A középkori teológia legjelentősebb alakja Augusztinusz után kétségkívül Aquinói Szent Tamás (1225-1274) volt, legalábbis a kereszténység nyugati felében. Nekünk, protestánsoknak, vannak problémáink azzal a teológiai építménnyel, amelyet Tamás a keresztény hittartalom és az arisztotelészi filozófia ötvözetéből állított össze, hiszen a reformáció a Tamás utáni skolasztika logikai útvesztőiből tért vissza a Szentírás egyszerűségéhez és belső rendszeréhez. Azonban Aquinói Szent Tamás egyik lelkes huszadik századi tanulmányozója éppen az az R. C. Sproul volt, akinél a mi korunkban nem sokan tettek többet a reformátori teológia népszerűsítéséért. Aquinói Szent Tamást egyetlen okból idézem most meg: Krisztus halálát ő, a katolikus teológia egyik legnagyobbja is helyettes bűnhődésként értelmezte. Legyen ez bónuszként az egyházatyákról szóló sorozat harmincadik, utolsó utáni része.

Aquinói Tamás a Summa Theologiae harmadik kötetében a 47. kérdés alatt részletesen tárgyalja Krisztus szenvedésének az okát, és az ellenvetéseket, amelyeket azzal szemben emelnek, hogy Krisztust az Atya adta halálra a mi bűneink büntetéseként. Tamás hangsúlyozza, hogy nincs ellentmondás abban, hogy „Isten mint Atya adta halálra a Fiát és hogy ő önmagát adta Krisztusban oda értünk”. Az alábbi idézeteket az online elérhető angol kiadásból saját fordításban közlöm:

„Gonosz és kegyetlen dolog akarata ellenére szenvedésre és halálra adni ártatlan embert. Az Atyaisten sem tette ezt, amikor Fia akaratát arra indította, hogy értünk szenvedjen. Isten szigorúsága mutatkozik meg ebben; nem volt hajlandó büntetés nélkül megbocsátani a bűnt, amiképpen az apostol is utal rá, amikor azt mondja: Nem kímélte az ő Fiát sem. De Isten jóságát is megmutatja, mert miként az ember nem volt képes elégséges elégtételt adni semennyi szenvedés által sem, Isten adta neki őt, aki elégséges számára. Pál hangsúlyozza ezt, amikor azt mondja: Őt mindannyiunk számára odaadta, és Isten őt /Krisztust/ rendelte engesztelő áldozatul vére által azoknak, akik hisznek.” (kiemelés tőlem)

„A bűn miatt az embernek kétféle adóssága keletkezett. Először, a bűn rabszolgája lett, hiszen mindenki, aki bűnt követ el, rabszolgája a bűnnek, és ami az embert legyőzi, annak az ember rabszolgája. Mivel az ördög azáltal győzte le az embert, hogy rávette a bűnre, az ember ki lett szolgáltatva az ördög szolgaságának. Másodszor, a bűn miatt az ember adósa lett az Isten igazságából következő büntetésnek… Mivel Krisztus szenvedése elégséges, sőt, több mint elégséges elégtételt adott az ember bűnéért és adósságáért, az ő szenvedése volt a beárazott büntetés, amely által megszabadulunk mindkét adósságtól. Az elégtétel, amelyet önmagunkért vagy másért ajánlunk fel, arra az árra hasonlít, amelyet váltságdíjként adunk magunkért a bűnből és a büntetésből… Krisztus adott elégtételt… a legnagyobbat ajánlva fel értünk, vagyis önmagát. Ennél az oknál fogva mondják, hogy Krisztus szenvedése a mi váltságdíjunk.” (kiemelés tőlem)

Aquinói Szent Tamás ugyanúgy hitte Krisztus helyettes bűnhődését (hogy Krisztus a mi bűneink jogos büntetését szenvedte el a kereszten), mint az egyházatyák, Anzelm és a reformátorok. A helyettes bűnhődés nem Anzelm vagy a reformátorok újítása, hanem az egyetemes keresztény hit egyik alaptanítása.