Az előző posztban említett Nüsszai Gergely a Kr. u. 4. század teológusa volt, de okkal hagytam őt ki, amikor a másik két kappadókiai egyházatya (Nagy Baszileiosz és Nazianzoszi Gergely) nézeteit mutattam be. Nüsszai Gergely ugyanis az a görög nyelvű egyházatya, akit G. Aulén Christus Victor c. művében a „váltságdíj-elmélet” legfontosabb képviselőjének nevez. Aulén szerint Nüsszai Gergely azt tanította, hogy Isten a Sátánnak fizetett váltságdíjat, amikor Krisztus meghalt a kereszten, és ez volt (Aulén szerint) a „klasszikus” nézet, amelyet aztán felváltott a nyugati teológiában a helyettes bűnhődés jogi hangsúlyának dominanciája. Az eddigi posztok alapján remélem, mindenkinek világos, hogy Aulén sokat idézett (egyébként viszont meglepően rövid és alig dokumentált) történeti rekonstrukciója ebben a formában tarthatatlan. Azonban eljött az ideje, hogy Nüsszai Gergelyt is szemügyre vegyük, és megvizsgáljuk, vajon az ő tanítása valóban szembemegy-e a helyettes bűnhődés tanával.

A méltányosság kedvéért fontos elmondani, hogy maga Aulén is hangsúlyozza, hogy a „klasszikus” nézet szerint a Sátán hatalmából való kiszabadítás egyben az Isten bűn feletti ítélete (!) alól való kiszabadítás is, vagyis a „klasszikus” felfogásban sem csak egy, hanem két motívum játszott szerepet (Christus Victor, 56). Akik Aulén rekonstrukciójára a helyettes bűnhődés ellenében hivatkoznak, elfeledkeznek tehát arról, hogy Aulén rekonstrukciója szerint a „klasszikus modellben” is volt helye a helyettes bűnhődésnek, csak a hangsúly az Isten és a gonosz erői közötti drámán volt. Ha közelebbről megvizsgáljuk Nüsszai Gergely tanítását, pontosan ezt látjuk nála is.

Ez nem azt jelenti, hogy Gergely tanításával nincs is semmi gond. Éppen kortársa, Nazianzoszi Gergely bírálta hevesen (és azt gondolom, jogosan) azt a gondolatot, hogy Isten a Sátánnak fizetett volna váltságdíjat. (Nazianzoszi Gergely Nagy Baszileiosz barátja volt, aki pedig Nüsszai Gergely testvére.) Nüsszai Gergely maga is érzékelte, hogy a Sátánnak való fizetés és a Sátán becsapása kockázatos feltételezések, némi magyarázatot és árnyalást igényelnek. Azonban Gergely ezeket a gondolatait soha nem Isten igazságos ítéletével állította szembe (ellentétben például Görbicz Tamással, aki kiveszi Isten igazságos ítéletét a kereszt értelmezéséből), sőt, ő maga hangsúlyozta, hogy Istennek úgy kellett bennünket megváltania, hogy közben igazságos maradjon. Lássunk néhány idézetet.

Nagy kateketikai beszédében Gergely felteszi a kérdést, hogy ha Isten „az élet és a halál ura, miért nem puszta akaratával valósította meg tervét, miért üdvözített minket kerülő úton, az ember megváltásához minek kellett születnie, növekednie, megízlelnie a halált, mikor ezek kikerülésével is üdvözítő lehetett volna?” (Vanyó L: A kappadókiai atyák, 533) Gergely üdvözítés alatt az emberi természet meggyógyítását és a halál romlandóságából való kiszabadítását értette. Miért nem gyógyította meg Isten az embert csak úgy, miért nem szabadította ki a Sátán fogságából csak úgy, miért lett emberré a Fiú és miért halt meg a kereszten?

Gergely a válaszát azzal kezdi, hogy Isten igazságos, és a megváltásban az ő igazságosságának is meg kellett mutatkoznia. „A jó nem igazán jó, ha nem társul hozzá az igazságosság, a bölcsesség és a hatalom.” (536) Gergely abban látja Isten igazságosságát, hogy nem erőszakkal rabolt vissza bennünket a Sátán rabságából, hanem jogossággal. Irgalmassága sem lehetett elegendő alap ahhoz, hogy igazságtalan módon szerezzen bennünket vissza. A váltságdíj azonban igazságos alap volt a visszaszerzéshez. „Ez pedig abban áll, hogy a tulajdonosnak megadja azt a váltságdíjat, amit a fogolyért megkíván.” (539)

Ezután fejti ki Gergely azt a gondolatmenetét, amit kortársai és az utókor is problémásnak tartottak, hogy Isten egy cserét ajánlott a Sátánnak, amellyel becsapta őt. „Az istenség testbe burkolódzott, hogy mindent felülmúló hatalma ne ijessze el a sátánt, aki úgy vélte, ismerőshöz és hozzá hasonlóhoz közeledik, és a csodák által mind jobban felragyogó erőt inkább kívánatosnak, mint félelmetesnek gondolta.” (541) „Miután a sátán látta nagy hatalmát, felismerte, hogy a cserébe kínált többet ér annál, amit birtokol. Elfogadja ezért váltságdíjul a halál kötelékével megbilincseltekért.” (540) Az isteni természet „emberségünk függönye mögé rejtőzött, hogy az értünk váltságdíjat követelő könnyen megkaparinthatónak vélje, falánk halként a test csalétkével együtt az istenség horgát is bekapja, hogy így élet költözzék a halálba, fény gyulladjon a sötétségben, semmisüljön meg mindaz, ami a fénnyel és az élettel ellentétes.” (542)

Gergely érzékeli, hogy problémás lehet a felvetés, hogy Istent „csalárd szándék vezette” (544), ezért hangsúlyozza, hogy az egész művelet mögött Isten igazságossága és bölcsessége húzódott meg. „Az igazságosság megadja mindenkinek azt, ami megilleti, a bölcsesség pedig őrködik, hogy az igazságosság sértetlen maradjon. Az emberszeretet jó célja nem szakadhat el az igazságos ítélettől, a kettőnek szerencsésen össze kell kapcsolódnia. Az igazságosság biztosítsa annak megadását, ami kijár valakinek, de ne tévessze szem elől a jóságos emberszeretetet sem.” (544) Vagyis Gergely nem csak azt látta, hogy az ördög gonosz szándékkal van irántunk, hanem azt is, hogy ezt mi megérdemeljük. Nem az ördög szerint, hanem Isten szerint. Isten igazságos ítélete miatt vagyunk az ő rabságában. Amikor Isten csellel vette rá a Sátánt arra, hogy kiadjon bennünket, ez a csel valójában az igazságosságának a megnyilvánulása volt (545). Isten azért nem tudott „csak úgy”, „kerülő út nélkül” megszabadítani, mert ő igazságos. Ezért kellett Krisztusnak megszületnie és meghalnia (533). A váltságdíj tehát végső soron nem az ördögnek, hanem Isten igazságosságának szólt.

(Ez az a gondolat, ami C. S. Lewist is vezette, amikor a Narnia Krónikáiban Edmundnak a fehér boszorkány fogságából való kiváltásáról ír. Aslan volt a csere Edmundért. A csalétek működött, és azért volt hatásos, mert mögötte ott állt a kettétört Kőasztal törvénye, az igazságosság mércéje. Látjuk, hogy amit Aulén „klasszikus modellnek” nevez, a modell, ami C. S. Lewist is megihlette, problémás volta ellenére nem áll szemben a helyettes bűnhődéssel. Amit viszont Görbicz Tamás tanít, az túlmegy ezen, hiszen tagadja, hogy Isten igazságosságának szüksége lett volna az áldozatra. Szerinte Isten enélkül is megbocsáthatott, sőt, a helyettes bűnhődés és a megbocsátás kizárják egymást.)

Gergely máshol is ír Krisztus helyettes bűnhődéséről. Theophiloszhoz az apollinaristák ellen c. írásában azt olvassuk: „az apostol szava szerint bűnné és átokká lett értünk, és Izajás szava szerint a mi gyöngeségünket Ő hordozta, ezért nem hagyta gyógyítatlanul a bűnt és az átkot és a gyengeséget” (Vanyó L.: Nüsszai Szent Gergely művei, 97).

Pált idézve mondja: „mi általa nyertünk megváltást az ő vére által, bűneink bocsánatát teste által” (123). Gergely összekapcsolja a megváltást az Istennel való kiengesztelődéssel: „az egyszülött Isten önmagával kiengesztelte a világot, és velünk rokon vére által mindannyiunkat, akik az ő testének és vérének részesei vagyunk, mint hadifoglyokat kiváltott, mert erre van tekintettel az apostoli szó, amely azt mondja, hogy vére által van megváltásunk, teste által bűneink bocsánata.” (126)

Gergely az Úr Szolgájáról szóló prófécia beteljesedését látta abban, ahogy Krisztus velünk együttérezve a bűneink büntetéseként szenvedett: „amint Izajás mondja, hogy szenvedéseinket magára vette és betegségeinket ő hordozta, miattunk volt rajta a fenyíték, hogy mi az ő sebei által gyógyuljunk meg! Nem azért, mert az istenség sebesült meg, hanem az egyesülés által az istenséggel egyesült ember, akinek természetéhez tartozik a sebezhetőség! Ezek pedig azért történnek, hogy ugyanazon utak által semmisüljön meg a rossz útja. Miután ugyanis az első ember engedetlensége által jött be a halál, ezért az a második ember engedelmessége által távolítódik el. Ezért engedelmes volt mindhalálig, hogy az engedelmességgel orvosolja az engedetlenség tévedését, halottak közül való feltámadásával pedig az engedetlenséggel belopakodott halált megsemmisítse.” (133)

Gergely egyértelműen tanította, hogy Krisztus a mi bűneinket vette magára. „Ez egybevág a sugalmazott írásokkal, hogy ő értünk bűnné lett, azaz egyesítette önmagát az ember bűnös lelkével.” (136) „Magára vállalta a mi szennyünket, ő maga közben nem mocskolódott be a piszokkal, hanem önmagában tisztította meg a szennyet.” (143) Gergely kimondja, hogy az üdvözülésünk „máshogy nem történhetett meg, csak a halál meghalásával, hogy az életet ne akadályozza” (154). Hiszen Krisztus az Isten báránya volt, és „az értünk feláldozott húsvéti bárányok” „keresztre szegezik a bűnt, és megsemmisítik a halál hatalmát” (179).

Ezt a misztériumot Gergely meglátta a Szentírás előképeiben is. „A történeti könyvek tele vannak hasonló áldásokkal! Izsáknak, annak a szeretett fiúnak az atyja, őt sem kímélte, és az egyszülött lett felajánlás és áldozat, és helyette vágták le a Bárányt. A történetben megpillanthatjuk szinte a vallásosság teljes misztériumát. A kos a szarvánál fogva fennakadt a fán, az egyszülött maga hordozza a teljes termésű fákat. Láthatod, hogy miként ugyanő az, aki mindent hatalma szavával tart fenn, és aki a mi fánk terhét hordja, és a fa úgy tartja őt, mint hordozó Istent és mint hordozott bárányt, mert a nagy misztériumot a kettőre osztotta el előképileg a Szent Lélek, a szeretett Fiúra és a vele együtt megmutatott juhra, hogy a juhban váljon nyilvánvalóvá a halál misztériuma, az egyszülöttben pedig az élet, amelyet nem szakít meg a halál.” (301)

Gergely egyik húsvéti homíliájában megnevezi Krisztus kereszthalálának okait, és hangsúlyozza, hogy az emberi gonoszság mögött ott volt az isteni terv, hogy Krisztus a bűneinket hordozza. „Aki mindent úri függetlenséggel rendezett el, nem várja be az árulás nyomában járó szükségszerűséget, sem a zsidók rablótámadását, sem Pilátus törvénytelen ítéletét, hogy az ő gonoszságuk legyen az oka és szerzője az emberek egyetemes üdvösségének, hanem az üdvrendben elővételezi a tervet az áldozat titokzatos módján, és láthatatlan áldozatul és felajánlásul áldozta fel önmagát az emberekért, ő lett értük a főpap és ugyanakkor az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét. (…) Nem véti el tehát az igazságot az, aki a (föld) szívében eltöltött időt attól kezdve számolja, amikortól a nagy főpap felajánlotta Istennek az áldozatot, feláldozva kimondhatatlan és láthatatlan módon saját bárányát a közös bűnért.” (310)

Ez utóbbi mondatban lássuk meg, mennyire egyoldalú és félrevezető a nézet, hogy Nüsszai Gergely szerint Isten a Sátánnak fizetett váltságdíjat. Bár Gergely szerint az ördög bekapta a csalit és elfogadta a cserét, az áldozat Gergely szerint is az igazságos és szent Istennek szólt, mert Krisztus mint a nagy főpap neki mutatta be az áldozatot a bűneinkért!

Gergely a Zsidókhoz írt levél szerzőjével együtt hangsúlyozza, hogy a bűnök bocsánatáért szükség volt a főpap szenvedésére (Zsid 9,26). Jézus szavaira utalva: „nem azt mondta: az Emberfia ezt és ezt vállalja, mint amikor valaki egyszerűen előre megmondja a jövőt, hanem valamilyen titkos szempontból szükségképpeninek mondja szavával megtörténtét, amikor azt mondja, hogy Az Emberfiának sokat kell szenvednie, és elvetik, és keresztre feszítik, és harmadnapra feltámad. Ismerd fel tehát a ’kell’ értelmét, amely által rájövünk, hogy nem másként, mint a kereszt általi szenvedés szükségességét határozta meg.” (318)

„Magasztaljuk azt, aki magára öltötte a bűnt!” – írja Gergely egy másik húsvéti homíliájában (326) „Mikor volt megvetett? Amikor megostorozták, és szent teste önként viselte a büntetés szenvedését, hogy a mi bűneink régi sebeit meggyógyítsa, amikor a kereszt fáját vállán hurcolta, a Sátán fölötti győzelmi jelvényt, amikor töviskoszorút tettek arra, aki megkoszorúzza a benne hívőket, amikor bíborba öltöztették azt, aki a vízből és Lélekből való újjászületés által romolhatatlanságot ajándékoz, amikor a fára fölszögezték azt, aki az élet és a halál Ura.” (328)

A tökéletességről szóló írásában Gergely megint összekapcsolja a megváltást és az engesztelést, jelezve, hogy Krisztus áldozata végső soron Istennek szólt. „Megtanultuk, hogy az értünk váltságdíjul önmagát adó Krisztus a megváltás, és ez a szó megtanít rá és arra nevel, hogy Ő a saját tulajdonát adta nekünk ajándékba, mindegyikünk lelkének a halhatatlanságot, akiket ezáltal a halálból kiváltott az igazi életre. Ha tehát annak a szolgái lettünk, aki önmagát adta értünk váltságul, szükségképpen az uralkodóra kell tekintenünk, nem élhetünk önmagunknak, hanem annak, aki az élet váltságdíja árán megszerzett minket. (…) Ez a gondolat közel visz minket Krisztushoz, jóllehet Páltól is azt halljuk, hogy ő a Húsvét és a Főpap. Mert áldozat lett értünk Krisztus, a mi Húsvétunk. Ám a főpap nem más, Krisztuson kívüli valaki, aki az áldozatot felajánlotta, mert így mondja: önmagát ajánlotta fel felajánlásként és áldozatként értünk. Ezáltal tehát azt is megtudjuk, hogy aki őrá, az önmagát felajánlóra és feláldozóra, a Húsvétra tekint, az önmagát is Istennek ajánlja élő, szent és kedves áldozatul, értelmes áldozattá válva.” (456)

Tehát még az a Nüsszai Gergely is tanította a helyettes bűnhődést, aki egyébként a bűnös természet meggyógyításának képében szerette megragadni a megváltást, és aki az Aulén által megnevezett elsőszámú teológusa a „klasszikus modellnek” (vagy amit Aulén tévesen így címkéz fel). A megváltás mögött Gergely szerint ott volt Isten szeretete, és ott volt Isten igazságossága, a kettő találkozott a kereszten, hogy megszabadulhassunk a bűn, a halál és az ördög fogságából, és meggyógyulhasson az életünk. Kockázatos megfogalmazásai ellenére a lényeget illetően Nüsszai Gergely is ortodox volt.