Mi áll az LMBTQ-ideológia győzelme mögött? (3)

2019 júl. 12. | Divinity, Filozófia, Kultúra, Társadalom | 7 hozzászólás

Szinte minden óvodás kisfiúnak egyszer átfut a fején a gondolat, vajon milyen lenne lánynak lenni. A kisfiúk 99.9 százaléka ugyanakkor pontosan tudja, hogy nincs az a varázsló, aki ezt valóra válthatná, és túl is lépnek a kérdésen. Ezért meghökkentő, hogy ma hirtelen egész társadalmak kezdtek hinni a nemek megváltoztathatóságában. Az előző részben elkezdtük számba venni azokat az eszmei építőköveket, amelyek egybeépülve végül a nemek felszámolásához (vagy ennek illúziójához) vezettek. Darwin és Marx a szükségszerű történelmi fejlődés gondolatával azt a képzetet szilárdították meg, hogy a múlt meghaladása a történelem jó oldalára visz. Az esszencializmus darwini elutasítása pedig annak a gondolatnak ágyazott meg, hogy az emberi természetnek nincs olyan lényegi eleme, amely ne változhatna, amely ne lehetne potenciálisan valami más. Ebben elsősorban az az ígéret van, hogy a szabadság nyugodtan feszegetheti a természet határait, és a humanista alapmotívum ugye éppen ennek a kettőnek a feszültsége. Most két további gondolkodó következik: Freud és Sartre.

Sigmund Freud

Noha Freud egészen máshogy gondolkodott a homoszexualitásról, mint amit a pszichológusok többsége ma dogmaként fogad el, közvetve meghatározó szerepet játszott az LMBTQ-ideológia kialakulásában és terjedésében. Paul Ricoeur Freudot – Marx és Nietzsche mellett – a gyanú mesterének nevezte, mert az emberi viselkedésben a felszíni illúzió alatt megbúvó valódi motivációkat kereste. Így jutott el a szexualitásig. Freud szerint a nemesnek látszó emberi törekvések mélyén rendszerint a libidót találjuk, azt a belső energiát, amely legtöbbször kerülőutakon jut kifejezésre. A művészet, a tudomány és a vallás alantasabb vágyaink szublimálásai, vagyis emelkedettebb formában való megnyilvánulásai, mert ezek a vágyak a maguk nyers formájában nem találnak maguknak utat.

Akármilyen összetett is Freud pszichológiai modellje, a nyugati kultúra leginkább azt tanulta meg belőle, hogy a vágyaink – különösen a szexuális vágyaink – elfojtása nem jó dolog. A vágyainkat Freud szerint akkor fojtjuk el, amikor azok a magunk számára is elfogadhatatlanok. Ilyenkor megpróbáljuk a vágyakat kezelhetővé tenni, vagy akár el is felejtkezünk róluk, de legtöbbször inadekvát formában törnek utat maguknak. Mivel a szexualitás az egyik legerősebb késztetés, és mivel a társadalmi normák leginkább a szexuális vágyakat tabusították, ez az a terület, ahol az elfojtás a legerősebb, és ahol az elfojtás (a freudi modellben) a legnagyobb károkat okozza. Ezzel kapcsolatban ma már egyértelműen a homoszexualitásra is gondolunk, amelynek társadalmi megítélése a közelmúltig kifejezetten negatív volt, és amelynek elfojtása éppen ezért különösen általános volt az érintettek életében.

Ha összerakjuk ezt a két gondolatot, máris eljutunk az LMBTQ-ideológia egyik legfontosabb sarokkövéhez. A szexuális vágyak lényünk leginkább meghatározó késztetései, mélyebbek és alapvetőbbek a művészi vagy vallási önkifejeződésnél is, ezeknek a vágyaknak az elfojtása pedig megbetegítő. Ha ez így van (természetesen ezt sokan vitatják, de Freud bölcselete egész nemzedékek gondolkodásába égett bele), könnyű belátni, hogy minden társadalmi rend elnyomó, amely a szexuális vágyak elfojtásához vezet. A szexuális vágyak elfojtásához elég az, ha az embernek szégyellnie kell a vágyait, hiszen az elfojtás tudatalatti mechanizmus, amelynek még a pszichoanalitikus feltárása is hosszú időt vehet igénybe. Ha elfogadjuk ezeket a premisszákat, könnyen eljutunk a következtetésig, hogy a szexuális társadalmi normák az elnyomás eszközei.

Ez az a pont, ahol Freud lélektani bölcselete és a frankfurti iskola filozófiája (amelyről az előző részben volt szó) természetes szövetségeseivé válnak egymásnak. Ha Freudnak igaza van, az a társadalom, amely megbélyegzi és elfogadhatatlannak nevezi a homoszexuális vágyakat és egyéb szexuális devianciákat, arra kényszeríti az ilyen vágyakkal élőket, hogy elfojtsák lényük legmélyebb energiáit. Ez az elnyomásnak pedig egy igen súlyos formája, hiszen alapvető vágyakat érint. A frankfurti iskola a hagyományos családmodellt nevezte az elnyomás melegágyának. Ez a modell a szexuális viselkedés normáját is megszabta, és a homoszexuális vágyakat a normától eltérőnek, bűnnek vagy betegségnek, de mindenképpen devianciának tekintette. Az elnyomás egyik legelterjedtebb formája tehát a deviánsnak tartott szexuális vágyakkal élők elnyomása, amely ugyanúgy a patriarchális családmodellből fakad, mint (a frankfurti iskola szerint) a nők elnyomása.

Magától értetődő, hogy az a kultúra, amely a patriarchális családmodellben a nők elnyomását látja, és a nők felszabadításáért küzd, a normától eltérő szexuális vágyakkal élőket is fel akarja szabadítani. Így lesz az azonos neműekhez vonzódó emberekből politikai osztály, elnyomott kisebbség, amely csatlakozhat a kulturális hegemóniáért harcoló koalícióhoz, amelyet Gramsci annak idején megálmodott és szorgalmazott. Freud idején ehhez hiányzott még néhány eszmei építőkocka, de idővel ezek is a helyükre kerültek. Freud nélkül viszont nem valószínű, hogy a szexuális forradalom kirobbant volna. A szexuális forradalomhoz szükség volt arra a meggyőződésre, hogy a szexuális vágyaink a legalapvetőbb szinten határozzák meg az identitásunkat (Foucault szerint ez a gondolat a 19. század előtt ismeretlen volt), és ezeknek a vágyaknak az elfojtása megbetegít. A nyugati kultúra ebben a kérdésben hitt Freudnak, és ennek beláthatatlanok a következményei. Az LMBTQ-ideológia győzelméhez azonban szükség volt az egzisztencialistákra is.

Jean-Paul Sartre

A 20. század meghatározó filozófiai irányzata az egzisztencializmus volt, amely az emberi választás és szabadság rettentő lehetőségét állította a középpontba egy cél és terv nélkülinek hitt univerzumban. Gondoljunk azokra a filmekre és regényekre, amelyek azt a kérdést firtatják, hogy az ember képes-e dönteni saját sorsáról, illetve hogy élhet-e az ember hiteles életet, ha nem maga hozza a legfontosabb döntéseket az életéről. A Kierkegaard utáni szekuláris egzisztencialista gondolkodás „Isten halálából” indul ki (Nietzschéről még lesz szó), amely után az ember már csak önmaga adhat értelmet a saját életének. Ez egyszerre ijesztő és egyben végtelen tér a választás számára. Az ember szorong és vacog, de a maga ura. Heidegger a létbe való bedobottság (Geworfenheit) érzésének nevezte ezt, Becket egyszerűen csak abszurditásnak.

A témánk szempontjából a legfontosabb egzisztencialista gondolkodó Jean-Paul Sartre, tőle is egyetlen gondolat. Sartre az egzisztencia elsődlegességét tanította az esszenciával szemben. Ez a megkülönböztetés Arisztotelésztől származik és végighúzódik a filozófiai gondolkodás egész történetén, Sartre egyszerűen csak csavart rajta egyet. Hagyományosan azt tartották, hogy az esszencia (vagyis a dolgok lényege) megelőzi az egzisztenciát (vagyis a lényeg konkrét megvalósulását). A makkból mindig tölgy lesz, mert a tölgység megelőzi és meghatározza a tölgyet. Sartre ezt megfordította. Az egyedi létezést helyezte a középpontba, és azt állította, hogy az egyedi létezés megelőzi az általánosan emberit. Az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Az egyedi ember döntései, életútja határozza meg, hogy ő micsoda. „Az ember az, akivé teszi magát.” Bár elsőre talán nehezen érthető, hogy miről is van szó, Sartre újításának hallatlanul nagy jelentősége van az LMBTQ-ideológiára nézve.

Amennyiben igaz az, hogy nincsen általános lényeg, amely úgy bontakozna ki bennünk, mint a makkból a tölgy, akkor a saját választásaink határozzák meg azt, hogy mik is vagyunk. A szabadság az alap, a természet az, amivé a választásaink által tesszük. Nincs eredendő forma, nincs eredendő terv, csak az van, amit a döntéseink alakítanak. A választásaink határozzák meg, hogy mik vagy kik vagyunk. Az egzisztencia megelőzi az esszenciát. Ugye innen már nem nehéz meghúzni a transzneműséghez vezető ívet? Régen azt gondolták, hogy aki fiúnak születik, az fiú, aki lánynak születik, az lány, és ezen semmi nem változtathat. A férfiasság és nőiesség megelőzi a férfit és a nőt. Ma egész társadalmak gondolják azt, hogy az orvosok valójában csak „besorolnak” bennünket születésünkkor valamelyik nembe, de hogy mi a valódi természetünk, azt a mi választásunk fogja eldönteni. A humanizmus az egzisztencializmusba torkollott, amely a szabad választás filozófiája. Ez a filozófia uralja a nyugati ember gondolkodását. A humanizmus dilemmája jelenleg úgy ér véget, hogy a szabadság megpróbálja bekebelezni a természetet.

Kissé azonban előre szaladtunk. A következő részben azt fogjuk megnézni, hogy a szabadság kérdése hogyan kapcsolódott össze a hatalom és az igazság viszonyával, a posztmodern központi kérdésével, és hogy lett a hatalomról szóló diskurzus kulcsfontosságú az LMBTQ-ideológia sikerében.

(Folyt. köv.)

 

7 hozzászólás

  1. Rita

    Freudról egy kicsit színezi a képet, hogy mivel – a korszak érdeklődésének megfelelően – a hisztéria vizsgálata kapcsán sorozatban találkozott a családon belüli szexuális visszaélések mindennemű válfajával, odáig jutott, hogy megdöbbenve a jelenség mértékén és azon, hogy a visszaélések alól a korabeli bécsi társadalom egyetlen rétege sem kivétel, tudományos érdeklődését abba az irányba fordította, hogy az emberi én szegmentálásának modelljével (id, ego, szuperego) bebizonyítsa, hogy mindez kizárólag a nők saját belső tartalmainak, vágyainak(!) a kivetítése, mellyel voltaképpen maguk hívják elő a másik emberből az ilyen módon való megnyilvánulásokat.
    (Forrás: Judith Hermnan: Trauma és gyógyulás. Háttér Kiadó, 2011.)

  2. dzsaszper

    Szerintem Nietzschét kár volt átugrani…

  3. dzsaszper

    Ha pedig az exisztencializmusról beszélünk, érdekes lenne összevetni például Kirkegaard és Sartre exisztencializmusát… Tudom, ez nem kis falat.

  4. Szabados Ádám

    A cikkben jelzem, hogy Nietzschéről még lesz szó. A következő részben ő jön Foucault-val együtt.

  5. Illés

    Dzsaszper: akkor már Camust sem hagynám ki.

  6. dzsaszper

    Ádám, tényleg a sorrendre gondoltam… Sartre nehezen érthető a nihilizmus nélkül… Akárcsak “A lét és semmi” cím is utal erre.

  7. dzsaszper

    Illés: lehet, de akkor legalább Bubert és Jasperst is vegyük melléjük 🙂

Egy hozzászólás elküldése

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Facebook Pagelike Widget

Archívum

LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK