gondolataim Vértes Lászlóéhoz, de nem egy tőről fakadnak.
Nem vagyok biztos abban, hogy ugyanarról beszélünk, de abban sem, hogy ez a jó felület ezek megbeszélésére.
Ádám, számomra nagyon hiteles ember vagy. Én is törekszem rá, hogy az legyek. Ha bármilyen okból indokoltnak tartod, hogy a kommentem inkább mégsem idevaló, természetesen töröld, nem veszem rossz néven.
Bennem csak az van, hogy a személyes történeted személyesebb kontextust igényel, mint amilyen ez a kommentfelület. De a hozzászólásaidat örömmel veszem ezután is.
Ez az epizód is része az utamnak. Köszönöm, hogy helyet adsz neki.
Hosszu kihagyas utan ujra olvasom a blogot, es meg mindig nagyon hasznosnak talalom. Azt hiszem jot tesz az onismeretnek.
Kulonosen jok most ezek a Chesterton altal ihletett cikkek. Kaphato ez az irasa itthon, amelyikbol idezel (Igazsagot!) ? Melyik kiado adja ki?
A nálam lévő példányt a Szent István Társulat adta ki 2004-ben. Nem tudom, hogy lehet-e még kapni. Örülök, hogy tetszenek az idézetek.:)