Az elmúlt időszakban sok olyan élményem volt az internet világában, amikor hívő emberek verbálisan jól elagyabugyáltak másokat az igazság nevében. Időnként engem is helybenhagytak: voltam tévelygő, másokat megtévesztő, ultrafundamentalista, liberális, nyálcsorgató, ostoba, vak, taigetoszi idióta, kretén vagy egyszerűen csak hülye. Ezeket nem vettem zokon, Krisztusban van az identitásom, ő tudja, hogy melyik jelző igaz rám, és melyik nem. Meg hát aki nem bírja a meleget, az ugye ne menjen a napra. Viszont elgondolkodtam azon, hogy vajon tisztában vannak-e az igazságért buzgólkodó testvéreink, hogy amit a bölcsesség nevében tesznek, az a bölcsességnek nem feltétlenül az Istentől jövő fajtája. Jakab apostol olyan jellemzőit sorolja fel az Istentől való bölcsességnek, melyeken érdemes mindannyiunknak elgondolkodnunk. Nekem is, mert én is vétkeztem már az igazság nevében.

Jakab azt állítja levelében, hogy a nyelv egész életünket lángba boríthatja. Apró testrész, de nagy hatalma van. „Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket: ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok.” (3,9-10a) Sajnos ez valóban így van. Az egyik pillanatban ott állunk az istentiszteleten és Istennek éneklünk dicséretet, a következő pillanatban a számítógép előtt ülünk és pötyögjük otromba szavainkat a billentyűzeten. „Testvéreim, nem kellene ennek így lennie.” (3,10b) Halljuk? Nem törvényszerű, hogy ez így legyen! Van más út is, van jobb út is, van Jézus tanítványaihoz illő út is. „Vajon a forrás ugyanabból a nyílásból árasztja-e az édes és a keserű vizet? Avagy teremhet-e, testvéreim, a füge olajbogyót, és a szőlő fügét? Sós forrás sem adhat édes vizet!” (3,11-12) Nem méltó az Isten előtti vasárnapi imádatunkhoz, hogy a hét többi napján a virtuális térben püföljük és durva, sértő szavakkal botozzuk egymást!

Szinte hallom a fülemben az ellenvetést. „Ádám, én az igazság védelmében beszélek erőteljesen! Hallottál már arról, hogy van szent harag? Légy szíves, ne gyere azzal a nyálas szöveggel, hogy bájologjunk és kedélyeskedjünk, amikor ég a ház! Azért vagyok kemény, mert a valódi szeretet kemény is, ha kell! Az erős szavakkal a veszélyre hívom fel a figyelmet!”

Aki ezt válaszolja, valószínűleg azt gondolja magáról, hogy bölcs ember. De valóban az? „Kicsoda bölcs és értelmes közöttetek?” – kérdezi Jakab (3,13). „Mutassa meg a magatartásával, hogy mindent bölcs szelídséggel tesz!” Figyeljük meg az apostol szavait: „Mutassa meg a magatartásával…” Nem a mondanivalója tartalmából fog kiderülni az ember bölcsessége, hanem elsősorban a magatartásából. A magatartása cáfolhatja vagy megerősítheti igazságát. Milyen magatartás hitelesítheti a szavait? Jakab szerint a „bölcs szelídség”. Mondhat jó dolgokat, de ha arrogáns, ha agresszív és bántó, ha rossz lelkület árad belőle, akkor nem Isten bölcsességét demonstrálja. „Ha pedig keserű irigység és viszálykodás van a szívetekben, ne kérkedjetek, és ne hazudjatok az igazsággal szemben.” (3,14) Keserű irigység és viszálykodás: ez pontosan az a lelkület, amit oly sokszor tapasztalok különböző fórumokon. Keserű emberek viszálykodnak, miközben azzal kérkednek, hogy az igazságért harcolnak. Megdöbbentő számomra, hogy Jakab az első században mennyire precízen diagnosztizálta a huszonegyedik századi internetes kultúra furunkulusait!

Persze a durva beszéd mögött is van egyfajta „bölcsesség”, de nem az Istentől való bölcsesség. „Ez a bölcsesség nem felülről jön, hanem földi, testi és ördögi. Mert ahol irigység van, és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.” (3,15-16) Bárcsak megfontolnánk Jakab minden egyes szavát, és észrevennénk, hogy honnan tör elő az a forró indulat, mely aztán betűk formájában a képernyőre löttyen. Mert hát arról van szó, hogy miközben a másikban dorgáljuk az ördögit, az Ördög hordja a fát keserű békétlenségünk üstje alá. És fel sem tűnik ez nekünk, mert felfortyant állapotunkban éppen rettentő büszkék vagyunk magunkra!

Milyen ezzel szemben az Istentől való bölcsesség? „A felülről való bölcsesség először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedékeny, irgalommal és jó gyümölcsökkel teljes, nem részrehajló és nem képmutató.” (3,17) Szeretném ennek a mondatnak minden egyes szavát addig ízlelgetni a nyelvem alatt, míg a számban lévő apró kis testrész megszentelődik általuk. Bárcsak tiszta lehetne a beszédem, hogy a Jézus Krisztus előtt megalázkodott, és ne a világ kísértéseitől űzött vagy az élet gondjaira felcsavarodott lelkemet tükrözze! Bárcsak békeszerető lennék, gyűlölve minden felesleges vitatkozást! De jó lenne, ha méltányos emberré válnék, aki meghallgatja az ügyetlen szavak mögötti valódi érveket, és azt is, ami az érvek mögött a szívben van! Vajha tudnék mindig engedni a meggyőző és igaz szavaknak, ahelyett, hogy saját igazságomat akarnám a végletekig védelmezni! Bárcsak irgalommal és jó gyümölcsökkel válna teljessé a nyelvem, hogy senkit ne akarjon a beszédem megalázni és megsemmisíteni, hanem éppenhogy felépítsen és gyógyítson! Bárcsak ne lenne az érvelésem soha részrehajló, és ne akarnék a szavaimmal másnak mutatkozni, mint aki vagyok!

„Az igazság gyümölcse békességben vettetik el azoknak, akik békességet teremtenek.” (3,18) Kérdés, hogy célunk-e egyáltalán a vitákban a béketeremtés, vagy tudat alatt inkább viszályt akarunk vetni, mert a lelkünk tele van keserű irigységgel, nyugtalansággal, elégedetlenséggel és haraggal? Ha azt gondoljuk magunkról, hogy bölcsek vagyunk, vizsgáljuk meg a lelkünket, vajon a „bölcsességünk”, amivel kérkedünk, melyik fajtája a bölcsességnek: a felülről való, vagy az, amelyik testi, földi, ördögi?

Egyszer egy bölcs dervis fiatal pásztorra lett figyelmes, aki szorgalmasan szűrte a piszkos patak vizét. A pásztornak néhány órás munkával sikerült vödrökbe gyűjtenie annyi vizet, amennyi állatai megitatására elég volt. A dervis megdicsérte a fiút szorgalmáért, de felajánlotta neki, hogy ha akarja, könnyebbé teszi a dolgát. „Kísérj el egy darabon, és megmutatom neked, hogyan tudsz negyedannyi idő alatt sokkal több tiszta vizet adni az állataidnak, mint amiről álmodni mersz!” A pásztor követte a dervist, aki elindult a hegyoldalban felfelé, mígnem elértek mindketten a patak forrásáig. Ott a dervis rámutatott a nyomokra. Nemrég egy csapat vadállat járt arra, akik felkavarták és bemocskolták a patak vizét. Egyértelmű, hogy a vadállatok nem először, és nem is utoljára jártak a forrásnál. „Ha távol tartod őket a forrástól, mindig tiszta lesz a patak, és az állataid bőségesen hozzájutnak az ivóvízhez.” A pásztor így is tett, és onnantól  soha többé nem kellett a víz szűrésével bajlódnia.

A bölcsességgel is ez a helyzet. A beszédünk a szívünk állapotát tükrözi. Fordítsunk nagy gondot a szívünk tisztaságára, és akkor mindent bölcs szelídséggel fogunk tenni, az internetes világban is.