Vak Didümosz a Kr. u. 4. századi alexandriai kereszténység egyik kiemelkedő képviselője volt, Athanasziosz nevezte ki az alexandriai teológiai akadémia professzorává. Életét a tanításnak, az imádságnak és az önmegtartóztatásnak szentelte, teológiai munkássága testi fogyatékossága (vaksága) miatt különösen figyelemre méltó. Saját írásai mellett Didümosz másolta és kommentálta Órigenész műveit, amiért később őt is bírálták, amikor Órigenész egyes tanait (jogosan) heterodoxnak ítélték. Tudása és bölcsessége okán kortársai azonban vidensnek, azaz „látónak” nevezték Didümoszt. Békeszerető, szelíd embernek tartották, aki mégsem húzódik vissza a teológiai vitákról, ha eretnek nézeteket kell cáfolni. Didümosz Krisztus halálával kapcsolatban azt vallotta, amit más egyházatyák: a Megváltó a mi bűneink igazságos büntetését vette magára.
A Szentlélekről c. könyvében Didümosz igyekszik cáfolni azt a tévedést, hogy az Ószövetség Istene igazságos, az Újszövetség Istene pedig kegyelmes. Szerinte Isten mindkét szövetségben igazságos is és kegyelmes is, és abban mutatta meg igazságos irgalmát, hogy saját Fiát adta halálra értünk. „Igaz ugyan, hogy a bíró néha kínokat és gyötrelmet hoz az elítélteknek, azonban aki mélyebben beletekint a dolgok okaiba és meglátja a jó szándékát annak, aki meg szeretné javítani a bűn elkövetőjét, az jónak vallja Őt és azt mondja: ’Irgalmassága szerint bánt velünk’. Hiszen ha gonoszságait tekintené azoknak, akiket elítél, ki tudná elviselni? S ami ez után következik: ’Mert az Úrnál van az irgalom.’ Tudniillik a mi Urunk és Üdvözítőnk irgalmassága szerint bánik velünk, s megad mindent, ami az üdvösségre vezet minket. Irgalmassága szerint jár el velünk akkor is, amikor ítéletet tart, minthogy igazságossága szerint adta meg azokat a dolgokat is, amelyeket irgalmas jóságának hozzáadásával juttat nekünk.” (Ókeresztény örökségünk 17., 203)
Didümosz szerint Isten igazságosságát nem lehet szembeállítani jóságával, hiszen megmentésünk érdekében a kettő együttműködött. „A jelen fejezet megcáfolja azoknak az eretnekeknek a tévedését is, akik elválasztják az igazságosságtól a jóságot, mert úgy képzelik, hogy van egy jó Isten és egy másik, aki igazságos. Íme, itt vannak a jelen sorok, amelyek szerint Isten jó és bíró egyben, aki irgalmassága szerint szolgáltat igazságot, és ezért lényege szerint egyszerre jó is és igazságos is.” (204)
De hogyan lehetséges, hogy Isten egyszerre igazságos is legyen és könyörületes is? Didümosz szerint egyedül Fia halála a megoldás erre. Krisztus lett a közbenjáró, mégpedig úgy, hogy az Atya igazságos ítéletét szenvedte el helyettünk, mert Isten könyörülni akart rajtunk. „Emiatt és az ő üdvösségükért saját Fiának sem kegyelmezett, hanem halálra adta Őt, hogy Fiának halála által legyőzze azt, akinek hatalma volt a halál fölött, vagyis az ördögöt, és megszabadítsa, akiket rabláncon tartott. Ezért hozzáteszi: ’Ő pedig megváltotta, felkarolta és felemelte őket.’” (207)
Vak Didümosz is hitte, hogy Krisztus halála helyettes bűnhődés, mert az Isten, aki irgalmas, egyben igazságos is. Az igazságos Isten pedig irgalmas. A Fiú értünk vállalt halálában egyesül a kettő.
Ádám, segítesz megérteni, hogy az idézetek hol támasztják alá a helyettes bűnhődést? Én sem a helyettes voltot, sem a bűnhődést nem találom bennük. Az utolsó idézet látszólag a Christus Victor-felfogást tanítja – elég világosan.
Bálint,
a Christus Victor felfogást te hogyan érted? Ha úgy, hogy a kereszt által Krisztus legyőzi az Ördögöt és a gonosz erőit, vagy úgy, hogy Krisztus a Sátán fogságából vált ki bennünket, az teljesen összhangban van a helyettes bűnhődés (penal substitution) gondolatával. Ha úgy érted, hogy a Christus Victor felfogás szerint nem Isten igazságossága volt a megbocsátás problémájának oka, vagy úgy, hogy Isten a Sátánnak fizetett váltságdíjat (ahogy Órigenész tanította), akkor az valóban szembeállítható a helyettes bűnhődéssel.
Bár Didümosz Órigenészt nagyra tartotta, a fenti idézetek azt mutatják, hogy Didümosz arra kereste a választ, hogy az Isten irgalmassága és az Isten igazsága hogyan létezhet együtt, ha az ember bűnös. A hosszabb gondolatmenetben Didümosz arról beszél, hogy Isten ellenségeivé váltunk, de ő irgalmas irántunk, viszont ezt az irgalmasságát nem szabad szembeállítani igazságával, ahogy szerinte egyesek teszik. Mivel Isten irgalmas, és mivel üdvözíteni akart bennünket, de igazságos is, aki nem hagyhatja a bűnt büntetlenül, saját Fiának sem kegyelmezett, hanem halálra adta Őt. Ennek természetesen az is a célja és következménye, hogy legyőzze az Ördögöt és kiváltson bennünket a rabságából. Ez a helyettes bűnhődés tana, amelynek nem alternatívája, hanem belső, logikus következménye a Sátán legyőzéséről szóló tanítás (l. Kol 2,14-15).
De hogy ez ne csak az én olvasatom legyen, hadd idézzem Fr. Csizmár Oszkár katolikus teológust, aki Didümosz könyvét előszóval látta el: „Az utolsó rész egy tévedést akar cáfolni, mely szerint az Ószövetség Istene az igazságos, az Újszövetségé pedig az irgalmas. A cáfolat alapjául az Iz. 63,7-12 szolgál, amelyben a próféta Isten irgalmáról emlékezik és arra, hogy megszomorították az Ő Szentlelkét és emiatt ellenségekké váltak (198, 203.§). Didümosz bebizonyítja, hogy Isten az Ószövetségben is irgalmas és az Újszövetségben is igazságos, mert egy az Isten mindkét szövetségben. Isten igazságossága soha nincs irgalma nélkül, mint ahogy irgalmassága sem igazságtalan (199-209.§). Isten irgalmassága abban nyilvánult meg, hogy az emberek üdvösségéért saját Fiának sem kegyelmezett, hanem halálra adta, hogy halálával legyőzze a halált és az ördögöt.” (Ókeresztény Örökségünk 17, 78-79)
Vagyis Didümosz Krisztus halálát, tehát hogy Isten nem kegyelmezett neki, hanem halálra adta őt, nem csak az Ördög legyőzésével hozza kapcsolatba, hanem azzal is, hogy Isten irgalma úgy üdvözít, hogy Isten igazságos is legyen. A halál Didümosz szerint „a bűnért jár” (194.§). Ezért, hogy irgalmazhasson és üdvözíthessen bennünket, „saját Fiának sem kegyelmezett, hanem halálra adta Őt” (210.§). „Hiszen ha gonoszságait tekintené azoknak, akiket ítél, ki tudná elviselni?” (202.§) Didümosz később is ír Isten bűn feletti haragjáról (212-215.§), a bűnök bocsánatának szükségességéről (pl. 235, 273.§), és arról, hogy Jézus Krisztus mint jó pásztor életét adja a juhokért (220.§).
Didümosz könyve a Szentlélekről szól, ezért Krisztus halálának a céljáról szinte csak mellékesen, elvétve ír, bár fajsúlyosan a könyve végén. Viszont ha a képet összerakjuk, egyértelműen a helyettes bűnhődés örömhíre rajzolódik ki a teológiájában.