A személyiség nem azonos a jellemmel. Ha a kettőt összekeverjük, azonnal két kellemetlen következménnyel kell szembenéznünk. Az egyik következmény az, hogy a jellemhibáinkat a személyiségük részének gondoljuk, ezért bűntudat helyett szégyent érzünk. Azt hisszük, hogy mi magunk vagyunk a bűn, ahelyett, hogy a bűnre úgy tekintenénk, mint ami valódi énünket idegen testként pusztítja. A másik kellemetlen következmény éppen a fordítottja az elsőnek: a jellemhibáinkat a személyiségünk jellegzetességének gondoljuk, ezért felmentést adunk rájuk. Ilyenkor a bűntudat helyett nem is szégyent érzünk, hanem büszkeséget. Büszkék vagyunk a bűnünkre, mert azt önmagunk részeként akarjuk felvállalni. Lényegét tekintve azonban ugyanaz a félreértés táplálja a szégyent és a büszkeséget: a személyiség és a jellem közti különbségtétel hiánya.
Hadd mondjam el röviden, mi a különbség a személyiség és a jellem között. A személyiség az a velünk született és fokozatosan kibontakozó lelki szövetegyüttes, amilyennek Isten teremtett bennünket. Környezeti hatások ezt segítik vagy gátolják, jobbra-balra pofozgatják, elfojtják vagy ösztönzik, de alapvetőn nem tudják lecserélni másra, ahogy a testünket sem tudjuk kicserélni másfajta testre. A személyiségünk struktúrája mi vagyunk. Az egyik ember személyiségét tekintve inkább extravertált, a másik introvertált, az egyik karizmatikus és temperamentumos, a másik megfontolt és alapos, az egyik részletekre figyel, a másik intuitív, az egyik spontán és kreatív, a másik állhatatos és kiszámítható. A személyiség a sokféle karakterológiában összefoglalt hasonlóságok ellenére alapvetően egyedi. A személyiség egyedisége Istentől van: alapanyaga annak, amivé leszünk, és annak is, amit a bűn rombol.
A jellem nem azonos a személyiséggel. A jellem nem egyedi, hanem általános, és mindenekelőtt a jóval és a rosszal, az érettel és az éretlennel, a bölcs és az ostoba fogalmával van kapcsolatban. A jelleme lehet valakinek krisztusi és lehet gonosz. A személyisége senkinek sem gonosz. Krisztusi személyiség nincsen, krisztusi jellem viszont van. Mindannyiunknak törekednünk kell arra, hogy levessük a bűnt és felöltözzük Krisztus jellemét, arra viszont senkinek nem szabad törekednie, hogy a személyiségét vesse le. A személyiségek sokfélesége Isten ajándéka, kiegészítjük egymást. A személyiségünk mind a bűneinkben, mind a szentségünkben megmutatkozik, de mindkettőtől különbözik. Don Giovanni bűne azért volt más, mint Fausté, mert más volt a személyisége, mégis mindketten bűnt követtek el. Kálvin megszentelődése egészen más formát vett fel, mint Lutheré; a bűneik mintázata is más volt. A jellembeli éretlenség és a bűn csúnyábbá, a krisztusi jellem szebbé teszi a személyiségünket. De egyikkel sem azonos.
Őrizzük meg a két fogalom lényegi különbözőségét, mert ha összekeverjük őket, szégyenként vagy büszkeségként fogjuk magunkhoz ölelni a jellemhibáinkat, hiszen a személyiségünk részének fogjuk azokat tartani, vagy éppen a megszentelődés terén fogunk olyan konformitást elvárni egymástól, amilyenre Jézus soha nem gondolt. Bár ezer szálon kötődnek egymáshoz, a jellem és a személyiség fogalma nem azonosak. A különbségtételben az egyetlen megbízható eszközünk Isten igéje. Isten igéje kétélű éles kardként hatol el az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, hogy megítélje a szív gondolatait és szándékait (Zsid 4,12). Gyönyörködjünk egymás személyiségében, ünnepeljük a sokféleséget, és közben törekedjünk a jellemünk megszentelődésére, krisztusivá válására, a Lélek gyümölcsének megtermésére, hogy Isten ajándéka mindannyiunkban teljes szépségében tudjon kibontakozni! Nem a személyiségünk különbsége ellenére, hanem éppen annak sokféleségében!
„………………………………………………………………….
Gyönyörködjünk egymás személyiségében, ünnepeljük a sokféleséget, …………
………………………………………………………………. Nem a személyiségünk különbsége ellenére, hanem éppen annak sokféleségében!”
Földi létem „gazdagságának” egyik pillére, a
személyiségek sokféleségben való gyönyörködés.
„A személyisége senkinek sem gonosz.”
– Ez egyéves korban teljesen igaz. Felnőttkorra ránk fagynak különböző jellemhibák, jobb szembenézni azzal, hogy egyes felnőtt emberek de facto gonoszként viselkednek, és nem vihetők vissza egyéves állapotba. Szép idealizmus azt vélni, hogy a jó emberi mag mindenkiben megszólítható, de többnyire félreértéshez és csalódáshoz vezet. Meg ártatlan áldozatokhoz.
Az embert erősebben kondícionálják mindenféle pavlovi reflexek, mint az szeretjük hinni.
Kedves Vértes László, bár még elég új hozzászóló vagyok, de hozzáfűznék egy gondolatot ehhez is: a felnőtt emberek „elromlása” nem lenne törvényszerű. Ebből van kiút, és van, akinek sikerül nagy mértékben felülemelkedni a különböző reflexeken, ha meg is vannak, de uralni már nem tudják, ha sikerül egyre inkább lelki emberré válni. Ez persze jelenlegi korunkban keveseknek sikerül jelentős mértékben, ezért úgy tűnik, hogy az ember már csak ilyen romlott lesz, ha felnő és kész. De Isten nem alkot selejtet, nem vagyunk törvényszerűen ilyenek, szabad akaratot kaptunk, hogy válasszunk utat, csak az emberek jelentős része nem él a lehetőséggel, és olyankor valóban ki van szolgáltatva reflexeknek, függőségnek, haragnak stb.
Tetszik ez a blogbejegyzés, épp a félreértések miatt fontos lenne különbséget tenni tudatosan a személyiség és jellem ill, képességek-hajlamok és döntések között is.
Kedves Kati!
Koronként változik, hogy a jellem megjavíthatóságát vagy megjavíthatatlanságát hangsúlyozzák-e. Általános szabályként egyik sem igaz. Nem sikerült eddig előrejelezni, hogy kinél sikerül az életreform, és kinél nem. Néha sikerül, többnyire nem. A mai kor szerintem túlidealizálta a humán karaktert, ezért hangsúlyozom én a jellem/személyiség viszonylagos merevségét, programozottságát, reflexszerűségét. Isten számára minden lehetséges, a börtönrehabilitáció terén viszont sokkal szűkebbek a lehetőségek, mint azt ma trendi gondolni. Minden ember igyekszik fenntartani az ideális én látszatát, legalább befelé, hogy ne essen szét, de ez kívülről nézve hübrisz, az önismeret hiánya. Remélem, az új trend a hübriszünkkel való szembenézés és a teljesebb önismeret lesz.
Kedves László!
Szerintem is fontos az, hogy ne keltsünk magunkban illúziókat, szembe kell néznünk hiányosságainkkal. Én abból indulok ki, hogy ezek a jellemhibák, hiányosságok abból fakadnak, hogy nem vagyunk közel eléggé Istenhez, így ahhoz a valódi önvalóhoz sem, ami Isten munkája. Így értelmezem az eredendő bűnt, Ádám és Éva nem engedelmeskedett Istennek, vagyis nem élt összhangban az isteni renddel, ezért eltávolodott a természetes rendtől, kiűzetett a paradicsomból. Ez a mai napig tartja hatását, ezért kell mindent megtenni, hogy visszataláljunk Istenhez lelki úton. Persze ez nehéz, szűk az az ösvény, ami visszavisz. De lehetőséget kapunk rá, érdemes próbálkozni, ha igyekszünk megérteni (szívvel is és főleg azzal, nem csak elmével) Jézust, akkor van remény. Hit és szeretet is. 🙂 Legalábbis nekem így sikerül értelmezni ezeket a dolgokat.
Ha jól értem , akkor a személyiség, a testünkhöz hasonlóan egy adottság, és alapvetően nem tudjuk alakítani. Lehet, hogy elégedetlen vagyok bizonyos vonásaimmal, éppúgy, mint az orrom méretével, vagy a szemem gyengeségével. Ebből következően a megbékélés útja is hasonló. A jellem az, amely ezzel ellentétben tudatosan formálható, és itt van helye az elégedetlenségnek, és a tudatos formálódásnak.
A képlet egyszerűnek tűnik, és tényleg sokat segíthet pusztán az is hogy a kettőt tudatosan megkülönböztetjük egymástól. Azonban szerintem már ez is egészséges személyiséget feltételez. Érdekelne, Ádám, hogy szerinted ebből a szempontból mit kezdjünk a személyiségzavarokkal. A személyiségzavarok ugyanis szignifikánsan jellemző jellemtorzulásokkal járnak. A paranoid személyiségzavar tipikus tünete, hogy az ember gyanakvóvá válik, rosszindulatot, ártó szándékot tulajdonít másoknak. A borderline szindrómás agyát kontrollálatlanul önti el a harag, és dühkitörései veszélyt jelentenek a környezetére. A nárcisztikus kórosan önközpontú, és nem viseli el a kritikát. Velük kapcsolatban épp az a nehézség, hogy ezeket a nyilvánvalóan a jellemhez sorolt viselkedésmintákat nem lehet egyszerűen leválasztani a személyiségükről. Persze az is megérne egy alapos beszélgetést, hogy a hit hogyan tudja mindezt befolyásolni.
Omnium Minister,
üdítő, hogy végre a cikkem tartalmához szól hozzá valaki.:) Ráadásul nagyon jó a kérdésed is. Hajlok arra, hogy egyetértsek veled: a személyiség is lehet beteg, ahogy a testünk. A személyiség ki is bontakozhat meg szét is eshet, éretté válhat vagy torzulhat, kitágulhat vagy kicsi maradhat. Saját bűneink és mások bűnei kárt okozhatnak benne, elfojthatják, felfújhatják, önmagába fordíthatják, ezer és egy módon elcsúfíthatják és kisemmizhetik. Ahogy fordítva is igaz: Isten szeretete és emberek szeretete egészséges növekedést idézhet elő benne, bővölködővé, gazdaggá és széppé teheti a személyiséget. Egyetértek veled abban is, hogy a gyakorlatban rettentő nehéz megkülönböztetni egymástól a jellemet és a személyiséget, és végső soron csak Isten igéje képes rá (vö. Zsid 4,12). A megkülönböztetés mégis fontos – a cikkben leírt okok miatt.
Sziasztok,
és az egyéniség hogy viszonyul a személyiséghez és a jellemhez?
Szerintem ez attól függ, ki mit ért egyéniség alatt. Az egyéniség lehet azonos a személyiséggel, de jelentheti azt is, amikor valakinek erős személyisége (vagy éppen jelleme) van, és azt is, hogy valaki nagyon egyben van, esetleg azt, hogy kiemelkedik a többiek közül. Az egyéniség a személyiséghez hasonlóan inkább arra utal, ami egyedi, szemben a jellemmel, ami az általánoshoz kapcsolódik.
„A személyiség az a velünk született és fokozatosan kibontakozó lelki szövetegyüttes, amilyennek Isten teremtett bennünket.”
– Nem tartasz attól, hogy ez épp olyan téves embermodell, mint ami alap nélkülivé tette a kommunizmust? Biztos vagy benne, hogy a konvencionális teológiából levezetett emberkép egybevág a mai legjobb tudásunkkal, és tapasztalati adatok támasztják alá?
Ha ugyanis a másik alternatívát nézzünk, miszerint Isten az Életet teremtette meg, amiből azután kifejlődött az ember, akkor egy jelentősen eltérő emberképet kapunk, és az mintha egybevágna a tapasztalati adatainkkal is. (Az ember élni és szaporodni törekvő önérdekű-társas lény, sok millió egyszerűbb élőlény tapasztalatainak hordozója. Tettei kontextustól függően jók vagy rosszak, az ember túlélőgép csipetnyi önreflexióval. Az önreflexió az önérdekre hatva fejleszthető, mivel az ember inkább szeretne többé-kevésbé jó társas lényként önzeni, mint társatlan, elfogadatlan lényként. Ezt már Adam Smith is tudta: a pék profitért süt, keresztényként jótékonykodik a profit egy részéből, és jó híre visszahat a profitjára. Úgy önöz, hogy közben mindenki jól jár. Nem vizsgáljuk, hogy a lelke mélyén jó-e a pék, csak süssön és jótékonykodjon.)
Szerintem az általad írt emberképpel nem sokra megyünk, mert a létező emberek nem olyanok. Oké, az evolúció nincs örök érvényűen bebizonyítva, de a belőle adódó emberkép közelebb áll az általunk ismert emberek viselkedéséhez, jobban magyarázza azt, amit tapasztalunk.
A teremtéstörténet pár ezer évvel ezelőtti emberekhez szólt, az ő gondolkodásuk szempontjából akkor az volt a legjobb, legpontosabb, az ókori coaching legjobb tudásbázisa. Közben eltelt némi idő, összegyűlt némi információ és tapasztalat. Az ókorban az emberiség törzsekben, elszórtan élt, ma meg sűrűn lakott államokban. Régen az ember futott az oroszlán elől, ma többnyire fordítva van, ezért is célszerű aktualizálni a modellt.
„……………………………………. Egyetértek veled abban is, hogy a
gyakorlatban rettentő nehéz megkülönböztetni egymástól a jellemet és a szemé –
lyiséget, és végső soron csak Isten igéje képes rá. ……………………”
Gondolkodom ezen és továbbra is úgy vélem, a személyiségek (egyéniségek) igen
sokszínűek. A jellem viszont talán a Bibliában meghatározott ó ember és az új
ember fogalmához köthető. Úgy látom, ezek elsősorban a jellemben nyilvánulnak
meg, melyek meglehetősen egyértelműek és általánosak minden emberben.
Habár a krisztusi jellem folyamatos fejlődésen (növekedésen) megy keresztül,
azért egyértelműen felismerhető, ha valakiben megfogant és jelen van. Ennek
szemlélése a másik emberben minőségileg másfajta örömet jelent, mint a szemé –
lyiségek sokféleségében való gyönyörködés.
László,
ha Isten igéje nélkül, az éppen aktuális tudományos ismereteink alapján akarjuk megérteni az embert, akkor is idejétmúlt, téves az, amit az ember alapvető motivációiról írsz. Ajánlom figyelmedbe pl. Joachim Bauer Az együttműködő ember c. könyvét, amely a legfrissebb neurobiológiai kutatások fényében vizsgálja felül a darwinizmus és a szociobiológia néhány magától értetődőnek tartott, implicit előfeltevését, amelyre te is építed az antropológiádat. A valódi tudomány meghaladta a darwini emberképet.
Szerintem egyébként a tudomány ugyanolyan hézagosan érti az emberi természetet, mint magát az univerzumot, alig-alig tud igazán lényegit és érvényeset mondani az ember mibenlétéről és létének céljáról. Ezért a Teremtő rólunk szóló kinyilatkoztatásának egyedülálló szerepe van a valódi önismeretben. A Szentírás emberképét én ma is éppolyan érvényesnek tartom, mint amilyen évezredekkel ezelőtt volt, a bölcsesség lenyűgöző, tapasztalat által is igazolt forrása. Szemben a darwinizmussal, amit újból és újból cáfol a valóság, politikai filozófiaként lényegében el is határolódik tőle mindenki, mert a következményei ijesztőek és beláthatatlanok (vö. szociáldarwinizmus, nácizmus).
Szóval nem, nem cserélném le a bibliai emberképet egy idejétmúlt és tévesnek bizonyult tudományos hipotézisre, miért is tenném?
Erzsi néni,
én is úgy gondolom, hogy az óember és új ember bibliai fogalma nem a személyiséggel kapcsolatos, hanem a jellemmel. Isten nem cseréli le a személyiségünket, amikor Krisztussal azonosulunk, hanem a bűntől kezdi leválasztani a személyiségünket és a Lélek gyümölcsét kezdi teremni bennünk. A szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség és önmegtartóztatás általános vonásai (vö. Gal 5,22-23) a jellemhez kapcsolódnak, és egyedi módon jelennek meg minden személyiségben. Az új életben a személyiségünk gazdagabbá, szebbé, teljesebbé válik.
„…………………………….. Az új életben a személyiségünk gazdagabbá, szebbé, teljesebbé válik.”
Micsoda értékkel bíró lehetőség és perspektíva!
Nagyon izgalmas és fontos a témafelvetés és az egész poszt.
Egészséges embereknél, és egészen hétköznapi helyzetekben sem mindig könnyű szerintem a kettő szétválasztása.
A poszt a következő kérdés sort vetette fel bennem:
1.) Vajon a személyiség és a jellem közül melyik a fontosabb szempont, melyik a prioritás?
Arra gondolok, hogy vannak helyzetek, amikor a Krisztusi jellemre való törekvés (pl. engedelmesség, segítőkészség, irgalmasság, stb.) olyan konkrét lépéseket, tevékenységeket követel meg, amikről az ember úgy érzi, ezek szembemennek a saját teremtett személyiségi adottságaival (amennyire azokat megismerte).
2.) Hol van az a határ (van-e ilyen), amikor a saját teremtett személyiségünk megismerésére, tudatos elfogadására, kibontakoztatására fordított figyelem, erőfeszítés már a jellem rovására megy, mert énközpontúsághoz, önzéshez, büszkeséghez, stb. vezet, amik már jellemproblémák?
3.)”Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” – mennyiben vonatkozik ez a személyiségre, és mennyiben a jellemre?
Erzsébetnek írt válaszodban írod kedves Ádám:
„Az új életben a személyiségünk gazdagabbá, szebbé, teljesebbé válik.”
A személyiség – bár a posztból úgy tűnik – nem egy és oszthatatlan. Itt bővülésről szólsz, a posztban arról, hogy alapvetően nem tudjuk lecserélni másra. Éppen az emberölő munkája során eshet darabokra az ember személyisége, foszlik (nem „züllik” mint a jellem) és tart – ha az Úr vagy embertársai nem nyúlnak érte, vagyis a kegyelem – a megsemmisülés felé. Így a befolyásolt, manipulált tömeg-massza is egyenként torzul: bennük az Isten képmása 🙁
„a tudomány ugyanolyan hézagosan érti az emberi természetet, mint magát az univerzumot, alig-alig tud igazán lényegit és érvényeset mondani az ember mibenlétéről és létének céljáról”
– Igazad van, sőt. A tudomány semmit sem tud mondani ezekről, saját rendszere alapján ez nem is feladata, lásd: Occam borotvája és Hume guillotinja.
„A Szentírás emberképét én ma is éppolyan érvényesnek tartom, mint amilyen évezredekkel ezelőtt volt, a bölcsesség lenyűgöző, tapasztalat által is igazolt forrása.”
– A mondat második felével teljesen egyetértek. Az első felét pedig, 6000 év távlatából, átgondolandónak vélem: a mutatis mutandis egy ésszerű elv.
Kedves Ádám,
Évek óta olvasom a cikkeidet de még egyszer sem szóltam hozzá a blogodhoz. Valahol mindig azt érzem, hogy a amiket leírsz kerek egészek, ritkán érdemes bármit is hozzáteni. Van egy nagyon jó filmet ami kapcsolódhat a témához, ha érdekel nézd meg. „Stuart: A Life Backwards”. Ez Benedict Cumberbatchnak egy régebbi filmje, ahol teljesen más karaktert alakít, mint a most megszokottak.
Szia Ádám,
Mit gondolsz a Zsid 4:12-nek arról az értelmezéséről, hogy ez valójában nem a bibliai szovegekrol szól, hanem Isten nagybetűs Igéjéről, Jézus Krisztusról?
Áron,
erre egy következő bejegyzésben részletesebben is válaszolok.:)
Itt a válaszom.